Ilyen volt egy leprás beteg élete a középkorban

GettyImages-1360542297

A Hansen-betegség, vagyis közismert nevén a lepra, napjainkban gyógyítható és ritka betegségnek számít, a középkorban azonban gyakran találkoztak vele az emberek, és súlyos tünetekkel sújtotta azokat, akik elkapták. A köztudatban a középkori leprások kiátkozottként, közutálatot és félelmet keltő „lényekként” élnek, de tényleg így volt a valóságban?

A lepra baktérium által okozott, hosszú lefolyású, olykor akár évtizedeken át lappangó betegség, mely emberről emberre terjed, elsősorban orr- és sebváladékon keresztül; a fertőzés az idegeket, a légzőszerveket, a bőrt és a szemeket támadhatja meg, legjellegzetesebb tünetei a bőrön megjelenő göbök (leprómák), súlyos esetben pedig látáskárosulást vagy a végtagok elvesztését is okozhatja. A modern orvostudománynak köszönhetően a Hansen-betegség néhány éven át tartó antibiotikum-terápiával sikeresen gyógyítható, de már elkapni sem könnyű, a becslések szerint ugyanis az emberiség mintegy 97 százaléka immunis a leprabaktériumra.

Leprás vagy? Automatikusan a mennybe juthatsz!

Leprás koldus a középkorban (19. századi francia illusztráció)
Leprás koldus a középkorban (19. századi francia illusztráció)Universal History Archive / Getty Images Hungary

A középkorban természetesen még teljesen más volt a helyzet: a lepra rettegett betegségnek számított, amely ugyan jóval kevésbé volt fertőző és halálos, mint például a pestis, a városokban, vidékeken uralkodó, rendkívül hiányos higiéniai állapotok és az orvostudomány fejletlensége miatt viszonylag gyakran sújtotta a lakosságot. Az érintettekkel szembeni társadalmi előítéletek azonban elsősorban nem az esztétikailag nem éppen kellemes látványt nyújtó tünetek és a fertőzésveszély miatt, hanem bibliai okokból alakultak ki és váltak általánossá.

A Szentírásban a(z ókorban is gyakori) lepra több helyen isteni büntetésként jelenik meg, ezért a közhiedelem úgy tartotta, a fertőzöttek nem véletlenül kapták el a betegséget, hanem valamilyen bűnükre válaszként sújtotta őket leprával az Úr. A súlyosabb, látványosabb tünetekkel megvert leprásokról gyakran azt gondolták, már életükben elkezdtek meghalni, vagyis testük bűzlik és oszlásnak indult, csak éppen a lelkük nem távozott még a földi világból – az „élőhalottnak” hitt betegeknek így akár temetést is rendezhettek, ingóságaikat pedig megörökölhették a rokonok.

Volt ugyanakkor pozitív hozadéka is az „élőhalott” állapotnak: az emberek úgy gondolták, ez a félig a Földön, félig már a túlvilágon való létezés a purgatóriumnak felel meg, vagyis az érintettek átesnek a megtisztulási folyamaton, és tényleges haláluk esetén automatikusan a mennyországba kerülnek, nem kell az örök kárhozat tüzétől rettegniük.

Sokan irigyelték a leprakórházak lakóinak életét

A leprások elkülönítésére már Mózes törvényt hozott, a középkori Európában pedig általánosan bevett szokás volt a betegek kizárása a többségi társadalomból a fertőzésveszély elkerülése miatt; az érintettek leggyakrabban egy leprakórházban találtak menedékre, ahol szakképzett, többségében szerzetesekből álló ápolószemélyzet igyekezett enyhíteni a fájdalmaikon. Az egyház által működtetett, általában a nagyobb települések határában, a városkapun kívül, de attól nem messze található gyógyintézmények kifejezetten gyakorinak számítottak a középkorban, a becslések szerint a 14. századi Angliában több mint 300 leprakórház működött.

Középkori leprakórház (13. századi kódexillusztráció)
Középkori leprakórház (13. századi kódexillusztráció)Culture Club / Getty Images Hungary

A tévhitekkel szemben a leprás betegek nem rabként éltek a kórházakban, nem voltak cellákba zárva, és – megfelelő óvintézkedések mellett – látogatókat is fogadhattak; a városba ugyan nem tehették be a lábukat, de bármikor kimehettek a kórházból, járhatták a természetet, intézhették ügyes-bajos dolgaikat. Szabadidejükben gyakran kertészkedtek, ami a természetjárással együtt a kúra része volt – elterjedt nézet volt ugyanis, hogy a friss levegő és a természet közelsége gyógyítóan hat a különféle betegségekben szenvedőkre.

A leprakórházak annyira kellemes helynek számítottak, hogy egyesek – akiknek elegük volt a folyamatos gürcölésből és az otthoni áldatlan körülményekből – fertőzöttnek hazudták magukat, és/vagy leprás tüneteket színleltek, hogy bejuthassanak, a személyzet ezért mindenkit sasszemmel vizsgált meg, de persze így is akadtak „kamuleprások” a bentlakók között. Egyes modern történészek úgy gondolják, a kórházak városkapun kívüli elhelyezkedése sem az izolációt és a kiközösítést, hanem presztízscélokat szolgált: a városba látogatók, mellette elhaladók megszemlélhették a kórházat annak bizonyítékaként, hogy a település fejlett infrastruktúrával rendelkezik, és fontos számára a betegekről való gondoskodás.

Jézus példáját követve segítettek a leprásoknak

Árpád-házi Szent Erzsébet leprás beteget ápol
Árpád-házi Szent Erzsébet leprás beteget ápolPhoto 12 / Getty Images Hungary

Az említett előítéletek dacára a társadalom többsége szimpátiával viszonyult a leprások iránt, méghozzá szintén bibliai okokból: az Újszövetségben Jézus szeretettel bánt a leprásokkal, meggyógyította őket, vagyis aki hasonlóan cselekszik, az Úrnak tetszően jár el, és nagy eséllyel bűnbocsánatban részesül. A mennybe jutás reményében sokan adakoztak a leprakórházaknak – pénzzel vagy egyéb javakkal segítették az ápolók munkáját és a bentlakók életét –, ritkább esetben pedig akár önkéntesnek is beálltak.

Az 1347 és 1352 között tombolt nagy pestisjárvány valamelyest megváltoztatta a társadalom hozzáállását a leprásokhoz: egyrészt a kórházakat ellepték a hihetetlen számban érkező pestises betegek, ezért a leprások megfelelő ellátására alig akadt hely és lehetőség, másrészt az emberek sokkal jobban kezdtek félni a különféle betegségektől. Ugyan a lepra századannyira sem volt fertőző, mint a pestis, az érintetteket a korábbiaknál szigorúbb szabályokkal sújtották, jobban elkülönítették a többségi társadalomtól, és nagyobb előítéletekkel is viseltettek irántuk.

A lepra azonban a kora újkortól kezdve folyamatosan visszaszorult, az esetek száma fokozatosan csökkent, ezért a leprakórházakat idővel feloszlatták, a fertőzötteket pedig az egyéb betegségekben szenvedőkkel együtt, az általános kórházakban, ispotályokban kezdték ápolni. Végül az egykor rettegett betegség előfordulása – a modern orvostudománynak és a higiéniai körülmények javulásának köszönhetően – szinte nullára redukálódott, ugyanakkor a harmadik világbeli országokban még ma is létező, de gyógyítható kórság.

Három szakácskönyv ingyenes szállítással!


Mentes Anyu szakácskönyveit azoknak ajánljuk, akik egészségük érdekében vagy meggyőződésből különleges étrendet követnek, de azoknak is, akik csak inspirációt, új ízeket keresnek.

MOST INGYENES HÁZHOZSZÁLLÍTÁSSAL!

Tekintsd meg ajánlatunkat,  kattints ide!

hirdetés

Oszd meg másokkal is!
Mustra