Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Olvasónk, Orsolya ikerterhessége 31.
Olvasónk, Orsolya ikerterhessége 31. hetének végén került be a kórházba gyakori keményedések miatt. A 34. hét végéig sikerült visszatartani a nagy eseményt, amit már elmondhatatlanul várt; szülése történetét gyermekeinek szóló levelében írta meg.
Bencének és Lucának anyától
Egyszer talán megérdezitek, milyen volt, hogy történt, mit éreztél, anya. Megpróbálom leírni Nektek, mert ahogy telnek a napok, elvesznek az apró részletek, pedig minden pillanatát meg szeretném örökíteni.
Péntek este volt, egyedül feküdtem a Szabolcs utcai kórház kétágyas kórtermében. Tévéztem, olvastam, Rátok gondoltam. Mocorogtatok és keményedett a pocakom. Akartam, nagyon akartam, hogy ez már az legyen. Már olyan régóta vártam Rátok, hogy minden egyes újabb nap legbelül azt kívántam, bárcsak ma lenne a napja. Számolgattam, misztikáztam, kikalkuláltam, mikor lenne Nektek a legmegfelelőbb. Azután elfogadtam. Megpróbáltam leküzdeni a vágyat, hogy mielőbb láthassalak Titeket, hiszen a józan ész azt diktálta, hogy még nincs itt az ideje. Nektek ott bent sokkal jobb még...
Felmentem szívhang- és fájdalommérésre a szülőszobára. Otthonosan mozogtam itt, lassan három hete rendszeres látogatója voltam. Rutinosan felfeküdtem az ágyra, megvizsgáltak, zárt a méhszáj, rám tették a mérő szerkezeteket és kis idővel leküldtek a szobámba. "Anyuka ez még nem az, ne akarjon annyira szülni, nekünk nem ezek a fájások kellenek". Rendben, lementem.
Elfogadtam ismét és lefeküdtem, de valahogy nem tudtam elaludni. Éreztem, hogy búcsút kell vennem Tőletek, hiszen hamarosan véget ér ez az állapot és Ti még nem vagytok készen a nagy útra. Beszélgettünk, meséltem Nektek, hogy milyen lesz az elszakadás és milyen lesz majd újra együtt. Nem tudtam, hogy mi vár ránk igazán, de mondtam Nektek, hogy bármi is legyen az, mi Apával ott leszünk, nagyon-nagyon szeretünk és várunk Titeket.
Kinéztem az ablakon, úgy éjfél múlhatott. Csendes, mégis csodás éjszaka volt. Más mint a többi. Narancssárgás fénye volt a sötétségnek és elöntött valami hihetetlen nyugalom és béke. A lelkem legmélyén éreztem, hogy eljött az idő. Sétálgattam, a pocakom keményedett. Újra és újra elgondolkoztam, hogy most ez még tényleg nem az? Éreztem, ahogy húzódik a pocakom alja. Nem szóltam, nehogy megint visszaküldjenek, hogy ez még mindig nem az. Gábor, az orvosom 7-re ígérte, hogy jön, ügyeletes volt. Nincs mitől félnem, azt már kibírom, majd ő megnézi, hogy mi történik.
Hajnalodott, kint még csak ébredezett a világ. Megérkezett a közértes furgon friss pékáruval. Éhes voltam. A nővérke álmos arccal beszambázott a szokásos hajnali fél 6-os vérnyomásmérésre. Na, most azért szólok, gondoltam. Felküldött, felmentem. Gabi van, a kedvenc szülésznőm, már ha kedvencnek lehet nevezni valakit, akit nem is ismerek, csupán az első éjszakát velem töltötte a szülészeten. Valahogy bíztam benne és reméltem, hogy amikor eljön a nap, ő lesz majd ott velem. Ott volt. Úgy éreztem, hogy minden összevág. Gábor ügyeletes, mindjárt jön, Gabi már megérkezett és tulajdonképpen a július 1 nagyon jó kis dátum, nem igaz?
Felfeküdtem, mértek. Csodálkoztak, én is. Ezek már 8 perces fájások. Megvizsgáltak. Melinda az ügyeletes doktornő 1 cm-es tágulást érzett. Gabi zártnak találta a méhszájat. Na, jól kezdődik. Közben a fájások már négy percesek voltak. Mindebből én semmit nem éreztem. Nem fájt, csak keményedett. Ez lenne az? Most már tényleg? Gabi annyit mondott: "Orsikám, lehet, hogy itt a vége". Mosolygott és én megnyugodtam. Tudtam, hogy itt a vége. Melinda megbeszélte az osztályos ügyeletes főorvossal, hogy mehet a szülés, mert nagyok a babák. Tényleg nagyok? Tényleg minden rendben? Jelezték, hogy a Gábor hamarosan érkezik. Eljött az idő, hogy hívjam Apát és a húgomat. Megnyugtattam úgy 6-7 körül, hogy nem biztos, hogy ez az, de lehet, hogy ma lesz a napja. Készüljön lelkileg.
Gábor megvizsgált. Röhögött és viccelődött, hogy megtalálta a szobámban a málnalevélteát (ami állítólag tágítja a méhszájat, bár én nem próbáltam). Ekkor éreztem, hogy valami végigfolyt a lábam között. Érdekes, valahogy mégsem az jutott eszembe, hogy a magzatvíz, ami ugye a helyzetből adódóan logikus lett volna. Gábor megerősített. Nincs visszaút, ez már a magzatvíz. Pánikszerűen utasítottam Apát, hogy ne várja tovább otthon a takarítónőt, mert itt az idő.
Visszamentem a másodikra levenni az ékszereimet, kérni egy új hálóinget. Büszke voltam és izgultam. Most már én is szülök, nekem is meglesznek a kisbabáim ennyi hét után. Bekiabáltam néhány kórterembe, ahol már kíváncsian drukkoltak, hogy szüljön már szegény. Annyira elöntött a boldogság, hogy még a rám váró műtét sem izgatott. Csak akartam. Gyorsan...gyorsan.
Gabi elvégezte rajtam az előkészületeket és addigra Apukátok már zöldbe öltözve várakozott. Azt hiszem izgult, de nem látszott rajta. Nagy volt és erős. A támaszom, mint mindig. Beszélgettünk, sétáltunk, várakoztunk és mindkettőnk szemében ott volt az az izgatottsággal teli várakozás. Kérdeztek még plusz 1-1 lány- és fiúnevet. Hoppá. Dehát mi tudjuk, hogy itt egy Bence és egy Luca fog érkezni. Nem lehet másképpen. Nagy nehezem egy Botondot és egy Hannát összeszedtünk, de mi biztosak voltunk a dolgunkba. A hugi is megérkezett és az aneszteziológus is, aki elmagyarázta, hogy hova és mit fog szúrni és mikor mit fogok érezni. Nem érdekel, csak érezzem már. Menjünk már! A betegtologató fiút őszintén sajnáltam a 100 kilóm miatt, de az sem érdekelt. Utolsó csók Apának és indulás. Mondani akartam még neki, hogy szeretem, de gyorsan mentünk és tudtam, hogy tudja. Betoltak. Mindjárt meglesztek.
Bent minden modern és steril volt. A kórházra semmiképp nem emlékeztető tisztasággal. Megnyugtató volt. Akárcsak a tömeg, amely körülvett: orvosok, műtősök, Gabi, aneszteziológus, asszisztensek, gyerekorvosok, nővérkék. Hú, ennyien, csak miattunk. Megkaptam a szurit, féltem, de nem fájt. Kábultam, jól esett, mert már nem féltem. Gábor magabiztosan kezdett neki a dolognak. Éreztem, hogy szédülök. Nem akartam elájulni, hallani akartalak Titeket.
Valamit belém öntöttek, mert hirtelen ismét kitisztult minden. Megkérdeztem mikor kezdünk. "Már megy a műtét, mindjárt meglesznek".Vert a szívem és kábultam közben. Ez most az enyém? Velem történik? Ekkor Gábor határozott hangján annyit mondott, hogy Bence megérkezett. Felsírtál, Kicsim és éreztem, hogy elveszett a világ és csak mi vagyunk benne. Sírtam, akárcsak Te. Még hallottam a méreteket és megnyugodtam picit, de egy perc sem telt el és Gábor már jelezte, hogy "megérkezett Luca is". Te is felsírtál, Kislányom és kerestelek a tekintetemmel, de csak a hülye zöld függönyt láttam és bőgtem. Megvagytok végre!
Az arcomhoz tettek Titeket és a kis magzatmázas pofitokat puszilgathattam. Mennetek kellett. Tudtam, hogy minden rendben, de tudtam azt is, hogy korán születtetek és Luca kicsit kisebb is volt, mint amit bejósoltak. Tudtam, hogy Apa vár kint Rátok és még ha egy pillanatra is, de láthat Titeket. Ami ezután jött, mind lényegtelen dolgok. Megszülettetek és itt vagytok végre, nekünk, velünk. A mi kisbabáink.
Oláh Bence: 2006.07.01 9:33, 2600 g, 53 cm
Oláh Luca: 2006.07.01 9:34, 2150 g, 49 cm
Ön is szeretné megosztani olvasóinkkal szüléstörténetét? Küldje el nekünk a poronty@mail.velvet.hu címre!
