Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Amikor egy gyermek gondozása vagy nevelése körül problémák adódnak, sokan teljesen bezárkóznak, pedig sok esetben maguknak, gyermeküknek és még a környezetükben élőknek is jót tenne az, ha nem hallgatnának.
Kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond – mióta szülő vagyok, kiráz a hideg ettől az elmés gondolattól.
Persze más kaliberű problémát jelent, ha egy kamasz lázadásában öntudatlanra issza és veszélyezteti magát, mint amikor egy totyogó nem akar délután aludni,
de ez nem azt jelenti, hogy a kisgyerekesnek ne lehetnének komoly gondjaik, vagy hogy tényleg mindenbe bele kell kötni, amit kamasz gyermekünk nem a mi szánk íze szerint csinál.
Probléma bármikor adódhat
Minden életkorban adódhatnak ugyanis olyan problémák, amelyek nem elbagatellizálhatók. Ezzel egyes szülők már nagyon korán szembesülnek, mert gyermekük a vártnál hamarabb érkezik, vagy fejlődése nemhogy nem a nagy átlagnak nem megfelelő, hanem problémás. Arról már egyre többen, egyre többször és egyre hangosabban beszélünk, hogy
a gyermekvállalás nem csak rózsaszín köd, cukortakony, habos-babos csoda, hanem sok könny, fájdalom és csalódás is övezheti azt az utat, amelyen felnőttből szülővé érik valaki.
(Van különbség a kettő között, nem is kicsi.) Arról ugyanakkor sokan hallgatnak – vagy akár maguk előtt is tagadják a dolgot –, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben segítség szükséges.
Természetesen nem arra gondolok, hogy oszd meg kamaszod osztálytársaival, hogy pszichológushoz jár a gyermek, vagy hogy az óvodai öltözőszekrények előtt taglald hosszasan, milyen problémák adódnak szemed fénye szobatisztaságában, indulatkezelésében, motoros fejlődésében vagy bármi egyéb téren. Az indiszkréció, a másik kiszolgáltatott helyzetbe hozása nem lehet cél.
A gyerekek fejlesztése cseppet sem ciki!
Hogy akkor mire és miért buzdítanám a szülőtársakat? Arra, hogy egyes esetekben józanul gondolkodjanak, máskor pedig az is jusson eszükbe: ami velük történik, az másnak is lehet segítség, tanulság.
Lányom alig pár hetes volt csak, amikor azt kezdtem érezni, valami nincsen rendben. A karomból kifeszülő, a pelenkázóra fektetve tagjait C alakba rendező csecsemő láttán egy rutinosabb szakember akár mondhatta is volna, hogy feszes izomzat, de ez nem történt meg. Én jutottam el addig, hogy segítséget kértem, aztán hónapokig jártunk egyfajta kezelésre, melynek végeredményeképp a gyermek izomtónus-rendellenessége elmúlt, megoldódtak a gondok táplálásával, kikerekedett. Azóta bárkinek szívesen beszélek a tapasztalatomról, akárcsak a szoptatási tanácsadótól tanultakról.
Nem ciki, nem gond, nem kellemetlen, hogy ezt megtegyem: megtörtént velünk, tanultunk belőle, és szeretném, ha máshoz is eljutna mindaz, amin átmentünk.
Másik gyermekemmel nemrég jártunk egy felmérésen: a területileg illetékes pedagógiai szakszolgálat ingyenesen teszi elérhetővé azt, s amikor óvónőjét kértem, az ő nevét továbbítsa, meglepetten felelte: a csoportból én vagyok az egyetlen, aki maga kéri ezt. A többi gyermeknél ők szúrják ki, hogy érdemes lenne megnézetni a kicsit, a szülők pedig a látszólag problémamentes gyereket nem viszik el a felmérésre. (Amit a fiam annyira élvezett, hogy azóta is azt kérdezi, mikor megyünk megint, és eléggé lelombozza, hogy legfeljebb egy év múlva lehet ismét ilyenben része.)
Ha a logopédiát nem szégyellnéd, ezt miért?
Az okokról csak találgatni tudok. „Az én gyerekemnek semmi baja, minek vigyem oda?” Igazi „baja” az enyémnek sincs, de találtak fejlesztendő területet: a bicikliző, síelő, rollerező, falat mászó gyerekem épp mozgásfejlesztést fog kapni az oviban. Örülök, mert már most tudom, hogy majd nagyon szereti, és mert ügyesedik általa.
Vannak ugyanakkor, akik szégyellik, hogy egy-egy részterületen fejlesztendő a gyermekük, mintha ez azt jelezné, valamit elrontottak, nem vettek észre, rosszul csinálnak.
Pedig ezek a legtöbbször nem a szülőn múlnak: ritka az, aki egy fejlesztőpedagógus vagy egy gyermekneurológus ismereteivel felvértezve ki tudja szúrni, amit ki kell. Ezért jó egy ilyen felmérés, és még jobb az azt követő fejlesztés. Ahogyan senki sem szégyellné, hogy logopédián tanítják meg gyermekét „a motor hangjára”, arra a fránya r-re, úgy ez mitől lenne ciki? Ha a szülőtárs hall arról, mi minden fejleszthető, talán az ő gyermeke is könnyebben hozzájut majd hasonló lehetőséghez, ha szüksége van rá.
Ha nagy a gond, fontos a kommunikáció
Persze előfordulhat az is, hogy az adott „baj” nem ilyen kicsi, és a közösségben mutatott viselkedésből is érezhető. Sok okból válhat a gyermek közösségben agresszívvá – egy élethelyzeti krízis, veszteség is kiválthatja ezt –, ami megnehezíti az ő mindennapjai mellett azt is, hogy a napokat vele együtt töltő gyermekek hogyan érzik magukat. Nagyon nehéz lehet „a problémás gyerek” anyukájának vagy apukájának lenni, érthető az is, ha a szülő fél attól, hogy ha kommunikálni kezd a helyzetről a szülőtársakkal, azzal kényes szituációba hozza magát.
De fontos észrevenni azt is, hogy a többi szülő is saját gyermeke érdekeit nézi.
Sokkal tisztább a helyzet akkor, ha a nehéz helyzetbe került gyermek szülei legalább azt jelzik a többieknek: tudnak a problémáról, és kezelik is azt.
Ha nincsen tájékoztatás, akkor a többiek okkal érezhetik azt, hogy talán nem is történik semmi, információ hiányában pedig saját maguk kezdenek el gondolkodni, adott esetben rossz következtetésekre jutva. Ha tudják, hogy a probléma ismert és kezelt, egészen másként fognak a helyzethez hozzáállni, mint amikor attól tartanak, gyermekük nap mint nap egy rosszul működő közösségbe lép be, ahol bánthatják is. Ráadásul a bántalmazóból később könnyen lehet bántalmazott is, ha társai már nem viselik el, amit tesz. Ez még egy ok arra, hogy ne titkoljuk el a gondokat: főként, ha azok utat törtek mások mindennapjaiba is.
