Megtanulhatjuk, hogy akkor is lehetünk remek szülők, ha nem ragasztjuk magunkra a gyerekünket.
Ha kislány koromban választhattam volna, nagycsaládot szerettem volna húzni a kalapból, vagy legalábbis olyat, ahol mindig van valaki, olyan Szeleburdi családos hangulattal, ahol minimum a Radó mindig ott van. Tulajdonképpen még most is, igaz, felnőttként határozottan máshogy élem meg a nyüzsgést és a folyamatos gyerekzsivajt, még akkor is, ha jól emlékszem az egyedül töltött hosszú napokra, amikor nem volt senki, akivel játszhattam volna, például nyáron. Mert a szomszéd kislányhoz nem mentem át játszani, csak ha átengedték hozzám, ez pedig, sok év távlatából igazán vesztes pozíció volt, ugyanis a másik fél hamar megunta az egyoldalú interakciót. S hogy miért voltam szociálisan kissé nyomott, ma már igazán mindegy, sok év gyerekneveléssel a hátam mögött azért már kezdem elhinni, hogy nem csak az én mulyaságom miatt alakultak így a dolgok. Anyám és apám ugyanis iskolapéldáját mutatták be annak, hogyan kényeztessünk el egy igazán későn született gyereket. S bár egy pszichológus remekül elmazsolázhatna ezeken a sorokon, szülőtársaim talán okulhatnak néhány elhibázott döntésből.
A fenti problémából kiindulva, minden belső feszültségem ellenére elengedem a gyerekeket máshová, még akkor is, ha nekem ez furcsa (hiába, mindenki abból főz, amit otthonról kapott). Mert be kell, hogy valljam, ha tehetném, én is csak itthoni játszópartikat rendeznék, s azt hiszem, sok anyatársam játszaná el otthon a tyúkanyót, ha nem lépne közbe a férj, vagy nem látná át viszonylag hamar a nő is, hogy bizony a kényelem és a féltő anyai szív komoly frusztrációkat építhet ki a gyerekben.
A „Csak szem előtt legyen a gyerek” című népi motívum olyan következményekkel hatott például rám, hogy életem első két évtizedét gyakorlatilag végigszorongtam. Hogy hogyan köszönjek a haverok szüleinek, miről beszéljek velük, meg hát biztosan zavarok, ezért hívott anyám is mindenkit át, és még sorolhatnám hosszan, a különböző variációkat. A dolog egészen odáig fajult, hogy közel húszévesen, problémát okozott felvágottat kérni a hentespultnál és elintézni egy egyszerű telefont. Ez régen határozottan nyomasztott, s azt gondoltam, hogy valami komoly hiba lehet velem, s nem értettem, hogy a saját közegemben, iskola, haverok, miért vagyok „normális”, a világ egyéb területén pedig zombi. Mióta vannak gyerekeim, pontosan tudom, hogy anyám és apám volt az, akiknek sikerült abban a bizonyos burokban tartania, pusztán szeretetből.
A gyereknek ugyanis nem csak azért kell átmennie a szomszéd Rezsőkéhez játszani, hogy a mami el tudjon tölteni a mosatlannal otthon zavartalanul egy fél órát, hanem azért is, hogy ki tudja a határait tolni. Hogy megtanulja, ha máshol van, más szabályok érvényesülnek, amitől nem kell betojni, csak valamennyire alkalmazkodni kell hozzá. Ehhez persze a szülőknek is partnernek kell lennie, s el kell fogadni otthon mindenkinek, hogy a pajtásokkal való szomszédolás nem társadalmilag elítélendő dolog, hanem egy természetes viselkedési forma. Nem csak régen, ma is számos olyan család van, ahol nem az anyuka, hanem az apuka tartja vissza a gyerek szocializációját, valamiféle ősi, családi tradíciót követve, mely szerint a gyereknek otthon a helye. A nő pedig biztosan unja a kölkét, azért akarja elpasszolni, gondolják róla. Vagy egyszerűen csak úgy véli - s ehhez a merev véleményhez a leganyalelkűbb nők is szívesen csatlakoznak-, hogy másnak nincs joga nevelni a gyerekünket, s ha Pityu nem otthon van, könnyen előfordul, hogy ez mégiscsak megtörténik. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy mi lesz, ha pont az üvöltözős szomszédhoz akar átmenni, hiszen az már kész fertő.
Ha időben elkezdjük hozzászoktatni a gyerekeket ahhoz, hogy van élet a küszöbünkön túl is, nem hogy elkerülhető, hogy frusztrált legyen, hanem határozottan élvezni is fogja, ha másoknál lehet. Egy „ottalvós” hétvége pedig egyenesen a mennyország lehet neki is, mi pedig néha ellazulhatunk, s megtanulhatjuk, hogy akkor is lehetünk remek szülők, ha nem ragasztjuk magunkra a gyerekünket.
