lepra középkor

A lepra baktérium által okozott, hosszú lefolyású, olykor akár évtizedeken át lappangó betegség, mely emberről emberre terjed, elsősorban orr- és sebváladékon keresztül; a fertőzés az idegeket, a légzőszerveket, a bőrt és a szemeket támadhatja meg, legjellegzetesebb tünetei a bőrön megjelenő göbök (leprómák), súlyos esetben pedig látáskárosulást vagy a végtagok elvesztését is okozhatja. A modern orvostudománynak köszönhetően a Hansen-betegség néhány éven át tartó antibiotikum-terápiával sikeresen gyógyítható, de már elkapni sem könnyű, a becslések szerint ugyanis az emberiség mintegy 97 százaléka immunis a leprabaktériumra.

Leprás vagy? Automatikusan a mennybe juthatsz!

A középkorban természetesen még teljesen más volt a helyzet: a lepra rettegett betegségnek számított, amely ugyan jóval kevésbé volt fertőző és halálos, mint például a pestis, a városokban, vidékeken uralkodó, rendkívül hiányos higiéniai állapotok és az orvostudomány fejletlensége miatt viszonylag gyakran sújtotta a lakosságot. Az érintettekkel szembeni társadalmi előítéletek azonban elsősorban nem az esztétikailag nem éppen kellemes látványt nyújtó tünetek és a fertőzésveszély miatt, hanem bibliai okokból alakultak ki és váltak általánossá.

A Szentírásban a(z ókorban is gyakori) lepra több helyen isteni büntetésként jelenik meg, ezért a közhiedelem úgy tartotta, a fertőzöttek nem véletlenül kapták el a betegséget, hanem valamilyen bűnükre válaszként sújtotta őket leprával az Úr. A súlyosabb, látványosabb tünetekkel megvert leprásokról gyakran azt gondolták, már életükben elkezdtek meghalni, vagyis testük bűzlik és oszlásnak indult, csak éppen a lelkük nem távozott még a földi világból – az „élőhalottnak” hitt betegeknek így akár temetést is rendezhettek, ingóságaikat pedig megörökölhették a rokonok.

Volt ugyanakkor pozitív hozadéka is az „élőhalott” állapotnak: az emberek úgy gondolták, ez a félig a Földön, félig már a túlvilágon való létezés a purgatóriumnak felel meg, vagyis az érintettek átesnek a megtisztulási folyamaton, és tényleges haláluk esetén automatikusan a mennyországba kerülnek, nem kell az örök kárhozat tüzétől rettegniük.

Sokan irigyelték a leprakórházak lakóinak életét

A leprások elkülönítésére már Mózes törvényt hozott, a középkori Európában pedig általánosan bevett szokás volt a betegek kizárása a többségi társadalomból a fertőzésveszély elkerülése miatt; az érintettek leggyakrabban egy leprakórházban találtak menedékre, ahol szakképzett, többségében szerzetesekből álló ápolószemélyzet igyekezett enyhíteni a fájdalmaikon. Az egyház által működtetett, általában a nagyobb települések határában, a városkapun kívül, de attól nem messze található gyógyintézmények kifejezetten gyakorinak számítottak a középkorban, a becslések szerint a 14. századi Angliában több mint 300 leprakórház működött.

A tévhitekkel szemben a leprás betegek nem rabként éltek a kórházakban, nem voltak cellákba zárva, és – megfelelő óvintézkedések mellett – látogatókat is fogadhattak; a városba ugyan nem tehették be a lábukat, de bármikor kimehettek a kórházból, járhatták a természetet, intézhették ügyes-bajos dolgaikat. Szabadidejükben gyakran kertészkedtek, ami a természetjárással együtt a kúra része volt – elterjedt nézet volt ugyanis, hogy a friss levegő és a természet közelsége gyógyítóan hat a különféle betegségekben szenvedőkre.

A leprakórházak annyira kellemes helynek számítottak, hogy egyesek – akiknek elegük volt a folyamatos gürcölésből és az otthoni áldatlan körülményekből – fertőzöttnek hazudták magukat, és/vagy leprás tüneteket színleltek, hogy bejuthassanak, a személyzet ezért mindenkit sasszemmel vizsgált meg, de persze így is akadtak „kamuleprások” a bentlakók között. Egyes modern történészek úgy gondolják, a kórházak városkapun kívüli elhelyezkedése sem az izolációt és a kiközösítést, hanem presztízscélokat szolgált: a városba látogatók, mellette elhaladók megszemlélhették a kórházat annak bizonyítékaként, hogy a település fejlett infrastruktúrával rendelkezik, és fontos számára a betegekről való gondoskodás.

Jézus példáját követve segítettek a leprásoknak

Az említett előítéletek dacára a társadalom többsége szimpátiával viszonyult a leprások iránt, méghozzá szintén bibliai okokból: az Újszövetségben Jézus szeretettel bánt a leprásokkal, meggyógyította őket, vagyis aki hasonlóan cselekszik, az Úrnak tetszően jár el, és nagy eséllyel bűnbocsánatban részesül. A mennybe jutás reményében sokan adakoztak a leprakórházaknak – pénzzel vagy egyéb javakkal segítették az ápolók munkáját és a bentlakók életét –, ritkább esetben pedig akár önkéntesnek is beálltak.

Az 1347 és 1352 között tombolt nagy pestisjárvány valamelyest megváltoztatta a társadalom hozzáállását a leprásokhoz: egyrészt a kórházakat ellepték a hihetetlen számban érkező pestises betegek, ezért a leprások megfelelő ellátására alig akadt hely és lehetőség, másrészt az emberek sokkal jobban kezdtek félni a különféle betegségektől. Ugyan a lepra századannyira sem volt fertőző, mint a pestis, az érintetteket a korábbiaknál szigorúbb szabályokkal sújtották, jobban elkülönítették a többségi társadalomtól, és nagyobb előítéletekkel is viseltettek irántuk.

A lepra azonban a kora újkortól kezdve folyamatosan visszaszorult, az esetek száma fokozatosan csökkent, ezért a leprakórházakat idővel feloszlatták, a fertőzötteket pedig az egyéb betegségekben szenvedőkkel együtt, az általános kórházakban, ispotályokban kezdték ápolni. Végül az egykor rettegett betegség előfordulása – a modern orvostudománynak és a higiéniai körülmények javulásának köszönhetően – szinte nullára redukálódott, ugyanakkor a harmadik világbeli országokban még ma is létező, de gyógyítható kórság.