Bodó Viktor Revizora olyan vakító tükröt tár elénk, ami kiégeti a retinánkat. Groteszken abszurd előadás egy groteszken abszurd közéletről. Ja, és egy nemrevizor revizorról.
- Legyen a helyszín egy épülő stadion!
- Ááá, az szarul néz ki, volt is már. Legyen inkább egy lepukkant uszoda, annak is megvan a mögöttes tartalma, ráadásul jól használható hely!
- Miért is ne? Legyen a helyszín egy uszoda...
- Jó, akkor nézzük a Morcsányis fordítását ennek a Gogol műnek, hogyaszongya a Revizor(...) Nagyon jó. Értjük, miről szól? Értjük. Akkor most mondjátok el saját szavaitokkal ugyanezt!
Ha megpróbáljuk elképzelni a Szputnyik társulat és a Vígszínház színészei által a minap bemutatott Revizor című előadás egyik első olvasópróbáját, ilyen és ehhez hasonló képek jelenhetnek meg előttünk. Bodó Viktor rendező Kovács Krisztina dramaturggal aktualizálta Gogol alapból is örökké érvényes darabját, ami kegyetlenül grotesz tükörképét adja mindannak, amit a korrupcióról tudni lehet.
A Revizorból a rendező a groteszket tartotta leginkább szem előtt, és színészeit valami olyasmire kérhette, hogy dobják el teljesen az agyukat, és képzeljenek el egy helyzetet, amikor egy velejéig korrupt kis város velejéig korrupt felsővezetése megtudja, hogy ellenőrizni jött őket Valaki felülről. Mi lehet számukra az egyetlen megoldás? Célszemélyt megtalálni, segget kinyalni, megvesztegetni, könyörögni, a papírokat az elmúlt néhány évről elrejteni, miazmás.
Bodó nem tökölt sokat, azt akarta, hogy még a mögöttünk ülő, orosz anyanyelvű néző és tökéletesen tisztában legyen a jelenlegi politikai helyzettel – nem, nem azzal, amiről Gogol írt, mert hát az ki a fenét érdekel 2014-ben, amikor Magyarország régi-új vezetést választ majd magának. A Szputnyik Hajózási Társaság alapítója inkább egy lapra tett fel mindent: nem érdekel a politika? Akkor ne nézd meg a Revizort. De ha szeretnéd hallani a frankót, akkor majd mi elmagyarázzuk.
És nem csak elmagyarázzák, sokkal inkább szájba rágják, ami lehetne nagyon ellenszenves, ők viszont ezt olyan frissen, természetesen és mohó élvezettel teszik, hogy nem lehet nem szeretni az előadást. Az elmúlt években sok független és kevésbé független produkció született, ami mind arra ment ki, hogy "vegyétek már észre, hogy mi történik a honi politikában", de ez az első, amelyik mintha az összes ilyen jellegű előadás anyja címre törekedne. A Revizorban olyan tempóban kapjuk a szó szoros értelmében kikacsintós utalásokat és konkrét célzásokat, hogy az már szinte sokkoló, óriási mázli, hogy a Magyar Krónikáról szóló hírek csak a próbahét utolsó szakaszában debütáltak, különben tuti, hogy elszabadult volna a pokol a színpadon.
Mintha csak időre menne az előadás, úgy pörgetik. Telefonon ébreszti a revizor érkezésének hírével Anton Szkvoznyik-Dmuhanovszkij (Hegedűs D. Géza) polgármester hivatalának egyetlen női tagját, Kondorosinét (Gonda Kata), hogy a gyanút keltő iratokat (Azaz mindet? Mindet.) vigyék az uszodába, ott nagy bajuk nem lehet. Pillanatokkal később már ott is áll minden érintett, az iskolaigazgatótól (Józan László) a helyi ingatlanosokon (Molnár Áron, Szabó Zoltán) át a postamesterig (Lajos András), nem is beszélve a bíróról (Hevér Gábor) a puskával. Az elhízott, irreálisan nagy fenekű és/vagy hasú csinovnyikokból álló bagázs hamar olyan végkövetkeztetésekre jut, mint, hogy az iskolában le kell hűteni a kisfiúkat szívesen az ölébe ültető tanárt, hogy kivételesen enni kell adni a szociális otthonokban élőknek (a kórházban fekvők meg kapjanak valami mittudomén, latin feliratot arról, hogy mikor kerültek be), vagy hogy az uszodában is legyen mindenki elégedett. (És mi legyen a hajléktalanokkal? Kapjanak néhány táblát, és ők az elégedetlenkedő független művészek. Ennyike.)
Aztán jön a szerethető szélhámos szerepében Ivan Hlesztakov tisztviselő (Lengyel Tamás), és mindenkiben tudatosítja, hogy igen, ő főszereplő. És nem, nem ő a revizor. Kezdetét veszi hát a tévedések - táncos revüvel kombinált - újabb vígjátéka, felelevenítve újra nemcsak ismerős közéleti történéseket, de olyan klasszikusokat is, mint a Mátrix, vagy Tarantino legjobbjai. Szereplői a lehető legváratlanabb pillanatokban fakadnak klasszikus dalokra, vagy verik el éppen Kondorosinét, de még mielőtt beszippantana a képzelet, a sok káromkodást éles dudaszóval kisípoló hangeffektek mindig visszazökkentenek a valóságba.
Járó Zsuzsa antréja a polgármester feleségeként hatásos, akárcsak kékeszöld monoklija, amiből kijut két ikerlányának is. A két lány egynek is sok, ezt egészen zseniálisan szemlélteti Bodó kezdeti rohangáltatásukkal, de a Szputnyik társulat két tagja, Rainer-Micsinyei Nóra és Koblicska Lőte nagyon is sokat tesznek az előadáshoz, igaz, főképp a második felvonásban. Járó dámaként érkezik a színpadra, ám mire elér annak közepéig már a legjobb esetben is csak egy öregecskedő Vaszilisza Karpovna az Éjjeli menedékhelyből, és ez a helyzet egyre fokozódik, már ami a lepukkantságát és közönségességét illeti.
Mégis az első felvonás végére elfárad a néző a rengeteg információtól, ömlesztett poéntól, amit nem biztos, hogy bárki is képes ilyen mennyiségben feldolgozni, hiába rágják a szájába. Ezért aztán a szünet jót tesz az előadásnak, mindenki kieresztheti a gőzt, és megpróbálhatja összerakosgatni Bodóék mozaikjait. Hogy aztán kezdődjön minden elölről, a saját gravitációs elméletektől a megtekintéseken keresztül a lefizetésekig, immár nem Nokiás dobozokban. A bizonyítékokat ledarálják (eltűnnek), a pénzeket átadják a képzelt revizornak, és még rá is gyújtanak úgy, hogy az persze nem igazi cigaretta ám, hiszen azt a színpadon tilos.
Mintha Hegedűs D. Gézára írták volna a polgármester szerepét, lubickol benne úgy, hogy közben fizikailag is komoly teljesítmény lehet ennyit beszélni és rohangálni egyszerre. De a seggnyalás az seggnyalás, és ebben sikeresen próbálják túllicitálni egymást a szereplők, nehogy rájöjjön az Index.cs.szkij, mi is megy itt valójában. Hevér Gábor bírója és Karácsonyi Zoltán őrületbe hajszolt uszodaigazgatója kapnak nagyobb lehetőségeket, néha élnek is velük, a többiek homogénen simulnak a környezetbe, senki nem próbál túljátszani senkit, teljes az összhang, pedig feszes a koreográfia. A kisváros szomszédai jóban rosszban is barátok közt vannak, de amikor kiderül, hogy rossz revizort választottak ez hogy-hogynem nincs többé érvényben: megtörni egyedül Hegedűs D. Gézának van ideje, és ezt olyan őszinteséggel teszi, amilyet már régen nem láttunk tőle. A hangerő néha hiányzik, és a hadarásban nem mindent lehet érteni, de ez még javulhat.
Lengyel Tamás kisstílű, a helyzetet gyorsan felismerő és kellőképp kihasználó tisztviselőjében például annyi báj van, hogy a Bodó által megteremtett(?) világban más nem is akarhat lenni az ember, mint egy, a véletlenek közjátékaként zsíros bödönhöz került notórius munkakerülő, aki megcsinálja a szerencséjét, majd minden hatalmasságot átverve még egérutat is nyer, mielőtt elkapnák.
