Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Andrea nem hall, de a harmadik egyetemét végzi. Ő lemaradt matekból, ha a tanár a tábla felé fordult, és 26 évesen tudott először telefonálni.
Aki valamilyen érzékszervi fogyatékkal él, mondjuk hallás- vagy látássérült, nem túl valószínű, hogy bekerül a felsőoktatásba, később pedig nyolcvan százalékuk a megfelelő képesítés hiányában munkanélküli lesz. Jelenleg a főiskolai-egyetemi hallgatóknak csak egy százaléka hallás- vagy látássérült.
Pedig egyáltalán nem törvényszerű, hogy így legyen. Puha Andrea sikeres újságíró, és a Szájkóder blog szerzője hallássérült, és jelenleg a harmadik diplomáját szerzi. Andi végtelenül nyitott és jópofa lány, rengeteget nevettünk, amíg az interjú készült. Kérdezhettem őt mindenről, például, hogy hogyan hall (ez egy elég bűvös dolog), vagy, hogy hogy tanult meg beszélni. Tudták önök, hogy szájról olvasni például egyáltalán nem magától értetődő egy siket számára, hanem borzasztóan fárasztó dolog? Roppant tanulságos interjú.
Dívány: Főiskolára jársz, de ha jól tudom, nem ez lesz az első diplomád.
Puha Andrea: Az első diplomámat a Kodolányi János Főiskolán szereztem, ahol újságíróként végeztem. A második diplomámat pedig a BME mesterképzésen, kulturális iparágak szakirányon, szintén kommunikáció vonalon. Oda nem akartam igazából menni, csak mondták, ha már BA (alapfokozat) akkor legyen MA (mesterfokozat) is. Végül nem bántam meg, mert a diplomamunkám miatt is készült el a kiállításom a szájról olvasásról, és sok gyakorlati tudásra tettem szert. Most pedig harmadéves vagyok az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karon, gyógypedagógiát tanulok, hallássérültek és értelmileg akadályozottak szakirányon.
Miért kezdtél el pont kommunikációt tanulni hallássérültként? Hiszen egy hallássérültnél pont a kommunikáció ütközik akadályokba, ahogy én elképzelem a dolgot.
Igaz, viszont újságíró akartam lenni. Ugye, én írásban mindig jobban ki tudtam fejezni magam. Már általánosban fogalmazás versenyekre jártam, később írótáborokba, novellákat írtam, és különféle újságokban publikáltam. Rengeteget olvastam, a betűk világában biztonságban éreztem magam, pont azért, mert élesben, verbálisan bizonytalanabb voltam bizonyos helyzetekben. Mondtam, hogy akkor én újságíró leszek. Nem gondoltam bele, hogy ott ugyanúgy kell élesben kapcsolatot építeni, ahol nagyon is fontos a verbális kommunikáció. Ez a gyakorlatok során jött elő, akkor szembesültem azzal, hogy milyen korlátok léteznek még azon kívül, amiket addig észrevettem. Viszont az elején hajtott a bizonyítási vágy, a dac, hogy meg tudom csinálni így is, gondoljon mindenki, amit akar.
Televíziós gyakorlaton egyszer forgattunk egy anyagot, és mindenki jelentkezett valamilyen posztra a csapatba. Én riporternek jelentkeztem, és kaptam egyik csoporttársamtól egy utalást, hogy azt talán mégsem nekem kéne. A tanáraim szerencsére iszonyú jófejek voltak, és mondták, hogy szerintük meg tudom csinálni. Nagyon paráztam, de végigcsináltam az interjúkat, így utólag visszagondolva az ilyen ellenállások mindig dühítettek is, de erősítettek is, hogy csináljam. Úgy voltam vele, útközben legalább kiderül, mik a határaim.
Ezek szerint akkor jól ment a középiskola, és fel sem merült, hogy ne tanulj tovább? Egy hallássérült lány hogyan boldogul a közoktatásban? Az infók nagy része mégiscsak úgy jön, hogy a tanár leadja órán. Ezzel hogy tudtál megbirkózni olyan szinten, hogy főiskola lett belőle?
Gimiben integráltan tanultam, mint ahogyan végig egyébként. Szerencsém volt, mert jó tanuló voltam mindig (kivéve a matekot, meg amiben számok voltak), meg szorgalmas. Ami érdekelt, az rám ragadt. A matek és az idegen nyelv például pont azért sem ment, mert szájról olvasva nehezen értettem. Matekon táblára írt a tanár, elfordult, kimaradt egy csomó dolog. Jártam külön tanárhoz is, kicsit segített, de nem voltam matekból agy, ez tény. Fizikából is megtanultam az elméletet, de mindig a számolós része miatt lettem hármas. Nem találtam az összefüggéseket magyarázatok nélkül.
A magyar nyelvtan és irodalom viszont a kedvencem volt. Gimiben még aláhúzkodtuk a könyvből, ami kellett, abból tanultam. Meg lediktáltak mindent, amit számon kértek, én meg leírtam a padtársamról, aki osztályelső volt, és mindent írt. Visszagondolva folyton írtam, abból állt az életem.
Magyarból a tollbamondásaim mindig ötösök voltak, a tanár a padomhoz állt, és úgy mondta a szöveget, megvárta, míg rá nézek, persze úgy, hogy a tempó is meglegyen. Én meg azzal segítettem, hogy iszonyú rondán, de gyorsan írtam.
Mivel rengeteget olvastam, ezért éreztem, hol kell vessző, tudtam, hogy néznek ki a szavak. Ha beszél hozzám valaki, a mai napig nem a kiejtett formát látom magam előtt, hanem, ahogyan írják. Például nem egésség hanem egészség.
Szóval neked a beszéd az egy vizuális dolog?
Abszolút.
Te ugye egyáltalán nem hallasz, kicsit sem?
Hallókészülék nélkül nem. Ha bent van a gép, akkor jobban. Gimiben, mondjuk nagyon nem hallottam azzal sem. Azért olvasok olyan jól szájról: nem volt más választásom. A mostani gép már sokkal jobban visszaadja a hallást, de ez még nem adja vissza a teljes beszédértésem, csak néha kapok el hallás után egy-egy szót, amit már gyakran használok. Ilyen mondjuk az, ha szólítanak, vagy például a 4-6-os villamoson, ha bemondják, hogy Corvin. Az o betű miatt egyből felismerem a szót, meg azért is, mert érzem, hogy az következik, számítok rá, hogy be fogják mondani.
Kicsit úgy tekintek a hallásra, mint egy örökös tanulási folyamatra. Nagyon kell koncentrálni, oda kell figyelni, folyton fejlődni kell. Én nem mondtam le még arról, hogy egyre több szót ismerjek fel hallás után, de ez sok mindentől függ.
Tehát az, hogy bent van a hallókészülék, még nem azt jelenti, hogy minden kristálytiszta? Mondjuk, leszolmizálod Beethowen összest, vagy ilyesmi, hanem azért vannak korlátok?
Nem, nem azt jelenti. Sőt. Én úgy hallok, ahogy te, amikor rossz diktafont használsz. Akkor mindent hallasz, de nagyon rosszul, és alig érted a beszédet.
A háttérzajra célzol, ami eléggé bezavar?
Igen. Fehér zaj-szerű a hallásom, ennek a mértéke hallókészülékenként változik. Úgy próbáld elképzelni, hogy amikor bent van a gép, akkor sustorgás van, mindent érzékelsz, de csak úgy, mint egy fehér zajt. És mikor egy szájra rátalálok, kiélesedik a hang a szájról olvasással, fejben. Értelme lesz annak, amit hallok. A szájról olvasás ugyanis úgy működik, hogy a magánhangzókat jobban érzékelem, és jobban is olvashatóak szájról, mint a mássalhangzók. Amikor ránézek valaki szájára, akkor a magánhangzókat ismerem fel előbb, a többit pedig kilogikázom. Vegyük például azt a szót, hogy baba. Látom, van kettő a betű, a b betű lehet még m vagy p, azaz olvashatom babának, mamának és papának. Sok függ a szájmozgástól: szakáll van-e, a fogak milyenek, a helyszíntől és a fénytől is, és persze a szituációtól és a kontextustól. De itt leírtam a blogomon, részletesebben, példával szemléltetve, hogy milyen a szájról olvasás.
Akkor tök jó, hogy a pasid szakállat növesztett, igazán rendes tőle.
Ugye?! Sajnos jól áll neki. De ha nagyon bajszos már, visszavágatom, szólok neki.
Te nagyon okos vagy, vagy nagyon ambiciózus? Jelenleg a felsőoktatásban 1% az érzékszervi sérültek aránya, ami nyilván sokkal alacsonyabb, mint az össztársadalomban. Vagyis mégiscsak kell valami hozzá, valami plusz, hogy az ember ezt végigcsinálja, háromszor is.
Engem érdekel a világ, ami körülöttem van. Úgy tekintek a tanulásra, mint egy eszközre, amivel pótolhatom, amivel lemaradok a verbális kommunikáció és a hallás híján. Kell hozzá egy személyiség szerintem.
Igen, van fejem a tanuláshoz, és van bennem ambíció is, meg kitartás. De sokáig dolgozott bennem a megfelelési kényszer is: ,,Nem hallok, tehát bizonyítanom kell." Ezt idővel leküzdöttem, és maradt az, hogy szeretek tanulni, és kell hozzá szenvedély is. Az újságírás meg mások segítése, nekem az.
És, persze, ott van a jövő: minél többet tudsz, annál több helyen tudsz elhelyezkedni és megélni. Vagyis a biztonság, és a függetlenség érzése is, ami egy fogyatékkal élőnek fontos. Én otthonról is hoztam egy ilyen neveltetést, hogy bármire képes vagy, ha akarod és megdolgozol érte.
Másrészt viszont úgy gondolom, hogy szükség van megfelelő megsegítésre ahhoz, hogy egy hallássérült eljusson a főiskoláig vagy a munkavállalásig: a kezdetektől gyógypedagógiai fejlesztés, megfelelő családi, neveltetési háttér, technikai segítség, jó hallókészülék, pszichológiai megsegítés, és erős közösség, aki tolja előre, aki elhiteti, megerősíti abban, hogy képes mindenre.
Beszéljünk egy kicsit a beszédről! Az sem magától alakul ki egy nem hallónál, nem?
Engem anyu tanított beszélni otthon gyógypedagógusok tanácsai alapján, illetve logopédushoz jártam. Mivel időben kaptam hallókészüléket, nyilván az is segített beindítani a beszédfejlődést, de az elsődleges kommunikációs csatornám a szájról olvasás lett. Ajánlották a jelnyelvet, de mozgássérült a bal kezem, így elég necces lett volna. Anyu azt sem akarta, hogy bentlakásos iskolába nőjek fel, és az anyanyelvem is odalett volna egy szlovák siket iskolában.
Emlékszem, hogy anyu képekkel és szóképekkel tanított, és ez is közrejátszhatott abban, hogy már 5-6 évesen tudtam olvasni. Rám ragadt, mert láttam a szóképeket, képekhez kötöttem, figyeltem a logopédusnál a tükörben, hogyan kell tartani a szánkat az A betűnél. Minden betűt külön tanultunk meg tükör előtt, és gyakoroltuk. Pár még ma sem megy tisztán: például cica helyett sziszát mondok, ezzel gyakran húznak is.
Szerinted hogyan tudna kissé aktívabban segíteni az oktatási rendszer, vagy maguk a tanárok a hallássérültek boldogulását?
Nyitottsággal. Én hiszek a fiatal generációban, akiknek a szülei és a tanárai, óvó nénijei elmagyarázzák, hogy mit jelent hallássérültnek lenni, mi az, hogy van hallássérült társuk a csoportban.
Fontos, hogy észrevegyék, ha valami jobban megy neki, és arra építsenek, az én osztályfőnököm például sokat foglalkozott velem, hogy tudjak fogalmazni, és versenyekre járatott. Fontos, hogy a szülők a hallássérült gyereket úgy neveljék, hogy merjen kezdeményezni. Mutassa meg, hogyan tud kommunikálni a többiekkel, magyarázza el, milyen ő.
De ugye, ez azért is nehéz, mert egy hallássérült gyereknek is meg kell értenie, hogy ő más, miben más ő, mint a többiek, és hogyan lehet ezt a két világot összehozni.
Az előrejutást pedig abban tudják segíteni még, hogy felé fordulnak, kész anyagokat adnak neki. Egy hallássérült iszonyúan elfárad nap végére. Én délután négyre hazaértem, aludtam, és 9-10 körül keltem fel tanulni.
Nem lehet megszokni a szájról olvasást, ahogy egy idegen nyelvet megszokik az ember, és akkor már nem olyan fárasztó?
Nem. Az idegen nyelv automatikussá válik egy idő után, a szájról olvasás viszont változatlanul hatalmas energiát vesz igénybe, sosem ugyanaz. Jön egy váratlan akadály: idegen szó, amivel nem találkoztál, kicsit fáj a fejed, tél van, szürke nap, szakállas a tanár, táblára ír, és ha egyszer lemaradsz, akkor így jártál, mert nem tudsz odasuttogni a padtársadnak, hogy mit mondott? Mert suttogni se tudsz.
Volt olyan az egyetemen, hogy ültem az előadáson, és annyira új szavak és fogalmak voltak, hogy lövésem se volt, miről van szó. Az én türelmem is véges, volt, hogy anyáztam magamban egyet, és mondtam, hogy oké, akkor erre több energiát nem áldozok, és nekiálltam más órára készülni az előadáson, és más úton-módon készültem arra a tantárgyra.
Ezért lenne jó előre benyújtott, legépelt anyagokat adni a diáknak, hogy ne kínlódjon az információk összeszedegetésével. Mikor halványlila gőzöm se volt, mi volt az előadáson, a legtöbb energiám azzal ment el, hogy azon stresszeltem, amit olvasok, az egyáltalán a dogában benne lesz-e.
A gimi ebből a szempontból jobb és könnyebb volt, mint az egyetem. Ott kész anyagokat kaptunk, megvolt, hogy ettől eddig olvasd el, vagy lediktálták.
Az osztálytársak, csoporttársak általában jó fejek?
Általában jó fejek, nem találkozom kirívóan rossz hozzáállással, mindent összevetve.
Alsóban sem volt semmi gond? A gyerekek elég kíméletlenek tudnak lenni.
Általánosban persze más tészta. Akkor elég szemetek voltak. Kamaszodtunk, na. Túléltük, lezártuk, dobozba raktuk, tengerbe dobtuk. Nincsenek feldolgozatlan traumáim, és úgy gondolom, egy beilleszkedésben részt vevő fogyatékkal élő helyzete is több tényezőn áll vagy bukik. Kellenek hozzá a szülők, a tanárok és a diákok, és persze, maga a fogyatékkal élő is.
Mesélj kicsit arról, hogy a technika hogyan segíti az életedet. Ez a rendszer, amit a tehetséges nagyothalló fiatalok támogatására kiírt pályázaton nyertél, a csúcstechnológiát képviseli, mit nyújt ez neked?
Nekem gimiben analóg készülékem volt, az azt jelenti, hogy a háttérzaj nem volt olyan erős, és a hang is gépies volt. Bár ugye ez egyénenként változó, kinek mi az, nekem nem volt gépi, mert azzal nőttem fel. Nekem speciel jó volt, mert évek alatt összeszoktunk, és profi szinten tudtam vele szájról olvasni.
Aztán tönkrement, és kaptam helyette digitálisat, ami az emberi hallást adja vissza. Analógról digitálisra váltani nagy lépés, az agynak át kell állnia.
Az ember agya hallóknál automatikusan szűr, kiemel, stb. Az enyém nem. Az előző digitális gépemhez nem kaptam megfelelő hallásgondozást, azt sem tudtam, mi az. Most viszont igen, egészen addig, amíg tanulok.
Mit jelent a hallásgondozás?
A hallásgondozás az, amikor többször visszamész a géppel, és szólsz, hogy mi rossz, mi zavar, és átállítják, addig, míg tökéletes nem lesz. Hallókészüléket választani majdnem komolyabb dolog, mint élettársat választani.
A hallásgörbéd alapján úgy állítanak a frekvenciákon, hogy az neked, a fülednek, az agyadnak jó legyen. Egy rosszul beállított készüléknek szörnyű következményei lehetnek, például figyelemzavarok, de nekem konkrétan pánikroham-szerű tüneteim is voltak.
És a jól beállított hallókészülék mit tud? Milyen élményt ad?
A jól beállított gép nyugalmat ad. Egy rossz gép olyan, mintha rád erőltetnének egy szúrós pulcsit. Gyűlölöd, mert rossz, de nem veheted le, mert nincs másod. A jó készüléket viszont nem akarod levenni. Az új gép is ilyen, amit a Beltone-tól kaptam.
A Samsung adta hozzá a telefont, ami nekem azért segít, mert ugye van rajta 4G, és az a munkámban óriási segítség: bárhol, bármikor tudok interjút intézni, reagálni, suliban anyagot letölteni, olvasni, készülni órára, vagy kommunikálni a barátaimmal.
Ezen kívül rajta van az app, amivel tudom állítani a hallókészülékem, ez óriási dolog, hogy ott van előttem, látom, milyen programra váltok. Három program van rajta: otthoni, utcai meg társasági. Az otthoni az szemből jövő hangokra koncentrál, tehát ha négyszemközt beszélsz valakivel, felerősíti a veled szemben lévőt. Az utcai az lehalkítja a háttérzajokat – és szerintem erre a tömegközlekedésben mindenki vágyik. A társasági az valami eszméletlen, mert az meg a társaságból felerősíti azt a hangot, ami hozzád beszél, és a többit letisztogatja róla. Ez óriási segítség, így könnyebben tudok szájról olvasni is.
Tehát a hallókészülék a telefonnal kommunikál, és azon tudod állítani, hogy mi kell neked éppen?
Igen. Plusz, ha telefonálsz, az továbbítja a hangot a telefonból a hallókészülékbe. Ami azért csodálatos, mert életemben először telefonáltam ezzel a technológiával.
Komolyan, hallássérültként simán tudsz telefonálni?
Interjúzni azért nem tudtunk volna. Nekem nincs beszédértésem hallás után, ezért csak olyannal tudok, egyszerű témákról, akit nagyon ismerek. Csak 26 év után telefonból érteni hallás után, hogy „vegyek paradicsomot?", az kemény.
Persze ugyanúgy logikázok. A magánhangzók nagyjából hang után megvannak, és a maradék az logika. Például egyszer azt kérdezte a pasim, hogy vegyen-e kiflit, és én csak azt értettem, hogy sushi. Lehet, azért, mert nagyon azt akartam enni.
Egy ilyen készülék az életminőséget javítja, és igazából elég rossz belegondolni, hogy ehhez nem jut hozzá mindenki.
Azon még gondolkoznom kell, hogy mit jelent, hogy nincs hallás utáni beszédértésed, ugyanakkor egy hallókészülék nagyban segít téged.
Ezen nevettünk a hallássérült barátnőmmel, hogy amikor kérdik, hogy hogyan hallasz, akkor sokszor legyintünk, hogy hát izé, mindegy. Az a baj, mindenkinek más a hallás fogalma.
Megnyugtat, hogy másnak se megy, akkor nem én vagyok az extra értetlen.
Dehogy, ezt általában a hallók nem értik, ezért csináltam például kiállítást is, hogy átéljék. Úgy könnyebb megérteni. Egyébként is leginkább csak azok értik, hogyan hallok, akik sokat vannak velem.
