Fotózta Warholt, Hitchockot, Lorent, Hendrixet és Keith Carradine-t is. Volt közülük, akit meztelenül.
Greg Gorman neve ugyan sosem virított akkorában a moziplakátokon, mint mondjuk Johnny Deppé vagy Leonardo DiCaprioé, de azért jó tudni, hogy neki köszönhetjük a világ számtalan legendás moziklasszikusának ikonikus posztereit - a Cry Baby, a Farkasokkal táncoló, az Utolsó Mohikán vagy a Terminátor 2. csupán néhány ezek közül. Ötven éve fotózza a populáris kultúra legfontosabb alakjait - Jimi Hendrix, Alfred Hitchcock, és Andy Warhol is pózoltak a kamerája előtt.
Ám Gorman nem csak Hollywood aranykorát idézi meg munkájával: 66 évesen is a legfelkapottabb reklám- és divatfotósok közé tartozik, világszerte tart workshopokat fiatal fotósoknak, kedvtelésből készített munkáit pedig időről időre albumokba gyűjtve adja ki. Mi most szépségről, művészetről, szexről, hírnévről, és főként személyes, meglehetősen intim projektekről beszélgettünk vele.
Emlékszel rá, ki volt az első modelled, akit meztelenül fotóztál?
Az első aktjaimat Tony Wardról készítettem, aki a saját érájának legtöbbet fotózott és egyik legtehetségesebb modellje volt. Még ma is foglalkoztatott modell, a legnagyobb márkák és divatházak kérik fel kampányfotózásokhoz. Én a nyolcvanas évek végén készítettem róla sorozatot.
És mi a helyzet az első női akttal? Ki volt a szerencsés?
Alig néhány nappal az előbb említett fotózás után készítettem képeket Brigitte Nielsenről. Ő keresett fel, miután látta a Tonyról készült képeimet. A mai napig az egyik legemlékezetesebb fotósorozatomként emlegetik.
És akkor ezzel el is döntötted, hogy az akt lesz a te műfajod?
Amikor megláttam a kidolgozott képeket, tudtam, hogy ez egy új irány számomra. Óriási szükségem volt rá, hogy kicsit kilépjek a reklámiparból és a megrendelésre készülő munkák világából. Valami személyesebbet, kreatívabban akartam csinálni. Kétféle fotó létezik: az egyikről tudod, hogy a fotós lubickol a feladatban, a másikról pedig lerí, hogy a fotóst "kibérelték". Ettől fogva arra koncentráltam, hogy az én képeim az első típusba tartozzanak.
Szerinted miért van az, hogy a személyes művészi stílusod az aktokon jön át legintenzívebben?
Azt hiszem, azért, mert amikor aktot fotózok, csupán saját magamnak akarok megfelelni, és senki másnak. Senkinek sem kell megfelelnem. Én álmodom meg azt, amit látni szeretnék a képeken, én döntöm el, mit akarok vele üzenni, és én határozom el, hol fog megjelenni. Semmi más okom nincs arra, hogy munkához lássak, mint az, hogy ezt akarom csinálni.
A világ egyik leghíresebb fotósa vagy. Kíváncsi vagyok, számodra mitől lesz egy test szép?
A szépség mindenkinek egészen mást jelent. Minden fotósnak különböző esztétikai érzéke van, és a választott modelljeinken keresztül mutatjuk meg, milyen a saját, személyes ízlésünk. Hogy néhány példát említsek: Bruce Weber általában kigyúrt pasikat fotóz, Robert Mappelethorpe pedig nagyon szeretett afro-amerikaiakkal dolgozni. Az én választásom rendszerint a vékonyabb, táncos testalkatú fiúkra esik. Szeretem az androgün modelleket is - legyen szó férfiakról vagy nőkről.
Glam modellek gyakran dobálóznak a "művészi akt" kifejezéssel, miközben sokan igazából gyakorlatilag pornó képeken tündökölnek. Egy profi szemével mi a különbség a művészi akt és a pornó között?
A pornográfia meghatározása nagyon szubjektív dolog. Minden egyes ember, vagy egyes szubkultúrák másként fogalmazzák meg, és sokak szerint még a provokáció leghalványabb sugara is pornográfia. És mivel annyi mindenre ráfogják, hogy az "pornó", a határok egyre inkább elmosódnak.
És a te személyes véleményed szerint mi a pornó?
Szerintem a művészet sohasem pornográf. Ezt a bélyeget már a néző, a szemlélődő üti rá. Amikor megjelent a "Just Between Us" (Köztünk marad) című albumom, azt mondtam: akik pornónak nevezik, azok ugyanúgy kíváncsiak rá, csak épp ők zárt ajtók mögött lapozgatják. Elképesztő, milyen képmutatóak tudnak lenni az emberek, ha a szexualitásról van szó.
Van olyan híresség, akit nagyon szívesen fotóznál meztelenül?
Sosem volt célom, hogy az aktjaim modelljei hírességek legyenek. Persze megtörtént már többször is, de inkább fordítva történik a dolog: fiatal színészeket, modelleket fotóztam, akik évekkel később híresek lettek. De ha bárkit választhatnék, Jonathan Rhys Meyerst fotóznám - ő tipikusan az a fajta férfi, aki nagyon inspirálóan hat rám művészileg.
És azok közül a hírességek közül, akik levetkőztek a kamerád előtt, melyikükre vagy a legbüszkébb?
Elképesztően jó képeket csináltunk az akkoriban még nagyon fiatal Keith Carradine-nal, valamikor a hetvenes évek végén. Az ifjú Christopher Atkins szintén modellt állt nekem, nem sokkal a Kék lagúna forgatása után. Szintén fiatalon fotóztam James Marsdent és Josh Duhamelt.
Hogyan viselkednek ezek a nemzetközi hírnévnek örvendő színészek, ha anyaszült meztelenül állnak a kamerád előtt? Szégyellősek?
Jó volt velük dolgozni. Egyáltalán nem voltak szégyellősek - számukra az akttotózás a művészet kifejező eszköze volt.
Meséltél már a "Just Between Us" című könyvedről, amely tele van meglehetősen intim fotókkal. Mit gondolsz, volt, aki feldühítettél vele? Célod volt a polgárpukkasztás?
Tudtam, hogy alaposan megosztja majd a közvéleményt. Amikor a barátommal, Greg Knudsonnal belevágtunk a projektbe, tudtuk, hogy kapunk majd hideget-meleget, hiszen az ember nevű szörny már csak ilyen, de az alapvető hozzáállásom az volt, hogy mindenki bekaphatja. Ez egy művészi projekt volt, amelyben hittünk, és látni akartuk, hogyan hat a társadalomra.
Mégis hogyan kell elképzelni egy ilyen könyv létrejöttét?
Először is ez egy nagyon személyes műfaj. Másrészt... nagyon jó móka volt. Greg rengeteg időt, és energiát rakott bele, hogy úgy mondjam. Nagyon büszke vagyok erre az albumra. Mivel mindvégig csak kettesben voltunk a fotózások során, sikerült visszaadni a projektet körüllengő intimitást.
Előfordul, hogy vadidegenek keresnek fel, mondván: készíts aktokat róluk?
Nagyon gyakran, és persze a helyzettől ésa modelltől teszem függővé, hogy igent mondok -e.
Mennyiben változtatta meg a munkádat az internet elterjedése?
Abszolút. Manspság sokkal nehezebb igazán izgalmas modelleket találni, mert egyszerűen "túlkínálat" van, a már elkészített képek pedig gyakran idő előtt felkerülnek a netre, és olyan helyeken kötnek ki, ahová egyáltalán nem valók. Az elektronikus média és a web-kalózkodás nagyon sokat ártott ennek a szakmának.
Lassan fél évszázada szívügyed, hogy a munkáddal segítsd az LMBTQ (leszbikus, meleg, biszexuális, transzexuális és az önmagukat egyetlen kategóriába sem besorolni kívánó) közösségeket. A művészeted rengeteget adott hozzá ahhoz, hogy toleránsabb, elfogadóbb közeg legyen a művészi szcéna. Ez tudatos döntés volt, vagy te egyszerűen csak csináltad, amit szeretsz csinálni, ez pedig a munkád hozadéka volt?
Sosem gondoltam úgy a munkámra, mint az esélyegyenlőség promótálására, ugyanakkor mint nyíltan homoszexuális férfi nagyon fontosnak tartom az ügyet.
A fiatal fotósok munkáit figyelve látsz valakit, akire azt mondanád, ő lesz az "új Greg Gorman"?
Erre nagyon nehéz válaszolni, mert a szakma rengeteget változott az elmúlt húsz év során. A divatfotózás új irányt vett: sokkal kevésbé szól a beállított képekről, és ez rendjén is van így, az új trendek mindig frissítően hatnak a fotósok munkásságára. Szerencsére rengeteg tehetséges fiatal művészt ismerek, akik állandóan inspirálódnak a környezetükből, épp olyan szenvedéllyel dolgoznak, ahogy azt én tettem a kezdetek kezdetén, ez pedig meg is látszik a munkáikon.
Hogyan fejeznéd be ezeket a mondatokat? A legviccesebb emlékem egy élő legendával...
...egyszer Liza Minellivel Halloween napján hajtottunk keresztül Los Angelesen, amikor egy óriási csapat jelmezbe bújt fiatal haladt át az úton, így kénytelenek voltunk megállni. Az egyikük ráborult a motorháztetőnkre, és a szélvédőn benézve megpillantotta a legendás színésznőt, majd így kiáltott: "Csodás a Liza jelmezed, drágám!"
Az a véleményem a photoshopról, hogy...
...csodákra képes: a slamposan eleresztett vállak egycsapásra daliás idomokká válnak, egy rosszul betűrt ing Richard Gere-en szempillantás alatt a helyére kerül, Lionel Richie frizuráján pedig a fodrász helyett én dolgoztam - a számítógép monitorán. Persze olyanok is akadnak, akikkel alig akad dolgom: Sharon Stone például fergetegesen fest, az ő esetében alig van szükség finomításokra. És volt olyan modellem is, akin a plasztikai sebész már elvégezte a munkát helyettem is.
Valaha volt legkedvesebb modellem...
...egyértelműen Bette Davis. A szó legnemesebb értelmében igazi hollywoodi csillag volt, aki megvetette a nőket, és imádta a férfiakat.
