A köznevelési törvény júliusi módosításával számos olyan változás lép majd életbe, amely megkérdőjelezi a szülők és a pedagógusok hatáskörét, mert az állam dönt majd olyan kérdésekben, hogy hatévesen iskolaérett-e a gyerek vagy lehet-e magántanuló. A változások nagyon erős visszhangot váltottak ki, főleg az alternatív iskolák szimpatizánsai körében, ám fontos tudni, hogy ezek valójában mindenkit érintenek vagy előbb-utóbb érinteni fognak. Erről és az oktatás lehetőségeiről, jövőjéről kérdeztük Niedermüller Anna oktatási szakértőt, az AKG általános iskolájának pedagógusát, a Szupertanár zsűritagját.
A köznevelési törvény idei módosítása számos lényeges változást tartalmaz. Oktatási szakértőként mit gondol ezekről a változásokról?
Ez politika, amihez persze nem értek, és egyre kevésbé is tartom vonzó terepnek... de az én olvasatomban ez a szabadság kérdése. És nagyon jól mutatja, hogy az ország vezetése hogyan tekint a gyerekekre, az állampolgárokra. Egyre inkább próbálja az állam bedarálni, maga alá gyűrni az oktatás szereplőit is. Nyilván ez más területeken is így van. Egyszerűen nem tekinti kompetensnek sem a szülőket, sem a pedagógusokat, sem a gyerekeket a saját életük bonyolításában, és egyre kevesebb beleszólási lehetőséget akar adni a saját életükbe. Ez a kontrollkényszer hatja át az iskolák egy jelentős részét is.
Ezzel szemben mi, illetve a személyközpontú iskolák arra törekszünk, hogy felelős, saját magukért kiállni tudó, aktívan részt vevő gyerekek nőjenek fel az iskolában, akik nem elszenvedői, hanem alakítói a saját életüknek. Ez persze sokszor nem kényelmes. De egyszerűen nincs más út, nem lehet ez elől elugrani. Mert a világ nem ebbe az irányba megy. Ahogy láthatjuk, hogy nincsenek tipikus életutak, egyre kevésbé vannak szabályszerűen fejlődő gyerekek, alakul át a kapcsolati rendszer, a családi háló, a tanulási út, szóval egyszerre nagyon sok minden változásban van, és képtelenség olyan rendszert ráhúzni, ami központosít, egységesít, kontrollál. Ehhez képest mégis ez a törekvés, és az állam próbál begáncsolni a saját útjukat járó családoknak, de közben jól látszik az is, hogy kevés hozzáértéssel, és a felszínen látszó, sokszor persze bosszantó intézkedésekkel kampányolnak. Csak elfelejtik azt, hogy a hétköznapokban többnyire normális emberek vesznek részt a közoktatásban, akik saját lelkiismeretük szerint a család érdekeit veszik figyelembe. Persze ismerünk más történeteket, megfélemlítést, kényszereket, félrevezetéseket – na ebből volt már részünk jócskán –, amik sok családnak nehezítik meg a hétköznapjaikat, és épp azoknak, akiknek a legkevésbé van módjuk másképp lépni, más utat választani.
Konkrétan a magántanulóság megszüntetése, illetve átalakítása önmagában egy alapvető szabadságjog megsértése. De hogy ez ténylegesen mit jelent, hogyan fog alakulni, mi lesz az eljárás és hogyan valósítható meg, azt még homály fedi. Ahogy azt sem tudjuk, mit jelent a NAT-nak való 30 százalékos megfelelés. Időben? Tantárgyban? Tartalomban? Kompetenciában?
Szerintem a legsúlyosabb, hogy az iskolaigazgatók kinevezéséhez az érintetteknek nincs közük. Ez akár el is lehetetlenítheti egy iskola működését. Odatenni valakit felülről, akinek épp a kollégákkal, a családokkal való bizalom kiépítése és fenntartása lenne az egyik legfontosabb feladata, és pont őket szorítják ki ebből a döntésből, az enyhén szólva merész húzás. Nem tudom, mitől hiszi azt bárki, hogy ez működhet. Vannak ugyan történelmi példák, de én nem hiszem, hogy ez ma működne. Megint csak az egyes emberekben hiszek, akik a tényleges, valós szituációkban másképp lépnek majd.
Hogyan érintik a változások az AKG-t?
Az AKG harminc éve stabilan működő, jó hírű, szakmailag elismert iskola, ahol az ott dolgozó pedagógusok felkészültek, magas színvonalon végzik a dolgukat, és nem mellesleg folyamatosan képesek alkalmazkodni a változásokhoz. Nemcsak a kívülről jövő, előírt feltételek mentén, hanem saját munkájukat is állandóan kritikusan szemlélő, átalakító, jobbító változtatásokat meglépő, autonóm testület. Így ha majd kiderül, hogy pontosan mit is gondoltak a törvényhozók, akkor ennek megfelelően majd átdolgozzuk a programunkat. Amúgy is ezt tesszük rendszeresen, legutóbb tavaly, amikor megalkottuk az 1-6. évfolyamok programját.
Az egyéves tapasztalatok alapján magunktól is terveztünk korrekciót, hiszen a valós működés közben derül ki, mi az, ami beválik, illetve mi az, amit másképp kell szervezni. Azért többségben vannak azok az elemek, amelyek jól működtek. Összességében jó évet zártunk, és ezt egy vadonatúj elképzelés esetén, 250 új gyerekkel, nagyon nagy dolognak tartom. Ez a folyamatos alakítás, javítás, a változásokhoz való alkalmazkodás fogja jellemezni a következő éveket is, hiszen itt egyes gyerekekről, az ő egyéni útjukról és a családjaikról van szó. A gimnáziumi képzésben ennek nagy hagyománya van, és a tapasztalt kollégák, a pedagógiai vezető, a támogató szülők és közvélemény ad arra garanciát, hogy meg fogunk felelni az elvárásoknak, ahogy ez eddig is volt.
Nem mellesleg az AKG programja eddig is megfelelt a törvényi szabályozásnak, a tananyagtartalomnak. De nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy az innen kikerülő családok, gyerekek megtalálják a számításukat. Úgy érezhetik, hogy résztvevői a folyamatoknak, elégedettek, és teljes életet élnek.
Milyen irányba kellene változtatni az állami oktatáson ahhoz, hogy az iskola valóban a gyerekről szóljon?
Az előbbiekben elmondottakból kirajzolódik egy kép, amiben én hiszek. Ez nem feltétlenül az egyedüli járható út. Lehet sokféle megoldás. Választhasson mindenki olyat, ami neki jó. Ami az ő történetének, családi szövetének megfelelő. Ami vele kompatibilis.
Én abban hiszek, hogy a tanárnak az a feladata, hogy megismerje és megértse a gyerek és a család motivációit. Mitől olyan, amilyen, mi a kulcs ahhoz, hogy jól érezze magát, hogy tanulni, fejlődni tudjon. Főképp az alsó évfolyamokban ez intenzív munkát jelent a szülőkkel, a családokkal is. Mindenki arra vágyik, hogy a személyes indíttatásait megértsék és elfogadják. Van, akinek az a fontos, hogy a gyereke versenysportoljon. Van, aki azt szeretné, hogy egyszerűen csak boldog legyen. És van, akinek az illedelmes viselkedés áll a középpontban. Nem tudjuk, hogy kinek mi, miért kerül a fókuszba, és nem dolgunk megítélni.
Ahhoz kell hozzásegítenünk a szülőket, hogy lássák a gyereküket az adott iskolai közegben, a kisebb és nagyobb csoportban, hogy ott hogyan működnek, és mivel tudjuk segíteni őket. Ezen keresztül akár a célkitűzéseken is tudunk alakítani, de az bizonyos, hogy nem kell és nem szabad a szülőktől átvenni sem a felelősséget, sem a döntés jogát a gyerekeikkel kapcsolatban. Szemléletet lehet adni, szempontokat lehet megmutatni. És mindig az adott pillanatra koncentrálni, a jelenelvűséget hangsúlyozni. Messzire megyek: a gyerekeinkkel való kapcsolatunk a saját fejlődési utunknak is a része. És ha ezt megértjük, akkor tudjuk valójában segíteni a szülőket és velük együtt a gyerekeket is. Én nagyon hiszek abban, hogy a gyerekek egy ilyen közegben optimálisan fejlődnek. Azaz bejárják a saját útjukat. A gond mindig ott van, ha másképp vagy mást várunk tőlük és szüleiktől, mint amire képesek.
Egy jó pedagógus mennyire képes kompenzálni az állami oktatás gyengeségeit? Mibe kapaszkodhatnak azok a szülők, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy alternatív intézménybe járassák a gyereket?
Egy jó pedagógus kommunikál a szülőkkel. Figyel, meghallgat, látja a valódit. Nem kell feltétlenül mindenféle módszertani flikk-flakk (persze jó, ha van, mert izgalmas), de olyan személyiség vagy alkat, aki képes mind a szülőkkel, mind a gyerekekkel személyes hangot használni, és ezen keresztül egy közös világot megteremteni. Én azt hiszem, hogy ez félgőzzel nem megy. Ha az iskola csak a munkahelyünk, akkor nem működik. Teljes embert kíván. Akinek az élete ez. Ehhez nagyon sok segítség és támogatás kéne a pedagógusoknak, hogy ők is bírják mentálisan és persze anyagilag is.
Egy drága alternatív iskolából könnyen dumálok, és nehéz is azt látni, hogy bizony, ez nem mindenki számára elérhető. Hozzáteszem: az AKG minden évfolyamon fenntart helyeket olyanok számára, akiknek lehetővé teszi az alacsonyabb költségtérítést, de ez nyilván az egészet tekintve elenyésző. Ennek a kormánynak és az oktatási törvénynek a legnagyobb bűne, hogy magára hagyja azokat, akik kevésbé reziliensek, akik kevésbé mobilisak, akiknek valamilyen okból nincs lehetőségük szabadon választani. Szerencsére ennél nagyobb diktatúrákban is és a mostani állami iskolákban is látunk csodákat. Vannak elhivatott pedagógusok, szakemberek, akik tudnak változni a világgal együtt, akik képesek letenni a hagyományos beidegződéseket, vagy nem félnek a valódi szakmai meggyőződéseiket alkalmazni. Őket ismerik a helyi közösségek, és tudják őket támogatni.
A másik mentsvár pedig maga a család. Hiszen a család az, ami a legfontosabb hálót szövi a tagjai köré. Ennek a törvénynek az is az alapkérdése, hogy kié a gyerek. Ez a törvény azt hiszi, hogy az államé. Miközben mi, szülők és pedagógusok tudjuk, hogy nem, a gyerek a családé. És csak ők hozhatnak bármilyen döntést róluk. Ha ezt nem engedjük át, akkor nem nagyon van mit tenni. Ebben kell hinnünk, és ebben megerősíteni a szülőket. És ez pont elég erő lesz a gyerekekben ahhoz, hogy felnőttként bepótolják majd mindazokat a hiányosságokat, amelyeket az iskolarendszerből hoznak, mert esetleg nem, vagy nem úgy, vagy nem éppen akkor kaptak meg valamit, amikor szükségük volt rá.
