Kevés történelmi esemény él olyan erősen a kollektív emlékezetben, mint az 1956-os forradalom. A tankok dübörgését, a szabadságvágyat és a forradalom drámai bukását generációk adják tovább egymásnak. De mi történt azokkal, akiknek menekülniük kellett?
Életét, oly sok más emberhez hasonlóan, derékba törték a 20. század történelmi viharai. Szenes Hanna nem kért kegyelmet gyilkosaitól. Verseit ma ősei földjén kötelezően tanulják az iskolások, míg szülőhazájában sokan a nevét sem ismerik.
Ma már természetes, hogy mindenki kezében ott a telefon, amivel bármikor bárkit elérhet, ha szükséges. De hogy zajlott ez 100–120 évvel ezelőtt, és milyen galibák fordultak elő?
Három női sors a megtorló gépezet fogaskerekei között: a vád tanúja, a kiugrott ügynök és a forradalom alatt megözvegyült népbíró.
Ha azt mondom, holokauszt, az emberek többségének Auschwitz, a gázkamrák és az odaveszett emberek százezrei jutnak az eszébe. Nem véletlen: a holokauszttal foglalkozó legtöbb tudományos mű, kiállítás történetvezetése a népirtással éri el tetőpontját; a következményeket (főleg a hosszú távúakat) igen ritkán említik meg. Pedig a zsidók megkülönböztetésének és üldöztetésének nyomai hosszú évekig kísértették az érintetteket.
Rajk Júliára is igaz Laurel Thatcher Ulrich nőtörténész megállapítása, miszerint „a jó magaviseletű nők ritkán csinálnak történelmet”. A magas, mély hangú, sokat dohányzó Rajk Júliát sokan nem szerették szókimondó nyerseségéért, és mert gyakran nem törődve a társadalmi elvárásokkal, a saját normáit követte. A börtönéveket viszont éppen a női barátság segítségével vészelte át.
