Egyik pillanatban hisztizik, a következőben kacag – normális, ha a gyerek ilyen gyorsan vált?

Figyelemre méltó gyerekeinknek az a képessége, amely meglepően hirtelen és szélsőséges érzelmi változásokat tud eredményezni a viselkedésükben. Egy kínkeserves hisztiből sokszor a legkönnyedebb kacajjal lépnek ki, míg máskor éppen az önfeledt nevetés fordul át szívszaggató sírásba vagy dühös agresszióba. Ez a típusú impulzív magatartás sokszor megbotránkoztatónak tűnik, hiszen olyan, mintha a gyerek csak megjátszaná magát, és túldramatizálná a helyzetet. Az érzelmi kiegyensúlyozatlanság annak látszatát kelti a felnőttekben, mintha érzéseiket ők maguk sem gondolnák komolyan – hiszen akkor nem tudnának ilyen könnyen váltani –, s csupán azért csaponganának, mert nem tudják, mit is akarnak.

Bár azt el kell ismerni, hogy az ambivalencia nem ismeretlen a kisgyermekkor (0–5 év) sajátosságai között, érzelmeik komolysága ettől azonban még nem válik kevésbé valóssá. Lelkiállapotuk szélsőséges és ugrásszerű változása azt is bizonyítja, hogy megélik a pillanatot olyannak, amilyen, és ha nem akadályozzák őket, könnyen túl is lépnek rajta. Nincs ragaszkodás, se elfojtásból származó érzelmi rabság. Ez pedig egy olyan képesség, ami talán nekünk, felnőtteknek se ártana, mert hosszú távon bizony komoly előnyökkel jár.

A gyerekek a jelenben élnek

A kisgyerekek még nehezen birkóznak meg az idő fogalmával. Se időérzékük, hogy kellőképpen tájékozódni tudjanak a nap folyásáról, se pontos jelentéstulajdonításuk, ami segít értelmezni magát az idő fogalmát. Ők a jelent tudják igazán megélni, azt viszont a legtágabb és legmélyebb értelemben. Nem ragaszkodnak máshoz, csak az aktuális pillanathoz.

Amikor örömhírrel fogadjuk őket – például hogy ma játszóházba megyünk –, akkor alapvetően kétféle reakcióra számíthatunk: vagy azonnal felpattannak és onnantól csak azt kérdezgetik, hogy mikor megyünk már, vagy ügyet sem vetnek a hírre, mert éppen elmélyülten játszanak a szőnyegen. Amit akarnak, azt elsősorban a „most”-ban akarják, legyen ez akár egy játszóház látogatása, akár az otthoni csöndes és önálló játék, és érzelmi kitöréseik is ennek megfelelően zajlanak.

Kisgyermekkorban viszonylag hirtelen nő meg a megkülönböztethető érzelmek száma és azok intenzitása, ezért megélésükkel szemben a gyerekek tehetetlenek. Ha jön az inger, jön az érzelmi reakció is szinte irányíthatatlanul. Ugyanakkor éppen ez a korai eszköztelenség ad lehetőséget arra, hogy a bennük létrejövő érzelmek valóban fel tudjanak szabadulni, hogy tényleges megélésre találjanak. Ennek jelentősége nem mellékes, mert a felnőttkori érzelmi sivárság, instabilitás és elfojtás éppen abból adódik, hogy ezek a pillanatnyi megélések idejekorán akadályozva vagy gátolva vannak. Nehéz elhinni, de minél inkább teret engedünk a gyerekeink pillanatnyi érzéseinek kifejezésére – sőt megerősítjük azokat –, annál könnyebben és gyorsabban lendülhetnek túl rajtuk. Ők ugyanis a jelenben élnek, nincs okuk ragaszkodni a múlthoz mindaddig, amíg a példánkból ezt nem tanulják.

Érzelmi nevelésre mindannyiunknak szüksége van

Érző lények vagyunk, azoknak születünk, a nevelési módszereink mégis sokszor mintha épp ezt szeretnék kiirtani belőlünk. Mintha haszontalan lenne ez a sok érzés, s az általuk kialakuló kapcsolatok, jelentéstulajdonítások és befolyások. Az érzelmi intelligencia azonban nagyon nagy szerepet játszik az életrevalóságban és a talpraesettségben.

Az érzelmekkel kapcsolatos ismereteink és tudásunk kihatással vannak a kapcsolatainkra, a kommunikációnkra, az önismeretünkre és ezek által az egész világnézetünkre, szociabilitásunkra. A gyerekeink, ha csalódottak, kidühöngik magukat és továbblépnek, akár egy pillanat alatt, mi viszont képesek vagyunk napokig, hónapokig, sőt akár évekig is tartó önsanyargató, néma (de sosem láthatatlan) fortyogásra. Így válunk önmagunk legnagyobb ellenségévé. Biztos, hogy ezt szeretnénk megtanítani a gyerekeinknek?

Az érzések addig ragaszkodnak hozzánk, amíg tagadjuk, elfojtjuk, szégyelljük őket. Ezt a magatartást pedig tanuljuk. A gyerekeink, minél kisebbek, annál teljesebbnek érzik magukat, annál elfogadóbbak önmagukkal, s mindazzal, ami ezzel jár. Mindaddig, amíg a szülői visszajelzéseink nem kívánnak mást. A mi reakcióink nagy hatással vannak rájuk, hiszen tőlünk tanulják, miként kell nézni és látni a világot, abban pedig önmagukat. Az érzelmi nevelés nem elfojtásra kell, hogy tanítson, és nem is arra, hogy ne akarjunk határokat szabni az érzéseink kinyilvánításának. Elsősorban ismerettel szolgál, ami segít felismerni, hogy min és miért megyünk most éppen keresztül, máris lehetőséget adva ezzel nemcsak az elfogadásnak, de egy tudatosabb kifejezési mód megválasztásának is.

Az, hogy a kisgyerekek, megélve a pillanatot, földhöz verik magukat, természetesen nem jelenti, hogy nekünk is így kellene tennünk. A viselkedést kiváltó érzelmeik elismerése mégis kulcsfontosságú, mert elfogadást tükröz, és ismerettel szolgál, ami már önmagában oldást nyújt. Ha pedig megértéssel fordulunk feléjük, ők is nyitottabbak lesznek arra, hogy a jelenlegi, társadalmilag esetleg kevésbé elfogadható önkifejezési módjukon velünk együtt változtassanak. A viselkedési módot lehet helyteleníteni, de az érzést nem. Az mindig valós, legyen szó gyerekről vagy felnőttről. Engedjük meg tehát a gyerekeinknek, hogy kifejezhessék az érzelmeiket, és tőlük tanulva, engedjük meg magunknak is.