Napóleon korában még valamivel kevesebb mint 1 milliárd ember élt a Földön. A második világháború óta pedig 12-15 évente egymilliárd emberrel bővült a világ népessége. Minden felgyorsult körülöttünk, hamarosan kétszer annyian leszünk, mint amennyien az 1970-es években voltunk.
Hogy jutottunk a tetűfészek rizsporos parókától a cukros vízzel felállított szivárványos punk embertarajig? Mi mindent kentünk már a hajunkra, és miért is gondoltuk, hogy az jó lesz? Vagy ma tévedünk, amikor kreppeljük, vasaljuk, póthajat csomózunk vagy ragasztunk, vagy csak félhossztól fakítjuk?
Az ember és a növények közötti szoros és összetett kapcsolat messzire nyúlik vissza az élővilág fejlődéstörténetében. Hogyan változott ez a viszony az elmúlt évezredekben? És hol tart most, a klímaválság kellős közepén?
Cikksorozatunk mai fejezetében Tóth Zsuzsanna, az A Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanára válaszol a kérdésre.
Tóth Zsuzsannát, az A Tan Kapuja Buddhista Főiskola oktatóját is megkérdeztük arról, hogy szerinte milyen leckéket tantíhat nekünk egy globális válság az életről.
A megfigyelési technológia (is) olyan rohamtempóban fejlődik, hogy ami tíz évvel ezelőtt még science fictionnek tűnt, az ma már elavultnak számít. Azzal kapcsolatban, hogy ebből milyen komoly gondok származhatnak, Yuval Noah Harari világhírű történész gondolatait gyűjtöttük össze.
Cikksorozatunk harmadik fejezetét Paksi Dániel filozófus, a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszék oktatójának válaszával nyitjuk.
