Péntek esténként van egy állandó programunk, összegyűlünk nagyjából negyvenen, és többnyire felhőtlenül jól érezzük magunkat. Kivéve mostanában. Az utóbbi néhány héten frappáns poénok és lelazult, tinimódra vihogó emberek helyett fénytelen szemű, lestrapált zombik sertepertéltek mindenhol. Hát persze, hiszen elkezdődött a tanév.
Most tényleg, miért olyan megerőltető a tanévkezdés egy szülőnek, amikor – lássuk be – a gyerek viszi vásárra a bőrét? Neki kell naphosszat a padban ülni, nem neked, és némán szót fogadnia, vagy lelkesednie, attól függ, mit kíván éppen a tanár, miben látja az együttműködés csalhatatlan jelét. A szülő meg legfeljebb a hátországból drukkol a csemetének, hogy minden jól sikerüljön, és délután ötkor csattanós puszit nyom a gyerek fejére, „ügyes voltál, ezt a napot is túlélted, hazamegyünk, sütök nektek palacsintát.”
Hát, sajnos marhára nem így van. Az első héten ugyanis minden egyes macskarúgta napon elzarándokolsz a sorstárs szülőkkel, és kifejezéstelen tekintetű gyerekekkel dugig tömött papír-írószer boltba, néhányan oldalba könyökölnek, cserébe néhány másik szülőt letaposol, majd kiállod a kilométeres sort, hogy beszerezd az utolsó hiányzó tanszert is. Meg még holnap is egy utolsót, és holnapután is.
Micsoda? Hogy a rutinosak nyár végén bevásároltak mindent a beszerzőlistáról? Az lehet, de azon csak az osztályfőnök kívánságai szerepeltek, még csak most jön a rajztanár, a következő nap meg a tesitanár jelenti be a lila csíkos egyenpóló igényét, amit Alsózsolcán lehet megvásárolni, a Derelye utca háromban. Csak sajnos, mire odaérsz, pont nincs megfelelő méret, nem baj, ez a kissé passzentos is jó lesz, legalább kirajzolódnak a gyerek izmai. Ugyanitt, ha tudja valaki, hol lehet gumis derekú néptánc szoknyát és pántos cipőt kapni, ossza meg velem, legyen szíves! (Eddig néptáncszüzek voltunk, de idén bekerült az órarendbe heti két óra is.)
Pár nap múlva elkezdenek szállingózni az időpontok. Szerdán szülői értekezlet az egyik gyereknél, hoppá, ugyanaznap a másiknál is, habár két külön osztályba/iskolába járnak. Nem baj, egyik szülő az egyikre megy, a másik a másikra, és fogadtok még egy bébiszittert is, mert már rutinosak vagytok, és tudjátok, az év eleji alkalom minimum másfél órás, de inkább két és fél, és a végére tuti besötétedik. Csütörtökön meg iskolai papírgyűjtés lesz, gyerekenként minimum húsz kilót kell bevinni, nem baj, végigjárjuk a szomszédokat, hátha összejön. Ja, két gyerek, az kétszer húsz kiló, elnézést.
Aztán lassan közli a beosztást az edző bácsi, a szolfézstanár és a zongoratanár, te pedig egyenként, mindenkivel felveszed a kapcsolatot: nem lehetne-e, hogy a kis Androméda kedden fél órával korábban járjon curlingezni, mert akkor pont átérne a város másik végéből, és ha ezt a zongoraórát áttennénk péntekre, akkor aznap ugyan nem ebédelne, de sebaj, majd útközben megeszik egy buktát, vagy valamit, viszont akkor beleférne a hetébe a gyógytorna. Megnézik, majd visszahívnak. Egyszer.
És akkor, nagyjából nyolcadika táján eljutsz arra a pontra, hogy nézd már, hová tűnt a fizetésed, esküszöl, hogy az előbb még itt volt a számládon. Nos, hát azt elköltötted az ingyenes oktatásra az utolsó fillérig. Osztálypénz decemberig, fénymásolópénz, tisztasági pénz, zongora tandíj, az edzés díja, a tanszerek, a kották, a menza ára, lakat a szekrényre. Az ingyenes tankönyvcsomag úgy ingyenes, hogy az angolt meg kell venni, és jó lenne a magyart is, hogy tudjon benne dolgozni a gyerek, meg a társadalomismeretet is, ja, és kell még az egyennyakkendő és az egyenpóló, új dzseki és zárt cipő, mert mégiscsak ősz van, illetve Varró Danival szólva: „beszeptemberült”.
Hát azt észrevettük.
De nem baj, még pár hét, és megszokjuk az egészet. Habár jó úton járunk, már eleve jó jel, hogy tudok róla beszélni. Azt hiszem, mostanra lelkileg éppen megérett a helyzet egy kiadós őszi szünetre.
