Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Grecsó Krisztián legújabb regényével ismét bizonyította: masszív alanyi író – általános és erős igazságérzettel. A Jelmezbál kritikája.
Nagyon bírtam annak idején már azt az első könyvet – mikor is, te jó ég, több, mint tíz éve –, amit egy csoportos low budget horvátországi nyaralás alkalmával nyomott a kezembe a barátnőm. Isten hozott, szólított meg a címben Grecsó első regénye, és én az egyetlen verőfényes napon végigolvastam egy ültő helyemben a könyvet. Pedig a szállásunk három lépésnyire volt a tengertől, a könyv pedig 320 oldalas volt, csak mondom.
Bár első regénye megjelenésének idején már több verses- és egy novelláskötetet is maga mögött tudhatott, én egészen odáig nem hallottam a fiatal viharsarki írósrácról, akinek fiú-lány, férfi-nő, vidék-főváros relációban már akkor is annyi hozott és veleszületett tudása volt a világról, ami még egy – a vidékről Budapestre felkerült – első generációs fiatal értelmiségi bölcsésztarisznyájában is meglepően sok. Szorongató humora, kegyetlen szociográfiai éleslátása, öniróniája, hozzá pedig ez a különösen lírai prózanyelv egyből megfogott, és onnantól kezdve minden kötetét figyeltem.
Hű, váó és aztabüdös
A 2011-es Mellettem elférsz zajos – és teszem hozzá gyorsan: jól megérdemelt – sikere után számomra a következő kötet, a Megyek utánad jóval kisebbet szólt. Nagyon izgultam, hogy az idei év egyik nagy szenzációjaként beharangozott Jelmezbál vissza tudja-e hozni azt a Grecsó-féle AHA-élményt, aminek hatására a Tánciskola és a Mellettem elférsz szinkronolvasásakor pl. olyan sms-maratonokat folytattunk irodalomkedvelő barátnőimmel, amelyek jellemző szavai a hű, a váó és az aztabüdös voltak. Jelentem, nekem visszahozta.
Masszív alanyi író fejlett igazságérzettel
Interjúkból, személyes beszélgetésekből tudom, illetve a könyvvégi köszönetnyilvánításból is kiderül, hogy Darvasi László, a szerző közeli jó barátja (és a kötet szerkesztője) hatására az utóbbi hónapokban Grecsó gyakorlatilag újraírta a könyvet. Nem tudom, milyen lehetett a korábbi verzió, de ez a végső változat nagyon erősre sikerült. Grecsó masszív alanyi író – általános és erős igazságérzettel. Alapvetésnek tűnhet ez az elsőre kínosan közhelyes kijelentő mondat (hiszen végtére is milyen lenne egy író, pláne egy jó író munkássága, ha nem alanyi?), viszont nála ez olyan kegyetlenül extrém méreteket ölt, amelyben több generáció több tagja ismerhet úgy magára, hogy az egyszerre nagyon fáj és egyszerre nagyon jó.
A Viharsarok és Budapest, illetve a két világ közti zavaros átjárhatatlanság ábrázolása ismerős terep a szerzőnek, aki ebben a regényben egészen sokáig, a könyv gyakorlatilag kétharmadáig különálló(nak tűnő) cselekményszálakkal operál, és a kép csak egészen későn áll össze – már amennyire összeáll. A hiányzó történeti láncszemek a regény esztétikai egész-ségéból viszont cseppet sem hiányoznak. A több évtizede történt gyilkosság hézagos történetleírásából, apák, fiúk, lányok és asszonyok résztragédiáiból egy olyan kép áll össze, amelynek befogadása után az olvasó talán kicsit másképp fog tekinteni az unásig ismert, vagy inkább unásig ismertnek gondolt saját családi legendáriumára is.
Grecsó Krisztián: Jelmezbál - Egy családregény mozaikjai
Magvető Kiadó, 2016
- 296 oldal
- Kötés: KEMÉNYTÁBLA, VÉDŐBORÍTÓ
- ISBN: 9789631433708
Két lányt holtan találnak a faluban valamikor az 1960-as években. A harmadik még él, amikor rábukkannak, de mire odaér az orvos, a sebesült lány eltűnik. Szerelme, a fiatal rendőr évtizedek múlva, Budapesten, egy különös találkozás után jön rá az igazságra. E talányos bűnügyi történetből bomlanak ki egy családregény mozaikjai.
A Jelmezbál napjainkig nyúló történetének szereplői unokák, nagymamák, asszonyok - nők. Élik az életüket, keresik egymást, önmagukat vagy épp a vér szerinti anyjukat. Elköltöznek, visszatérnek, szerelem, árulás, alakoskodás, hit és féltékenység van az életükben. Sok elmaradt ölelés, és szerencsére még több olyan, amelyik nem maradt el.
Grecsó Krisztián új könyvének fejezetei önmagukban is kiadnak egy-egy képet, mintha mindegyik történet más családtag vagy szomszéd élete lenne. Az utak keresztezik egymást, és végül, bármennyire is összekeveredtek térben és időben a darabkák, összeáll a nagy, drámai egész.
