Felvettem a legvastagabb munkáskesztyűt, amit csak találtam, fogtam egy kiszuperált vödröt, és nekiindultam a kihívásnak. Még csak az előkertig jutottam, amikor a vödör már tele volt ruganyos meztelencsigákkal, testük recéit még a munkáskesztyű szövetén keresztül is érezni véltem.
– Anya, mi nyálazott ide? – kérdezte a kertben a kisfiam, miközben meztelen nagylábujjával éppen az összetéveszthetetlen nyomot piszkálgatta az ösvényen. – Csiga. – Házas csiga? – Nem, meztelen – feleltem, és ösztönösen körbenéztem, hogy megtalálom-e a „bűnöst” vagy bűnösöket, akikkel immár ötödik éve folytatjuk a meglehetősen kilátástalannak tűnő harcot. Mondanom sem kell, ők állnak nyerésre – bár idén, amikor feladtuk, hogy a kertben a füvön kívül bármi megteremjen, mintha kevesebben lennének.
A meztelencsigának több fajtája van, nálunk ebből kettő fordul elő: a fekete (szaknyelven Nagy meztelencsiga, (Limax maximus) és a narancssárga, amit spanyolnak is mondanak (Arion lusitanicus). Főleg ez utóbbival gyűlt meg a bajunk, végső elkeseredésemben már spanyolul is próbáltam rávenni, hogy tűnjön el a kertünkből, de vagy süket, vagy nem ért spanyolul. Sokáig azt hittem, hogy vérehulló fecskefűvel táplálkozik, onnan ered a szép színe, de ez teljességgel téves elképzelés: akármit is evett, a színe ugyanolyan bizalomgerjesztően fosbarna maradt. És a legkevésbé sem a vérehulló fecskefüvet szeretik, erről biztosíthatok mindenkit.
Mit tehetünk a meztelencsiga ellen?
A mi kertünk itt, Budapest északi peremén tehát jól el van látva mind a kétféle meztelencsigával. Először azt hittük, azért, mert árnyékos, de amikor a fák száma megcsappant, lett viszont zöld gyep és veteményeskert (erről még majd szólok az alábbiakban), a csigák száma nemhogy csökkent volna, még nőtt is. Amikor még megvolt az az illúzióm, hogy majd lesz rendes veteményesem, ahol forró nyári hajnalokon boldogan tartom a locsolótömlőt, majd szedek a harmatos cukkiniből és friss paradicsomból, hogy aztán egy igazi olasz frittatát tálaljak a családnak reggelire, nos, amikor még hittem, hogy lesz minderre időm, boldogan vágtam bele a kertészkedésbe. Bokros (hogy stílszerű legyek) teendőim mellett azonban ebből az idén már semmi nem valósult meg. A kisfiam ásott a közepébe egy akkora gödröt, hogy egy kutyának is becsületére válna, a maradékot pedig benőtte a gaz.
A kertészkedés nehézségei
Az első évben mindenfélét ültettem: borsót, paradicsomot, paprikát, zöldbabot, cukkinit. Időnként ki is gyomláltam, bár úgy tűnt, hogy amíg én kihúzok egy szál gazt, két másik nő a helyére. De még ezt is elviseltem volna a csodás termésért cserébe, de a nagy gonddal öntözgetett zsenge zöldborsó, még mielőtt a fazékba került volna, a szájszervüket szorgosan mozgató csupasz csigák nedvező testének tápláléka lett. Húsz szem borsó, ha maradt az asztalra, ebből azért nem lesz zöldborsóleves, gondoltam, és gondoskodó figyelmemet a karalábék felé fordítottam. De hamarosan a karalábéleveleken is öklömnyi lyukak tátongtak, arról nem beszélve, hogy volt olyan növény, aminek csak levele volt, karalábéja nem. (Kertészkedésünk „legnagyobb” sikere mindazonáltal nem ez, hanem az édesburgonya volt: a gumó kisebb lett, amikor kiástuk, mint amikor elültettük.) A paradicsomot is nagyon szerették a csigák, zölden, sárgán és pirosan is, nem számított, hogy koktél-e vagy San Marzano: valahányszor lehullott egy paradicsom, mire felvettem volna, már egy meztelencsiga tekeredett ki belőle.
Poloska a gyerek szájában
Itt valamit tenni kell, adtam ki az ukázt a férjemnek. Elmentünk a kertészetbe, ahonnan mindjárt két harci eszközzel tértünk haza. Valamilyen, a földre kiszórandó granulátum, és egy tenyérnyi, ufószerű dobozka, rajta lyukakkal, amibe, ha belemegy a csiga, állítólag nem jön ki többet. Miután hazaértünk, rájöttünk, hogy a granulátumot nem lenne szerencsés kiszórni a kertbe, mivel az egyik gyerek éppen abban a korszakában van, amikor mindent, de értsd: mindent a szájába vesz és megrág. Tusfürdőt, homokot, száraz levelet éppúgy, mint poloskát.
Egyszer egy zöld poloskát szedtem ki a szájából, de nem panaszkodott, hogy éretlen, ellenben én félóráig mostam a fogát, hogy meg tudjak maradni mellette.
Maradt tehát a titokzatos ufó. Az interneten olvastam, hogy a csigák szeretik a sört, így gondoltam, összekombinálom a két tuti módszert: sört töltök az ufóba, így aztán biztosan belefulladnak a dögök, nekem pedig lesz karalábém. Az ám, de milyen sört? Csak néhány üveg kézműves méregdrága sör volt itthon, azt meg sajnáltuk volna a gyűlölt csigáknak adni. A sarki boltban megvettük hát a legolcsóbbat, a csapdát kihelyeztem a kert azon pontjára, ahol érzésem szerint a legtöbb jószág tanyázott, aztán vártunk. A sört néha utántöltöttem, de hiába: amikor napok múltán belenéztünk a csapdába, egyetlen csigát sem találtunk benne. A sör elpárolgott (vagy a csigák megitták, és volt néhány jó estéjük, nem tudom), de ismét új módszerek után kellett nézni.
Az internet még egy tuti módszert ajánlott: vegyünk indiai futókacsát, az majd úgy eszi a pucér csigát, mint a nokedlit. A szomszédságban is megtalálhatták ezt a tippet, mert esténként „gágogását hallom józan ludaknak”, hogy Adyt idézzem. Gondoltam rá, hogy kölcsönkérem a kacsákat, hátha kedvet kapnak a sok finom meztelencsigához, de erre végül nem került sor, mert kicsit összebalhéztunk azon, hogy mindig akkor kell permetezniük, amikor mi esténként a gyerekeket „legeltetjük” a kertben.
A működő módszer
Körbekérdeztem a rokonokat és az ismerősöket is. Ajánlották az összetört tojáshéjat, de némi számolgatás után kiderült, hogy egy évig gyűjtögethetném, mire legalább a veteményes köré húzhatnék egy vékonyka vonalat tojáshéjból. Ehelyett fehér kaviccsal szórtam körbe, de azon is gátlástalanul átmásztak. Anyósom a kézi módszert ajánlotta: összeszedni, bezacskózni, kikukázni. Úgy voltam vele, egy életem, egy halálom, megpróbálom. Felvettem a legvastagabb munkáskesztyűt, amit csak találtam, fogtam egy kiszuperált vödröt, és nekiindultam a kihívásnak. Még csak az előkertig jutottam, amikor a vödör már tele volt ruganyos meztelen csigákkal, testük recéit még a munkáskesztyű szövetén keresztül is érezni véltem. Erről eszembe jutott az a pillanat, amikor meggondolatlanul elfogadtam egy meghívást egy francia étterembe, és ott – te jó isten, mi üthetett akkor belém – megkóstoltam a fokhagymás csigát. A recéket akkor a torkomban éreztem, és amikor eddig jutottam a gondolatmenetben, a kesztyűt lerángatva és a vödröt eldobva igyekeztem vissza a házba öklendezni a vécé fölött. Fél nap múlva elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy bezacskózzam a dögöket, de hiába mentem ki: a vödör üres volt, a csigák megléptek. Ezután a férjemet igyekeztem rávenni arra, hogy reggelenként, mert akkor jönnek elő a legnagyobb számban a vadállatok, szedje őket össze. (Azokon a napokon valahogy nem volt túl nagy kedve reggelizni.)
Utoljára a mentás módszert próbáltuk: állítólag az erős, aromás fűszernövényeket nem szeretik, és eltakarodnak. Jelentem, ez sem igaz. Imádják a mentát, tövig lerágták az összeset. Hasonló a helyzet a bazsalikommal is; egyedül talán a currynövényt nem szerették, de pechemre azt én sem, szóval abból csak egy tövet vettünk. Ezt nagy kegyesen meghagyták nekünk.
