Hogy lehet, hogy a testvérem, akivel együtt nőttem fel, teljesen mást gondol a szüleinkről, mint én? Gyermekkorunkban sokszor rosszul bántak velünk, ő ennek ellenére a legnagyobb pártfogójuk. Nem mondhatok róluk semmi negatívat a jelenlétében. Szerinte anya és apa nagyszerű emberek, a sérelmeim pedig csak a fejemben léteznek. Kinek van igaza?
A nem megfelelő szülői bánásmód egyik ismérve pontosan az, hogy éket ver a testvérek közé is. Persze előfordul, hogy a bántalmazásnak kitett gyerekek egymást védelmezik, és ez az összefogás felnőttkorukban is szoros kapcsolatot eredményez közöttük. De ha egy családban a szülő narcisztikus, akkor minden körülötte forog: a gyerkőcök kicsi bolygókként keringenek a világukat jelentő égitest körül, és hajlamosak bármit megtenni, hogy felkerüljenek a figyelem radarjára. Akár azon az áron is, hogy egymással lesznek ellenségesek.
Peg Streep évtizedek óta foglalkozik diszfunkcionális családok pszichológiájával, főként olyan nők támogatásával, akiket nem szeretett az édesanyjuk. Nemrég megjelent írásában arról gondolkodik, hogy a szülői rossz bánásmód hogyan hat a testvérkapcsolatok alakulására. Cikkét némileg kiegészítve, átstrukturálva közöljük.
#1 Előre leosztott szerepek: a „bezzeg” gyerek és a bajkeverő
Megeshet, hogy két testvérnek azért van merőben eltérő véleménye a szülőről, mert a szülő gyermekkoruktól kezdve másként viszonyult hozzájuk, így más tapasztalatok kapcsolódnak hozzá. A kontrolláló, versengő, hiperkritikus vagy éppen egocentrált (csak önmagával foglalkozó) felnőtt rendszerint karmesterként manipulálja a testvérek közötti kapcsolatot is, gyakran egymás ellen fordítva a gyerekeket.
Az is előfordulhat, hogy előre leosztja a szerepeket: egyikük lesz az állandó bajkeverő, minden probléma forrása, a másik a „bezzeg” gyerek, akivel örökké példálózni lehet, a harmadik meg a „kicsi”, akit a széltől is óvni kell. Ma már azt is számos kutatás kimutatja, hogy a legtöbb szülőnek bizony van kedvenc gyermeke. A kivételezés és a skatulyázás azonban oda vezet, hogy nem jön létre az a bajtársiasság és együttműködés a testvérek között, ami a kapcsolatukat jellemezhetné.
#2 Miért nem tartja bántalmazásnak a bántalmazást?
Az a verzió is lehetséges, hogy az egyik testvér felnőttként felismeri a szülők bántalmazó viselkedését, míg a másik testvér továbbra sem hajlandó szembesülni ezzel. Ez utóbbi pedig gyakoribb jelenség, mint gondolnánk. Egy 11 600 főiskolai hallgató részvételével zajló amerikai kutatás például azt találta, hogy
a gyermekkorukban fizikai abúzusnak kitett személyek mindössze 26 százaléka nevezte bántalmazásnak a testi fenyítést,
pedig sok esetben a szülők által szándékosan okozott sérülés orvosi ellátást igényelt.
Egy másik tanulmány eredményei szerint a résztvevők ugyanazt a gyermekként átélt fizikai büntetést kétszer olyan gyakran nevezték testi bántalmazásnak a testvérük, mint a saját maguk esetében. Ha a verést és fizikai fájdalomokozást is ennyire kevesen értékelik bántalmazásként, mi van az abúzus burkoltabb formáival, a lelki fenyegetésekkel? Miért olyan nehéz ráébredni, hogy a szüleink rosszul bántak velünk?
- Normalizáció: egy ideig minden gyermek azt gondolja, hogy az összes család olyan, mint a sajátja, hogy amit megtapasztal, az a normális. Időre és más forrásokból jövő élményekre van szüksége ahhoz, hogy reálisabb képet alkothasson a rokonairól, másokról.
- Valahová tartozás érzése: a legtöbb ember felnőttként is nagyon szeretne a családjához tartozni. Ezek a kapcsolatok adják az identitásuk alapját, így erősen szelektálva idézik fel a gyermekkori emlékeiket, megszépítve az élményeiket.
- Tagadás: a gyerekek kiszolgáltatott helyzetben vannak, teljes mértékben a szüleiktől függenek. Túl félelmetes gondolat ráeszmélni arra, hogy pont azzal az emberrel nincsenek biztonságban, akinek a legjobban kéne szeretni őket. Így a gyerekek önkéntelenül olyan megküzdési módokat sajátítanak el, amikkel átvészelik a mindennapokat egy rájuk időnként veszélyt jelentő szülővel, viszont később pontosan ezek a többnyire tudattalanul alkalmazott stratégiák lesznek azok, amik nehezítik a bántalmazás felismerését.
- Idealizálás: a tagadás leggyakoribb formája, amikor a szülőről alkotott kép nem tud árnyalttá, összetetté, életszerűvé válni. Ebben az esetben a szülő nagyszerű ember, a legjobb apa vagy anya, akit csak kívánni lehet, akire semmi rosszat nem lehet mondani, annyira makulátlan jellem. Az idealizálás célja, hogy távol tartsa a valóság fájdalmával való szembesülést.
- Távolítás és zavaros érzelmek: annak érdekében, hogy a szülőt felmentse a viselkedése alól, a gyermek azt gondolhatja, hogy biztosan vele van a baj, ő az, aki túlságosan érzékeny. Sokszor a bántalmazó is ezt mondja neki, ezt erősíti meg benne. Ráadásul a mérgező szülők gyakran magukkal vannak elfoglalva, így nem tükrözik vissza a gyermek érzéseit, aki ezért nem tanulja meg az érzelmei azonosítását, differenciálását, kifejezését. A szülői bánásmóddal kapcsolatos érzései így zavarosak maradnak, illetve a dühét, szomorúságát, fájdalmát nem fogja jogosnak tartani.
- Önhibáztatás: a gyermeki világkép sokáig egocentrált, ami azt jelenti, hogy óvodáskorban csak a saját nézőpontunkból vagyunk képesek szemlélni a világot, mindent óhatatlanul magunkra vonatkoztatunk. Ez egy teljesen természetes kognitív (gondolkodásbeli) fejlődéslélektani állomás az életünkben. Ebből viszont az következik, hogy ha a szülő szóval, tettel, szexuálisan bántja a gyermeket, akkor az saját magát fogja hibáztatni érte. Azért verték meg, mert rossz volt, azért közeledtek hozzá megengedhetetlen módon, mert ő volt csábító. Az önhibáztatás a kontroll megtartására tett kísérlet: ha elég jó leszek, a szüleim majd szépen bánnak velem.
- A családját köteles szeretni az ember: erősen tartja magát az a nézet, hogy a rokonainkkal akkor is tartanunk kell a kapcsolatot, ha megmérgezik az életünket. Mindannyian azt tanultuk meg, hogy a szüleinknek hálával tartozunk abban az esetben is, ha gyermekként megaláztak, felnőtt szerepbe helyeztek vagy bántottak minket. A szülővel való szakítás felnőttkorban is nehéz, a társadalmi elvárások miatt bűntudattal terhelt folyamat, amit olykor fontos megtenni a testi-lelki jóllét megőrzése érdekében.
#3 Hogyan kezdi el felismerni a mérgező viselkedést?
Fenti tényezők mind abba az irányba hatnak, hogy a személy kevésbé címkézze bántalmazásnak az őt ért negatív élményeket. Korábbi kutatások azt is kimutatták, hogy az abúzus felismerése összefügg annak súlyosságával: tehát a durvább bántalmazási formákat hajlamosabbak az emberek bántalmazásként értékelni, a burkoltabb esetekkel kapcsolatban azonban kifejezetten nagy a bizonytalanság. Mi van például az illetlen érintésekkel, a gyermek testének megbámulásával, a folyamatos kritizálással, a megvető kommunikációval?
Egyáltalán nem biztos, hogy mindegyik testvért érik olyan hatások, amik a gyermekkori tapasztalatok újraértékelésére késztetik őket. Ilyen hatás lehet például, amikor valaki:
- Képzi magát: sokan tanulmányaik hatására kezdenek el gondolkodni az őket ért szülői bánásmódról: olvasnak egy fontos könyvet, vagy ellátogatnak pszichológiai előadásokra. Minél nagyobb tudásra tesz szert az illető a bántalmazással kapcsolatban, annál könnyebben fogja azonosítani és nevén nevezni ezeket a viselkedéseket.
- Részt vesz más család életében: sokszor egy közeli baráttal, partnerrel való törődő, biztonságos, szeretetteli kapcsolat ébreszti rá az embert arra, hogy mi mindent nem kapott meg a szüleitől. Amikor megismerkedik valaki például a párja családjával, lehet, hogy egészen másfajta, konstruktívabb viselkedésmintákkal és dinamikákkal találkozik.
- Függetlenné válik: nem csupán financiális értelemben lesz önálló, hanem felnőtt életében felhagy azzal, hogy önmagát a származási családja alapján határozza meg. Az identitását más jellemzőire fogja alapozni, ez a pár lépés távolság lehetőséget teremt a szülőkről való elfogulatlanabb kép kialakítására.
- Segítséget kér: az is előfordulhat, hogy valaki kezdetben csak azzal szembesül, hogy valamiért nem boldogul a világban, és ezt nem is köti a gyermekkori élményeihez. Például rendre olyanokba szeret bele, akik elérhetetlenek a számára, ezért mindig csalódik. Végül pszichológushoz fordul, aki segít neki a múltja, a jelene és a várható jövője közti összefüggések feltárásában.
#4 Miről szól a testvérviszály?
Eljön a nap, amikor az egyik gyermek immáron felnőttként borítja a status quot (a fennálló rendet) és szembesíti a szülőt az egykori/jelenlegi viselkedésével, új határokat szab, vagy megszakítja vele a kapcsolatot. A szülő várhatóan ellenkezni fog, rosszabb esetben kétségbe vonja a gyermeke érzéseit, tagad, vagy akár megtorlásokat eszközöl, például érzelmi zsarolást folytat, vagy a gyermek rossz hírét kelti a helyi közösségben. A testvér két tűz közé kerül: kihez legyen lojális?
Könnyen megeshet, hogy valaki gazdasági okokból, leendő öröksége reményében választja a szülők melletti kiállást. Előfordulhat, hogy ő maga még nem ismerte fel a bántalmazást, vagy vele másként viselkedett a szülő. De talán ennél is fontosabb, hogy
a harc végső soron arról szól, hogy ki írja a családi mitológiát.
Kinek a narratívája, látásmódja válik a család történetévé? Egy idealizált gyermekkor fog élni a fejekben, vagy egy fájdalmasabb, de valóságosabb történet veszi át a helyét? Netán elfogadják azt, hogy több, egymásnak olykor ellentmondó fejezet is megfér egymás mellett a családi krónikában?
#5 Velem van a baj, vagy velük?
A gyermekkori sérülésekkel való szembenézés bátor, de rendkívül intenzív folyamat, amely a származási családdal való kapcsolat megszakításához is vezethet. A megélt élmények megkérdőjelezése a testvér részéről azért is olyan fájdalmas, mert ő az, akivel együtt nőttünk fel, aki hasonló hatásoknak volt kitéve, mint mi. A megbocsátáshoz, a kapcsolatok újraépítéséhez azonban csak őszinte beszélgetéseken és felelősségvállaláson keresztül vezet út. Ezek hiányában lehet, hogy megmaradnak a vasárnapi ebédek, de vagy érdemben jelen lenni rajtuk, vagy kiheverni őket lesz átkozottul nehéz.
