Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ma már természetes, hogy mindenki kezében ott a telefon, amivel bármikor bárkit elérhet, ha szükséges. De hogy zajlott ez 100–120 évvel ezelőtt, és milyen galibák fordultak elő?
A századforduló telefonközpontjai a városi élet és az egyre gyorsuló kommunikáció centrumai voltak, ahol telefonközpontos kisasszonyok ültek a kapcsolótábla előtt és gyorsan, udvariasan kapcsolták össze a beszélgetni szándékozókat. Ez a kép talán közismert, ám azt már kevesebben tudják, hogy milyen is volt valójában az élet a telefonközpontban. Vendégszerzőnk bemutatja az egykor irigyelt telefonos kisasszonyok munkáját, és hogy milyen sztorik kerekedtek ki a furcsa helyzetből, amikor egy idegen minden további nélkül belehallgathatott, sőt beleszólhatott a beszélgetésekbe.
Szerzőnkről
Klacsmann Borbála a Szegedi Tudományegyetem történelem szakos doktori hallgatója. Kutatási területe a magyar zsidók történelme, a holokauszt mikrotörténete, valamint a holokauszttúlélők kárpótlása és jóvátétele. E témákban eddig három nyelven jelentek meg tanulmányai és ismeretterjesztő cikkei. A Holokauszttörténetek Facebook-oldal szerkesztője.
A telefonközpontok hőskora
A telefonkészüléket Alexander Graham Bell szabadalmaztatta 1876-ban. Ezt követően többen is igyekeztek kifejleszteni a telefonvonalak összeköttetését biztosító telefonközpontot: egyikük Puskás Tivadar magyar mérnök volt, aki állítólag Thomas Edisonnal dolgozott együtt a találmányon. 1877-ben meg is épült az első központ Bostonban, az ötletet pedig Charles Scribner szabadalmaztatta és fejlesztette tovább. A technológia gyorsan elterjedt, és természetesen Európában is otthonra talált: mindössze két évvel később már Londonban és Manchesterben, azután Antwerpenben és Párizsban is megépültek az első telefonközpontok. Budapesten 1881-től működött telefonközpont Puskás Tivadar öccse, Ferenc vállalkozásában.
A központ kapcsolótábláit operátorok kezelték, akik a panelek előtt ülve fogadták és továbbították a beérkező hívásokat. A paneleken minden egyes aljzat egy-egy telefon-előfizető vonalához kapcsolódott. A kezelő dolga volt, hogy amikor meglátta a hívást kezdeményező fél vonalához rendelt aljzat melletti lámpa villogását (azaz a beérkező hívás jelét), abba egy szabad zsinórpár egyik dugaszát dugja be, ami után bejelentkezett és elkérte a hívó adatait. A zsinór másik végét ezután a hívott vonalához tartozó aljzatba dugta, amivel csatlakoztatta a két felet, megvárta a hívott jelentkezését, majd kilépett a vonalból.
Egy-egy operátor általában 200 vonal hívásait intézte – bizonyos esetekben azonban még többet, akár 600 vonalat is kezelhetett egyszerre. Nem csoda hát, hogy a telefonközpontokban nagy figyelmet fordítottak a kezelők személyére, elvégre ők tartották a kapcsolatot az ügyfelekkel, ők voltak a központ képviselői a nagyközönség szemében.
Kisasszonyok a kapcsolótáblánál
A telefonközpontokban dolgozók között igen hamar túlsúlyba kerültek a nők. A központokban zajló munka megkívánta a halk hangot, az ügyes, gyors kezet, a türelmet és odafigyelést, és ezeket a tulajdonságokat akkoriban közkeletűen a nőkhöz kapcsolták. Elterjedt az a nézet is, hogy a fiatal nők gyorsabban, kevesebb feszültséggel tudják kezelni ezt a fajta munkát.
Annyira speciális volt az operátori munkafolyamat, hogy a New York-i Telefontársaság az újfajta igényeket kiszolgálva 1902-ben elindította a világ első olyan iskoláját, amelyben telefonközpontos kisasszonyokat képeztek. Már az első évben tömeges túljelentkezés mutatkozott: 17.000 leány kérte a felvételét, ám csak kevesebb mint kétezren kerültek be az iskolába. A társaság munkalehetőséget is biztosított a tanulóknak a képzésük végén, cserébe meg kellett felelniük a munkakör betöltésével kapcsolatos elvárásoknak: egészséges fizikum, biztos hang, udvarias magatartás, lélekjelenlét.
Végső soron a telefonos szolgáltatás minősége a kezelőkön múlott: ők álltak kapcsolatban az előfizetőkkel, ezért elengedhetetlen volt, hogy szakszerűen, gyorsan, illedelmesen intézzék a hívásokat. A hívó felek dolga általában sietős volt, nem értek rá várakozni, míg egy ügyetlenebb operátor a kapcsolótáblán keresgélt. A telefonos kisasszonyok ugyanakkor nagyban hozzájárultak ahhoz is, hogy az udvariasság meghonosodjon az üzleti világban.
A telefon koboldja
Az alábbi rövid, szerző nélküli cikk az Egyenlőség című hetilap hírei között jelent meg a századfordulón. A szórakoztató történet amellett, hogy betekintést nyújt a telefonközpont életébe, a korabeli párizsi miliőt is híven tükrözi.
Az újságcikk egy párizsi bírósági tárgyalásról tudósított, amely „egy pajkos, vörösesszőke, nagyon pikáns bakfis”, bizonyos Rodier Clemence ügyében folyt. „A kisasszony mint a párizsi telefonközpont egyik hivatalnoknője mindenféle bolond csínyt követett el, melynek fölsorolása a tárgyaláson nemcsak a közönséget, hanem a bírákat is többször nagy derültségre hangolta” – számolt be az újság.
Az egyik panaszos beszámolója szerint, amikor egy hölgyismerősével akart beszélni, a következő beszélgetés zajlott a vonal két végén, valamint a kapcsolóállomáson:
– Halló, ki az?
– Én vagyok, Irma. Ott ki beszél?
– Pierre.
– Eljössz ma este?
Ekkor egy „egy idegen, tompa hang közbeszólt”: – Ide hallgasson, asszonyom! Ön egy megromlott, bűnös nő, férje meg fog tudni mindent.
– De hát ki ön, az isten szerelmére?
– A lelkiismeret – szólt a válasz még tompább és egészen síri hangon. A beszámoló szerint ekkor a „telefonban valami sajátságos zörgés hallatszott, és aztán végképp elnémult”.
Egy másik úr így panaszkodott a tárgyalóteremben: „Egy este irtózatos bosszúság ért. Unokaöcsém, aki egyike a legkönnyelműbb fickóknak egész Párizsban, azt telefonozta nekem, hogy küldjek neki 600 frankot azonnal, kártyaadóssága kifizetésére, mert különben főbe lövi magát. Nem küldtem neki egy sout se, mert unokaöcsém már vagy negyvenszer fenyegetett így, és ma sincs semmi baja. Este 11 órakor feküdtem le, de pontban éjfélkor a telefon éktelenül elkezdett lármázni. Nem tetszett a dolog. Rögtön az unokaöcsém, az az átkozott fickó jutott eszembe, hátha tényleg agyonlőtte magát, és most a szerencsétlenség hírét jelentik. Odamentem a telefonhoz.
– Halló – hangzik felém a kagylóból egy hang, mely mintha csak a sírból jött volna.
– Halló, ki beszél? – kérdem és végigborsódzott a hátam a válaszra:
– A halál.
Nem vagyok babonás, de éjfél volt éppen… a »halál« pedig tovább beszélt:
– Tudd meg, vén uzsorás, hogy unokaöcsédet, ha a kellő támogatásban nem részesíted, még ebben a hónapban elviszem.
Aztán iszonyú nyikorgás hallatszott a telefonban, mintha száz halottaskocsi egymás után haladna a kövezeten. Kilelt a hideg, és másnap reggel elküldtem unokaöcsémnek a 600 frankot.”
A tanúk egész sorát felvonultató tárgyalás során kiderült, hogy a telefonközpont egészen furcsán működött: „ha az árfolyamot kérdezte valaki, a legújabb léghajóról beszéltek neki; aki a színházat kérte, azt temetkezési intézettel kötötték össze”. A többi telefonos kisasszony is részt vett a vádlott tréfáiban, aki pedig frissítőket szolgált fel kollégáinak. A bíró kérdésére, hogy jómódú család leányaként miért választotta éppen a telefonos kisasszonyságot, a fiatal lány azt felelte: egy ismerősétől hallotta, micsoda érdekes titkokat lehet megtudni sokszor a telefonközpontban, és ez nagyon csábította.
„A kis telefon-kobold különben elég jól járt – zárul a tudósítás –, mert a főpanaszos visszavonta a panaszt, főképpen azért, mert időközben a kisasszony vőlegénye lett, és a többiek is megbocsátották a csínyeket.”
A telefonos kisasszonyok (a fentinél komolyabban vett) munkája még évtizedekig nélkülözhetetlen volt a vonal két végén lévők összekapcsolásához.
