Ha valóban létezne egy jó tündér, meggyőződésem, hogy a legtöbb gyerek azt kérné tőle, hogy varázsoljon belőle felnőttet. Gyerekként talán semmi másra nem vágyunk jobban, mint arra, hogy mi is azt tehessünk, amit csak akarunk. Majd amikor elegendő tudás birtokában vagyunk, ráeszmélünk, hogy gyermekkorunk volt életünk egyik lejobb és legszebb része.
„Jaj, anya, én ezt már nem bírom kivárni! Mikor leszek már felnőtt?” – hallom szinte nap mint nap a nyolc és fél éves fiamat, aki fejben már vágja a centit a nagykorúságig. Nagyon érdekes és egyben tanulságos is látni, hogy kisgyermekként hogyan, miként viszonyul a világhoz. Szeretne már mindent saját maga eldönteni, de gyereknapra, ahogyan Mikulásra is, természetesen még vannak teljesítésre váró kívánságai. De vajon meddig lesz majd ez így?
Felnőttként is gyermek vagy
Abban biztos vagyok, hogy eljön az az idő is, amikor már ciki lesz, ha gyerekként tekintenek rá. Na, de mi lesz a gyereknappal? Bevallom őszintén, túl a negyvenen, én még mindig örömmel fogadom, ha a szüleim június utolsó vasárnapján nem felejtik el, hogy a gyerekük vagyok. Természetesen már nincs teljesítésre váró kívánságlistám, de jólesik egy kedves gesztus, egy finom ebéd, egy szelet csoki vagy sütemény, néhány kedves szó, akár telefonhívás formájában is. Szerencsésnek tartom magam, mert mindezt attól függetlenül is megkapom, hogy arra valamilyen különösebb alkalom lenne, amit meg kellene ünnepelni.
Talán ez is közrejátszik abban, hogy eddig még soha nem gondolkodtam el azon sem gyermekként – tekintettel arra, hogy még élnek a szüleim –, sem édesanyaként, hogy vajon meddig „kell” megünnepelni a gyereknapot.
Olyan ez, mint a mesében
Nyilvánvaló, hogy felnőttfejjel már nem igényeljük, hogy gyereknapon megünnepeljenek bennünket, de egy gyors közvélemény-kutatást követően kiderült, hogy túl a húszon, a harmincon, de még az ötödik ikszen túl is, a legtöbben örülnek annak, ha gyereknapon felköszöntik őket a szüleik vagy a nagyszüleik.
Nem véletlen ez: ahogyan mindörökre szülők maradunk, miután megszületik a gyermekünk, úgy függetlenül attól, hogy hány évesek vagyunk, örökre gyerekek maradunk, ha másként nem, hát lélekben biztosan.
Hiszen így maradhatunk önazonosak, így lehetünk hűek önmagukhoz, legyünk az életszakaszunknak megfelelően gyermeki, anyai vagy apai szerepben. Ez az önazonosság tulajdonképpen lojalitás önmagunkkal szemben, ami az évek során, az évek múlásával sem változik meg bennünk.
Olyan ez, mint a mesében, ahol már annyira valóságos minden, hogy az már szinte nem is igaz. Ahol a jó győzedelmeskedik, és elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig megkapja a neki járó büntetést. A szegényből gazdag lesz, a fösvény megszánja a nélkülözőt, a legkisebb fiúból uralkodó lesz, és a fele királyság mellé elnyeri a királylány kezét is, a vén gebe táltos lóvá, a gonosz boszorka pedig varázsütésre álomszép királyleánnyá változik.
Hát nem csodálatos? Hát nem ebben hiszünk mindvégig, amíg csak élünk?
A gyereknap pedig egy kiváló alkalom arra, hogy ezt a csodába vetett hitet hatványozzuk annak, aki a szívünkhöz igazán közel áll, legyen óvodás, iskolás, kamasz vagy éppen már egy gyereklelkű felnőtt. Az már csak a fantáziánkon múlik, hogyan tesszük kivételessé ezt a napot, ami akár gyerekként, akár szülőként, de mindannyiunké, hiszen kortól függetlenül, legbelül mindannyian egy kicsit gyerekek maradunk.
