Tényleg az a jó szülő, aki elvárásoknak akar megfelelni?

A szülővé válás nagy változás az ember életében, és gyakran meglehetősen sokkoló is. Sokakban váratlanul kelt ambivalenciát és bizonytalanságot. A kiteljesedés érzése vegyül a félelemmel, hogy egy részünktől (vagy akár olyan szokásoktól, amelyeket szintén a részünknek érzünk) meg kell válnunk. Egy olyan helyzetben kell helytállnunk, amelyben valójában nemcsak a gyerek és az ő gondozása új a számunkra, de valahol a saját személyünk és a betölteni kívánt szerepünk is.

Napjainkban sajnos nincs igazán, ami erre felkészítene, vagy ami segítene minél hamarabb áthidalni a váratlan nehézségeket: kevesen nőttünk fel olyan családban, ahol sok csecsemő gondozása kísérte végig a felnőtté válásunkat, a saját gyermekvállalásunk idején pedig ritkán adott az a szociális háló, amelynek köszönhetően a ránk háruló feladatok száma és a természetes lelki nyomás csökkenhetne. De azért csak legyünk magabiztosak, elkötelezettek, következetesek és válaszkészek, mert „ez a dolgunk” – ezt kommunikálja a társadalom. Ismernünk kellene magunkat, aki épp változásokon megy át, a gyerekünket, akinek az énje még csak most formálódik, és mindazokat az aktuális fejlődési és nevelési nézeteket, elveket, amelyek sokszor nem is közelítenek ahhoz, amit a magunk neveltetése során tapasztaltunk.

Ez nem fair. A szülőség nekünk is legalább annyira a megismerésről kellene, hogy szóljon, mint a gyerekeinknek a saját fejlődésükről és növekedésükről. Elvárások helyett tapasztalatszerzésről: nyitottságról, próbálkozásról, megerősítésről és önismeretről.

Nem kell, hogy mindig tudd a választ, csak akard megismerni!

A szülőségre sokan tekintünk úgy, mint egy egyirányú utcára, ahol a gyereket csak a megfelelő módon magunk előtt tolva juttathatjuk el az érett és felelősségteljes felnőttkor kereszteződéséig. Mintha mindenre nekünk kellene tudnunk a helyes választ, s ha valami oknál fogva mégsem tudjuk, az a kudarcunkat jelentené. A szülőséggel járó nevelés azonban egy kölcsönös megismerési folyamat, ahol nemcsak a gyerek gyarapodik a tőlünk tanultak által, de mi is azáltal, hogy őt figyeljük. Mi segítünk nekik a biztonságos környezet, háttér megteremtésével, amelyben megismerhetik önmagukat és a világot, ők pedig nekünk segítenek, hogy mi mindeközben felfedezzük saját szülői mivoltunkat is.

Ők is próbálkoznak, és mi is. A szülőségre teljesen felkészültté válni nem lehet, bár megpróbálni azért nem árt. Hibázni viszont fogunk, s jobb esetben fel is ismerjük. Magabiztosabb jelenlétünket a szülői szerepünkben pedig ez a fajta megismerésre való nyitottságunk fogja erősíteni. A társadalmi nyomás és a szülőktől érkező elvárások helyett erre igyekezzünk törekedni. Ha pedig meg akarjuk ismerni, meg akarjuk érteni a saját szülőségünket, s ezért hajlandók vagyunk változtatásokat tenni, akkor már biztos, hogy nyerünk is valamit.

A gyereket is a megismerés vágya hajtja, nem az elvárásoknak való megfelelés

Minden gyerek azzal a belső késztetéssel jön a világra, hogy fejlődjön és a maga módján kiteljesedjen. Szeretne megtudni mindent a világról, saját magáról és az életről, hogy idővel olyan életrevaló felnőtté válhasson, amilyennek minket lát. Megéli a jelen minden pillanatát, olyan figyelemmel kíséri az őt körülvevő rezdüléseket, ami a felnőttek számára már szinte lekövethetetlen, és az sem zavarja, ha bizonyos dolgok (elméleti vagy gyakorlati tudás) elsajátítása bizony számtalan próbálkozással és bukással jár együtt. Hisz magában, s ha lehetőséget kap (erőltetés nélkül), az időtényező nem frusztrálja. Nincs szüksége külső elvárásokra, mert az önmagáról és az életről szerzett személyes tapasztalatai olyan kapcsolatokat fognak kialakítani a fejében, amik saját, valóban testreszabott elvárásokhoz vezetik majd.

A társadalomból érkező elvárásoknak való megfelelés vágya gyakran önmagunk elvesztéséhez vezet. Az ember sok mindenre képes azért, hogy el- és befogadva érezze magát, így valódi énjét is feláldozza, ha szükségesnek érzi, megakadályozva ezzel az életben való kiteljesedését. Gyerekeink még teljesnek érzik magukat, anélkül, hogy bármi „komolyabbat” elértek volna az életükbe. Boldogok, hogy hangot csiholhatnak ki a két kezük összeütéséből, vagy hogy egy random mozdulatsoruk után azt mondhatják: Látod, én már ilyet is tudok! Büszkék magukra csupán azért, mert léteznek. Ez az önbizalom pedig jelentéktelenné teszi a próbálkozások siker-kudarc arányszámát.

Szülőként ezt a belső indíttatást kell támogatnunk, hogy akkor is megmaradhasson, amikor a társadalmi befolyás már a külső elvárásokat kezdi hangsúlyozni. Hogy ne a megfelelés hajtsa, hanem a mindig is benne élő vágy az ismeretszerzésre. A szülőség erről kell, hogy szóljon: hogy az évek, napok és pillanatok által újra és újra megismerjük egymást éppúgy, mint önmagunkat. S higgyük, hogy ez a nyitottságunk és törekvésünk elég lesz ahhoz, hogy a számunkra legjobbat kihozzuk az életünkből. Hogy kiteljesedjünk, és megadjuk ennek lehetőségét a gyerekeinknek is.