Barbara Daly Beakeland gyönyörű modellből lett a New York-i társasági élet kedvence, a csillogás azonban tragédiába torkollt: amikor a milliomosfeleség rájött, hogy fia, Antony nem a nőkhöz vonzódik, úgy döntött, erőszakos módszerekkel próbálja „kiűzni belőle” a másságot. A „kísérletnek” nem lett jó vége.
A legtöbb ember nem szándékosan toxikus. Van, akinek a neveltetése, másokat a kapcsolataik vagy a temperamentumuk tesz azzá. A szülőség rengeteg kihívással jár, nem mindig tudjuk az elképzeléseinkhez tartani magunkat, miközben igyekszünk mindig a lehető legjobbat kihozni magunkból.
Minden idők egyik leghíresebb szociofotóján négy szomorú tekintetű kisgyerek ül egy ház bejárata előtti lépcsőn, édesanyjuk pedig szégyenkezve fordul el az objektív tekintetétől, ugyanis a gyepen egy nagy méretű tábla hirdeti: „4 children for sale, inquire within”, vagyis „4 gyerek eladó, érdeklődjön odabent”. Miért kényszerült hasonló drasztikus lépésre a képen látható asszony, kik voltak az eladósorba került gyerekek, és tényleg pénzért árulták őket? A kép hátterében meghúzódó történet legalább annyira tragikus, mint maga a fotó.
A gyerekre mindig gyermekeként tekint a szülő, életkortól függetlenül. De nem mindegy, hogy gyerekként is kezeli-e a szülő felnőtt gyerekét, vagy elfogadja, hogy saját élete, döntései vannak, a szülői befolyás pedig véges. Nehéz egészséges határokat felállítani a mérgező szülőkkel szemben, akik gyakran még mindig a gyerekkor mintáiban élnek.
Régóta tudjuk, hogy nem feltétlenül a legjobbat tesszük a gyerekünkkel, ha sztárt csinálunk belőle – még úgy is, ha megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy megvédjük a siker árnyoldalaitól. És akkor még nem beszéltünk azokról a szülőkről, akik sztárcsemetéiknek nemhogy védelmet biztosítottak volna, de kifejezetten kárt okoztak nekik.
A szülők által alkalmazott verbális abúzus különböző formái közül az egyik leggyakrabban előforduló, amikor a családban az egyik gyerek válik bűnbakká.
Pszichológiai közhely, hogy a gyerekkorban elszenvedett rossz bánásmód, a szeretet hiánya hatással van egész életünkre. Sokan érzik úgy, hogy leszámoltak már a múlttal, feldolgozták a szomorú gyerekkort; és amiktől mostani életükben szenvednek, azok saját jellembeli hibáik, saját felnőtt – sokszor számukra is érthetetlen – bénaságuk. Hogy ez mennyire nem így van, látható ebből a listából, ami általában minden szeretet nélkül felnőtt, volt kisgyerekre igaz.
Hogy lehet, hogy a testvérem, akivel együtt nőttem fel, teljesen mást gondol a szüleinkről, mint én? Gyermekkorunkban sokszor rosszul bántak velünk, ő ennek ellenére a legnagyobb pártfogójuk. Nem mondhatok róluk semmi negatívat a jelenlétében. Szerinte anya és apa nagyszerű emberek, a sérelmeim pedig csak a fejemben léteznek. Kinek van igaza?
