Tudomást szerezni, vagy netán tanúja lenni szülőként annak, hogy a gyerekünket csúfolják, negatív jelzőkkel illetik a társai, szívet szorongató érzés. Legtöbben a magunk bőrén is megtapasztaltuk annak fájdalmát, amikor azért bántanak minket, akik és amilyenek vagyunk. Szinte – de meg merném kockáztatni, hogy egyáltalán – nincs olyan ember, akit ne csúfoltak volna valamiért gyerekkorában. Akit nem a testi adottságai miatt, azt a neve vagy az iskolai teljesítményei és anyagi javai miatt. Aki alulteljesít, azt azért, aki felül, azt meg azért.
Ez a viselkedés jellemző a gyerekkorra, és bár az otthoni minta fontos szerepet játszik a jelenség társas megjelenésének gyakoriságában, elkerülhetetlen, hogy a gyerekünk találkozzon vele.
Már kisgyermekkorban megkezdődik a saját én elkülönítése anyától és a többi embertől. Önmagunk megismerése úgy indul, hogy megtanulunk különbséget tenni egymás között. Megfogalmazzuk az azonosságokat, és megfogalmazzuk a különbségeket, nemcsak külsőségekben, de gondolkodásmódban, így véleményben is. Ennek mentén a csúfolódás is hamar napirendre kerül, kezdetben pedig valószínűleg nem is valódi bántó szándékkal. Ettől még persze fáj, hiszen elutasítást tükröz, a valahová tartozás érzésünket sérti, ami minden embernek alapvető igénye. A gyerekeinknek valóban védelemre van szükségük ez ellen, azonban nem mindegy, miként akarjuk ezt megvalósítani. A csúfolástól nem fogjuk tudni megóvni, de nagy segítségére lehetünk azzal, ha az élmény feldolgozásában megfelelőképp támogatjuk.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecília szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
Ez nem rólad szól! Ne te akarj reagálni rá!
Sokan vagyunk, akik nagyon is tiszta és fájó emlékeket őrzünk azzal kapcsolatban, ahogy minket csúfoltak anno. Ezek az élményeink könnyen a hatalmukba kerítenek, amikor a gyerekünket látjuk hasonló helyzetben. Szeretnénk számára egy olyan hátteret biztosítani, ami megóvja őt a fájdalomtól, ami nekünk hiányzott a gyerekkorunkból. Talán igyekeztünk is mindent megtenni annak érdekében, hogy rajta ne találjanak majd fogást mások, de csak sikerült nekik.
Reakciónk sokat elmond a gyerekünknek. Érzi, ha aggódunk, ha szégyent érzünk, és ha ezekből fakadóan dühösen és lenézően reagálunk a csúfolódóra. Mi magunk is tudjuk, hogy a szülői zavarelhárítás sokszor újabb fegyvert ad mások kezébe, aminek következtében a gyerekünk tőlünk is jobban eltávolodhat. Hasonló lehet a helyzet akkor is, ha győzködni próbáljuk a gyerekünket, hogy ne foglalkozzon vele, ne vegye magára, ne higgyen másoknak. Hiába szerető szándékból tesszük mindezt, a gyerek nem tud mit kezdeni az érzéseivel. Nem tud csak úgy megszabadulni tőlük parancsra, emiatt pedig megint csak elutasítva érezheti magát. Az identitását érzi támadva, hogy amilyen ő, aki ő, az nem elég jó. És csakis mi segíthetünk neki igazán abban, hogy megtanulja szétválasztani egy-egy tulajdonságának, sajátosságának a minősítését az ő egész személyének értékétől. Ehhez szülőként az első és legfontosabb feladatunk, hogy azt lássuk, amin ő megy keresztül, és pontosan azt segítsünk neki kifejezni az otthon biztonságában.
Érzelmek elismerése
Az egyik legnagyobb segítség a gyerekeinknek a csúfolás élményének feldolgozásában, ha elismerjük azokat a negatív érzéseket, amik ennek következtében lejátszódnak bennük. Mindez nevetségesnek és jelentéktelennek hangozhat, hiszen szülőként a hatékonyságra törekednénk, amit leggyakrabban a tanácsadásban, a gondolkodásmódjának pozitív megváltoztatásában, vagy a védekező eszközök átadásában látunk. Sokan félünk is attól, hogy a negatív érzelmekre tegyük a fókuszt, mivel éppen azok megszüntetésére szeretnénk törekedni. Az érzelmek azonban csak akkor képesek felszabadulni, ha el vannak ismerve, meg vannak hallgatva és el vannak fogadva.
A gyerekek ezt tőlünk tanulják, általunk ismerkednek meg az érzelmeikkel, és tanulják meg azok megfelelő – jó esetben hatékony – kezelését. Amikor megkérdezzük vagy megfogalmazzuk számukra, hogy miként eshetett ez nekik, érzik, hogy látjuk, halljuk és értjük őket. Sőt, ők is elkezdik megérteni saját magukat. Ez már önmagában képes feszültséget oldani, mert biztonságot és elfogadást tükröz. Ne becsüljük alá ennek értékét, még akkor se, ha azt érezzük, ezzel csak elismételtük, amit mondott, mint valami papagáj. Óriási ereje van, és minden további jó tanácsot meg kell, hogy előzzön minden körülmények között. Így érhetjük el, hogy máskor is megnyíljon, hogy idővel maga is meg tudja fogalmazni, és valóban figyelni tudjon mindarra, amit még mondani szeretnénk neki.
Önvizsgálat a gyerekkel
A negatív érzelmek elismerése után (de csakis utána) már segíthetünk megfogalmazni pozitív gondolatokat is. Megbeszélhetjük a gyerekünkkel, hogy szerinte miért nem igaz mindaz, amit mondtak. Mi az, ami jó abban, amilyen ő maga? Megéri-e sok időt tölteni azokkal, akik gyakran bántják? Ő mit szeret bennük, miért akar velük lenni? Szerinte mit mondhatna nekik legközelebb? Elmondhatjuk azt is, hogy mi mit szeretünk benne, illetve hogy miért tartjuk valótlannak mások csúfos állítását. A saját gondolatainkat viszont megint érdemes a végére hagyni, ha azt szeretnénk, hogy a gyerekünk megtanulja saját magát értékesnek tartani. Magunkon is tapasztalhatjuk, hogy mások elismerő szava akkor számít igazán, ha magunk is látjuk – még ha csak halványan is – az értékeinket, ehhez pedig gyakorolni kell megfogalmazni azokat. Minél inkább párbeszéd folyik le köztünk a gyerekkel a történteket feldolgozandó, annál inkább érzi a részünkről, hogy partnerként tekintünk rá, hogy elismerjük a már meglévő kompetenciáit, és hiszünk abban, hogy vannak saját értékes gondolatai.
Azok a beszélgetések fogják támogatni a negatív élettapasztalatok helyes feldolgozását, amelyek segítenek elismerni a felgyülemlett érzelmeket, lehetőséget adnak a saját gondolatok kifejezésére, és még a megoldásokhoz is nyitottan, kooperatívan állnak hozzá. Szülőként védeni szeretnénk a gyerekünket bármi áron, de a legjobban azzal védjük, ha értőn figyelünk és hiszünk abban, hogy kis segítséggel maguk is meg fogják találni, amire szükségük van. Ha már (kortól és kompetenciától függetlenül) elég értékes a mi szemünkben, értékes lesz a sajátjában is. Így pedig idővel és tapasztalatok által meg fogja találni azokat, akik valóban megérdemlik, hogy a bajtársai lehessenek.
