A nem megfelelő szülői bánásmód egyik ismérve pontosan az, hogy éket ver a testvérek közé is. Persze előfordul, hogy a bántalmazásnak kitett gyerekek egymást védelmezik, és ez az összefogás felnőttkorukban is szoros kapcsolatot eredményez közöttük. De ha egy családban a szülő narcisztikus, akkor minden körülötte forog: a gyerkőcök kicsi bolygókként keringenek a világukat jelentő égitest körül, és hajlamosak bármit megtenni, hogy felkerüljenek a figyelem radarjára. Akár azon az áron is, hogy egymással lesznek ellenségesek.
Ti ugyanolyannak látjátok a szüleiteket a testvére(i)ddel?
Peg Streep évtizedek óta foglalkozik diszfunkcionális családok pszichológiájával, főként olyan nők támogatásával, akiket nem szeretett az édesanyjuk. Nemrég megjelent írásában arról gondolkodik, hogy a szülői rossz bánásmód hogyan hat a testvérkapcsolatok alakulására. Cikkét némileg kiegészítve, átstrukturálva közöljük.
#1 Előre leosztott szerepek: a „bezzeg” gyerek és a bajkeverő
Megeshet, hogy két testvérnek azért van merőben eltérő véleménye a szülőről, mert a szülő gyermekkoruktól kezdve másként viszonyult hozzájuk, így más tapasztalatok kapcsolódnak hozzá. A kontrolláló, versengő, hiperkritikus vagy éppen egocentrált (csak önmagával foglalkozó) felnőtt rendszerint karmesterként manipulálja a testvérek közötti kapcsolatot is, gyakran egymás ellen fordítva a gyerekeket.
Az is előfordulhat, hogy előre leosztja a szerepeket: egyikük lesz az állandó bajkeverő, minden probléma forrása, a másik a „bezzeg” gyerek, akivel örökké példálózni lehet, a harmadik meg a „kicsi”, akit a széltől is óvni kell. Ma már azt is számos kutatás kimutatja, hogy a legtöbb szülőnek bizony van kedvenc gyermeke. A kivételezés és a skatulyázás azonban oda vezet, hogy nem jön létre az a bajtársiasság és együttműködés a testvérek között, ami a kapcsolatukat jellemezhetné.
#2 Miért nem tartja bántalmazásnak a bántalmazást?
Az a verzió is lehetséges, hogy az egyik testvér felnőttként felismeri a szülők bántalmazó viselkedését, míg a másik testvér továbbra sem hajlandó szembesülni ezzel. Ez utóbbi pedig gyakoribb jelenség, mint gondolnánk. Egy 11 600 főiskolai hallgató részvételével zajló amerikai kutatás például azt találta, hogy
a gyermekkorukban fizikai abúzusnak kitett személyek mindössze 26 százaléka nevezte bántalmazásnak a testi fenyítést,
pedig sok esetben a szülők által szándékosan okozott sérülés orvosi ellátást igényelt.
Egy másik tanulmány eredményei szerint a résztvevők ugyanazt a gyermekként átélt fizikai büntetést kétszer olyan gyakran nevezték testi bántalmazásnak a testvérük, mint a saját maguk esetében. Ha a verést és fizikai fájdalomokozást is ennyire kevesen értékelik bántalmazásként, mi van az abúzus burkoltabb formáival, a lelki fenyegetésekkel? Miért olyan nehéz ráébredni, hogy a szüleink rosszul bántak velünk?
- Normalizáció: egy ideig minden gyermek azt gondolja, hogy az összes család olyan, mint a sajátja, hogy amit megtapasztal, az a normális. Időre és más forrásokból jövő élményekre van szüksége ahhoz, hogy reálisabb képet alkothasson a rokonairól, másokról.
- Valahová tartozás érzése: a legtöbb ember felnőttként is nagyon szeretne a családjához tartozni. Ezek a kapcsolatok adják az identitásuk alapját, így erősen szelektálva idézik fel a gyermekkori emlékeiket, megszépítve az élményeiket.
- Tagadás: a gyerekek kiszolgáltatott helyzetben vannak, teljes mértékben a szüleiktől függenek. Túl félelmetes gondolat ráeszmélni arra, hogy pont azzal az emberrel nincsenek biztonságban, akinek a legjobban kéne szeretni őket. Így a gyerekek önkéntelenül olyan megküzdési módokat sajátítanak el, amikkel átvészelik a mindennapokat egy rájuk időnként veszélyt jelentő szülővel, viszont később pontosan ezek a többnyire tudattalanul alkalmazott stratégiák lesznek azok, amik nehezítik a bántalmazás felismerését.
- Idealizálás: a tagadás leggyakoribb formája, amikor a szülőről alkotott kép nem tud árnyalttá, összetetté, életszerűvé válni. Ebben az esetben a szülő nagyszerű ember, a legjobb apa vagy anya, akit csak kívánni lehet, akire semmi rosszat nem lehet mondani, annyira makulátlan jellem. Az idealizálás célja, hogy távol tartsa a valóság fájdalmával való szembesülést.
- Távolítás és zavaros érzelmek: annak érdekében, hogy a szülőt felmentse a viselkedése alól, a gyermek azt gondolhatja, hogy biztosan vele van a baj, ő az, aki túlságosan érzékeny. Sokszor a bántalmazó is ezt mondja neki, ezt erősíti meg benne. Ráadásul a mérgező szülők gyakran magukkal vannak elfoglalva, így nem tükrözik vissza a gyermek érzéseit, aki ezért nem tanulja meg az érzelmei azonosítását, differenciálását, kifejezését. A szülői bánásmóddal kapcsolatos érzései így zavarosak maradnak, illetve a dühét, szomorúságát, fájdalmát nem fogja jogosnak tartani.
- Önhibáztatás: a gyermeki világkép sokáig egocentrált, ami azt jelenti, hogy óvodáskorban csak a saját nézőpontunkból vagyunk képesek szemlélni a világot, mindent óhatatlanul magunkra vonatkoztatunk. Ez egy teljesen természetes kognitív (gondolkodásbeli) fejlődéslélektani állomás az életünkben. Ebből viszont az következik, hogy ha a szülő szóval, tettel, szexuálisan bántja a gyermeket, akkor az saját magát fogja hibáztatni érte. Azért verték meg, mert rossz volt, azért közeledtek hozzá megengedhetetlen módon, mert ő volt csábító. Az önhibáztatás a kontroll megtartására tett kísérlet: ha elég jó leszek, a szüleim majd szépen bánnak velem.
- A családját köteles szeretni az ember: erősen tartja magát az a nézet, hogy a rokonainkkal akkor is tartanunk kell a kapcsolatot, ha megmérgezik az életünket. Mindannyian azt tanultuk meg, hogy a szüleinknek hálával tartozunk abban az esetben is, ha gyermekként megaláztak, felnőtt szerepbe helyeztek vagy bántottak minket. A szülővel való szakítás felnőttkorban is nehéz, a társadalmi elvárások miatt bűntudattal terhelt folyamat, amit olykor fontos megtenni a testi-lelki jóllét megőrzése érdekében.
#3 Hogyan kezdi el felismerni a mérgező viselkedést?
Fenti tényezők mind abba az irányba hatnak, hogy a személy kevésbé címkézze bántalmazásnak az őt ért negatív élményeket. Korábbi kutatások azt is kimutatták, hogy az abúzus felismerése összefügg annak súlyosságával: tehát a durvább bántalmazási formákat hajlamosabbak az emberek bántalmazásként értékelni, a burkoltabb esetekkel kapcsolatban azonban kifejezetten nagy a bizonytalanság. Mi van például az illetlen érintésekkel, a gyermek testének megbámulásával, a folyamatos kritizálással, a megvető kommunikációval?
Egyáltalán nem biztos, hogy mindegyik testvért érik olyan hatások, amik a gyermekkori tapasztalatok újraértékelésére késztetik őket. Ilyen hatás lehet például, amikor valaki:
- Képzi magát: sokan tanulmányaik hatására kezdenek el gondolkodni az őket ért szülői bánásmódról: olvasnak egy fontos könyvet, vagy ellátogatnak pszichológiai előadásokra. Minél nagyobb tudásra tesz szert az illető a bántalmazással kapcsolatban, annál könnyebben fogja azonosítani és nevén nevezni ezeket a viselkedéseket.
- Részt vesz más család életében: sokszor egy közeli baráttal, partnerrel való törődő, biztonságos, szeretetteli kapcsolat ébreszti rá az embert arra, hogy mi mindent nem kapott meg a szüleitől. Amikor megismerkedik valaki például a párja családjával, lehet, hogy egészen másfajta, konstruktívabb viselkedésmintákkal és dinamikákkal találkozik.
- Függetlenné válik: nem csupán financiális értelemben lesz önálló, hanem felnőtt életében felhagy azzal, hogy önmagát a származási családja alapján határozza meg. Az identitását más jellemzőire fogja alapozni, ez a pár lépés távolság lehetőséget teremt a szülőkről való elfogulatlanabb kép kialakítására.
- Segítséget kér: az is előfordulhat, hogy valaki kezdetben csak azzal szembesül, hogy valamiért nem boldogul a világban, és ezt nem is köti a gyermekkori élményeihez. Például rendre olyanokba szeret bele, akik elérhetetlenek a számára, ezért mindig csalódik. Végül pszichológushoz fordul, aki segít neki a múltja, a jelene és a várható jövője közti összefüggések feltárásában.
#4 Miről szól a testvérviszály?
Eljön a nap, amikor az egyik gyermek immáron felnőttként borítja a status quot (a fennálló rendet) és szembesíti a szülőt az egykori/jelenlegi viselkedésével, új határokat szab, vagy megszakítja vele a kapcsolatot. A szülő várhatóan ellenkezni fog, rosszabb esetben kétségbe vonja a gyermeke érzéseit, tagad, vagy akár megtorlásokat eszközöl, például érzelmi zsarolást folytat, vagy a gyermek rossz hírét kelti a helyi közösségben. A testvér két tűz közé kerül: kihez legyen lojális?
Könnyen megeshet, hogy valaki gazdasági okokból, leendő öröksége reményében választja a szülők melletti kiállást. Előfordulhat, hogy ő maga még nem ismerte fel a bántalmazást, vagy vele másként viselkedett a szülő. De talán ennél is fontosabb, hogy
a harc végső soron arról szól, hogy ki írja a családi mitológiát.
Kinek a narratívája, látásmódja válik a család történetévé? Egy idealizált gyermekkor fog élni a fejekben, vagy egy fájdalmasabb, de valóságosabb történet veszi át a helyét? Netán elfogadják azt, hogy több, egymásnak olykor ellentmondó fejezet is megfér egymás mellett a családi krónikában?
#5 Velem van a baj, vagy velük?
A gyermekkori sérülésekkel való szembenézés bátor, de rendkívül intenzív folyamat, amely a származási családdal való kapcsolat megszakításához is vezethet. A megélt élmények megkérdőjelezése a testvér részéről azért is olyan fájdalmas, mert ő az, akivel együtt nőttünk fel, aki hasonló hatásoknak volt kitéve, mint mi. A megbocsátáshoz, a kapcsolatok újraépítéséhez azonban csak őszinte beszélgetéseken és felelősségvállaláson keresztül vezet út. Ezek hiányában lehet, hogy megmaradnak a vasárnapi ebédek, de vagy érdemben jelen lenni rajtuk, vagy kiheverni őket lesz átkozottul nehéz.
