Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mert pontosan azt szeretné, ha az olvasottakat továbbgondolná és magával megvitatná az olvasó. Arról, hogy miért olyan az ember, amilyen.
Nekem nem asztalom az ilyesfajta könyvek olvasása, mint a Világkép, gondoltam, kezemben a könyvvel: a következő gondolatom pedig az volt, hogy mégis milyesfajta típusú könyv a Világkép? Van egy könyv, amit egy tévés műsorvezető írt, aki annak a letűnőben lévő fajnak az egyik utolsó példánya, aki kultúrán nőtt fel, azt ette, azt lélegezte: műveltségéről sokat elárul, hogy bálványozott irodalomtanárnőnk az ő Könyv-jelző című kortárs novellaválogatásaiból, mint tankönyvekből tanított. Én pedig, miután őszinte kíváncsisággal a kezembe veszem a könyvét, mert érdekel, vajon mit gondol a világról, rögtön mentegetni kezdem magamat, amiért elolvasok egy olyan könyvet, amit egy médiaszemélyiség írt, és ő is szerepel a címlapján – még akkor is, ha a nettó tudása és élettapasztalata kábé tízszerese az enyémnek. Elég tipikus példája a sztereotípiának, igaz? És amellett, hogy milyen otromba butaság, voltaképpen én szívom meg vele a legjobban. Na ez az egyik lényege Kepes új könyvének, csak ő sokkal többféle és árnyaltabb módon el tudja ezt mondani.
Kepes András életútja meglehetősen kalandos, amit mondhatunk szerencsének, de nevezhetjük zaklatottságnak is; maga a szerző is hol így, hol úgy beszél róla. Gyerek volt, amikor a szüleinek felajánlottak egy állást Szíriában, amit a magyar hatóságok csak azzal a feltétellel engedtek nekik elfogadni, hogy a gyermekeiket – az egész család disszidálását megakadályozandó – itthon hagyják. Amikor hazatértek, kitört az ötvenhatos forradalom, de lehetőségük volt rá, hogy elmeneküljenek. Innentől kezdve a család ide-oda költözött: Kepes saját bevallása szerint életének első 8 évében 9 különböző országban élt, vagyis ennyi különböző kultúra és társadalom szokásait, logikáját próbálta megérteni és magáévá tenni. Ez nem csak egy érdekes, bulváros adalék, hanem meghatározta a szerző gondolkodását, későbbi életvitelét és témaválasztásait is. Ő volt talán az első igazi nemzetközi riporterünk, aki végigutazta a világot, végigtudósította a filmfesztiválokat, a témaválasztásaiban nem kötötték meg az országhatárok.
Emlékszem, Kepes a könyvvel majdnem azonos, Világfalu című tévéműsorára is a kétezres évek közepéről. Kepest az tette jó riporterré, hogy nem tolta le az értelmiségiekre nagyon is jellemző gőggel a kevésbé okosakat vagy világlátottakat a palettáról. Épp ellenkezőleg: ennek a műsornak (amit érezhetően szerelemből csinált) minden kockájából az áradt, hogy szeretné bemutatni, megértetni azt a sokszínű, sokrétű, izgalmas világot, amit ő, szerencséjének köszönhetően, másfajta módon, nagyobb területi fedésben ismerhet, mint a néző.
Mindezt nemcsak azért jegyeztem le, hogy a szerzőt bemutassam, hanem azért, mert a friss könyv, a Világkép felépítése, belső logikája nagyon hasonlít a Világfaluéra. Nem véletlen azonban a cím változása (és nem csak a szerzői jogokra gondolok). Ma már nem nagyon létezik a Világfalu békés fiesztája, helyette a (egyébként szintén remek) On the Spot van, mert hiába ragaszkodunk kézzel-lábbal a béke illúziójához, egy háborúkkal, válságokkal, fegyveres konfliktusokkal és humanitárius katasztrófákkal sújtott, a globalizáció miatt minden ízében összekötött-horgolt-bugyolált világban élünk. Így tolódik el Kepes dokumentáló álláspontja is a mindenkori tanító fókusza felé. Már nem szórakoztatni akar, a műfaja is a sietség, a megszólalás gyorsabb igénye miatt nem a mozgókép, hanem a papír. Azt próbálja elmagyarázni, hogy a világban baj van, de nem feltétlenül úgy, ahogy mi gondoljuk.
Kepes alaptézise, hogy a civilizációk közti háború bullshit – legalábbis olyan formában, ahogy itthon is előszeretettel szokás tálalni, miszerint majd ŐK elveszik a MI civilizációnk gyümölcseit, amit NEKÜNK meg kell védenünk TŐLÜK. Aki pedig ezt, ezzel az egyszerűséggel tolja az arcunkba, demagóg. Mert a civilizáció mint olyan, rettenetesen összetett, komplex fogalom, amit már meghatározni is nehéz. Mert ki civilizáltabb? Az évezredes kultúrában élő azték, aki ostoba baromnak látja az aranyat istenítő konkvisztádort, vagy az alig ezerötszáz éves civilizáció nyers vadembere, aki a vérfürdő után az isteni kegyelemre hivatkozik? Van-e olyan, hogy egyik civilizáció "civilizációbb", vagy egyik vallás "vallásabb" a másiknál, miközben nyilvánvaló, hogy az épp adott helyen, adott időben regnáló hatalom mindkét fogalommal úgy játszik és úgy használja fel a saját érdekei szerint, ahogy csak nem szégyelli? (És nem szégyelli.) És nevezhetjük-e magunkat egyáltalán civilizáltnak, amikor alapvető és ösztönös, evolúciós késztetések éltetnek minket: enni akarunk, szaporodni, és minél inkább félünk, annál nagyobbra gerjed bennünk az otromba, állati agresszió?
Kepes szerint a világ darabjaira töredezett, ráadásul nagyon sokan, nagyon, kényelmetlenül közel élünk egymáshoz, ami csak még inkább felhívja a figyelmet erre a töredezettségre. Megváltozott az élet, megváltoztak a szerepek, megváltozott a morál: tradicionális eszmékből, szerepmodellekből, ilyen-olyan bölcsességekből, vallások fennmaradó morzsáiból és különböző, csak papíron létező eszmékből próbáljuk felépíteni magunkat, ráadásul mindenki máshogy. Nemcsak területileg, országhatárok, beszélt nyelvek szerint vagyunk mások, hanem társadalmilag, generációk mentén, vagyonosság, nemek szerint és még ezerféle módon megosztott a világ.
Alig-alig értjük egymást, néha egy metrókocsin belül is. A különbségekért pedig egymásra mutogatunk, és ha valaki segít nekünk meghatározni, hogy mégis kit kell gyűlölni, akkor felszabadult örömmel kezdjük el gyűlölni egymást. Nem maradt egységes világkép, vagy olyan eszmerendszer, amiben egy kis intelligenciával fenntartás nélkül, száz százalékosan hinni lehetne, miközben a világ nagy része szenved, történelmi bűnök és elfojtások terheit cipeli magával. Kepes az általa elmondott, sokszínű és érdekes történetek alapján ha nagy vonalakban is, de felskicceli nekünk: a konfliktus bennünk és körülöttünk van, mikroszinten, morális és etikai szinten, a konfliktus humanitárius jellegű és világméretű. Az igazi konfliktus a szerepvesztés, és az ebből automatikusan következő empátia és odafigyelés hiánya.
Kepes könyvét olvasni olyan, mintha az ember az okos nagybácsijával beszélgetne. Elkezd egy sztorit mondjuk Bolíviában, ami észrevétlenül csúszik át egy pszichológiai kísérletbe, vagy filozófiai fejtegetésbe (az utalásokat egyébként nagyon gondosan lelábjegyzetezi a kötet végén), majd ismét egy történet következik, ezúttal mondjuk Mongóliából, majd Japánból, erről beugrik egy párhuzam saját, népes családjának valamelyik tagjával kapcsolatban, és végül levon valamiféle következtetést, ami továbbviszi a könyvet a következő sztoriig. Ennek ellenére a szöveg feszes, jól olvasható, nem veszti el a saját maga fölötti kontrollt: az egyetlen, amit hiányoltam belőle, tényleg a valós párbeszéd lehetősége, ami hát valljuk be, nem egy valós olvasói kérés.
Mert Kepes könyve töprengős, visszakérdezős és visszaválaszolgatós könyv. Leteszi az ember, bele se néz, fél nap múlva folytatja, tényleg, mint egy családtaggal folytatott, meg-megszakított beszélgetést, ahol mindketten emlékeznek a nekik fontos témára. Volt ahol egyetértettem, volt, ahol kicsit vagy teljesen máshogy gondolkodtam, vagy szívesen elmondtam volna a saját tapasztalataimat ugyanarról a témáról, történetről. De nyilván ez a könyv célja is: hogy továbbgondolja, átgondolja, saját magával megvitassa, végül elrendezze az olvasó.
És annak ellenére, hogy egy felborult, mozaikdarabkákra széthullott világ romjain ülve ír a szerző, azzal a szelíd, humánus bölcsességgel nézi a dolgokat, ami nem esik pánikba. Mert az a helyzet, hogy a miénknél tíz-húsz évezredekkel idősebb és bölcsebb civilizációk emelkedtek már fel és hullottak a porba; vallások és eszmerendszerek ígérték azt, hogy megoldják az összes problémát, és fulladtak meg a sajátjaikban; egyvalami azonban állandó: az emberi természet, és annak kettőssége. Jók vagyunk és rosszak vagyunk.
Képesek vagyunk a legaljasabb, legkegyetlenebb gazságokra, de közben a legönzetlenebb hőstettekre, és képesek vagyunk mindeközben gyöngéden szeretni is. Tradíciókat tartunk életben, amik megcsonkítják a kislányok csiklóját, és vallási rendszereket, ahol a molesztált kisfiúk meg sem mernek szólalni; miközben olyan szokásaink és rituáléink is felmaradnak, amik végtelen bölcsességről és az élet szeretetéről tanúskodnak. Sosem leszünk az érme egyik oldala. Sosem lesz világbéke, sosem leszünk makulátlanul jók, de nem leszünk örökké gonoszak sem. És azok a rendszerek, amik a színtiszta gyűlöletre építenek, a világtörténelemben eddig mindig rövid és csúfos véget érve buktak el. És ahogy az emberi természet, ez is állandó.
