Császárral szültem, és vessetek meg, nem bánom.
Császárral szültem, és vessetek meg, nem bánom. Az úgy volt, hogy 10 nappal a kiírt időpont után még mindig semmi. A doki már egy hete kapacitált, hogy feküdjek be, úgyhogy a végén kénytelen voltam. Mondjuk már eléggé untam a hasamat is, meg a mindennapos ctg-re járást a mínusz tíz fokban.
Még ekkor se tágultam, de még csak le se szállt a hasam. Este azt mondták, hogy másnap reggel csinálnak egy ún. „terheléses oxitocin-vizsgálatot”, és ez úgy látszik elég fenyegetően hangzott még odabent is, mert hajnalban elkezdődtek a fájások. Tízpercesek. Nem volt jó, de ez még ugye lópikula.
Aztán hajnalban megvizsgált egy állat, aki azt állította, hogy ő az ügyeletes orvos. Megnézte a magzatvíz tisztaságát, de borzalmasan fájt, amit csinált. Szerencsére hamarosan befutott a (fizetett) szülésznőm, meg a (fizetett) orvosom. Ja meg a férjem, ő nem fizetett.
Itt egy mókás kis történet következik. Volt saját szobám a Nyírőben, amihez szép tiszta fürdőszoba is tartozott. Az emelet másik szárnyán volt a szülőszoba, meg a vajúdó, meg az a hely, ahol felveszik a betegeket. Hát itt kaptam én meg a beöntést. Amúgy nem is volt olyan rossz, nem kell tőle félni. Szóval arra gondolok én, a tízperces fájásaimmal, hogy dehogy fogok én a közösbe kakikálni, amikor ott van nekem a menő saját fürdőszobám. Emberfeletti kínok közepette átpingvineztem az emelet túlsó felére, nem kevés önuralommal. Mikor benyitok a vécére, hát nem ott ül a kedves férjem? Meglepve felnéz a Népszabijából és megkérdezi, hogy mit keresek én ott. Én artikulálatlanul elüvöltöm, hogy beöntésről jövök, szívesen kisz*rnám a belem, mire elkezd magyarázkodni, hogy gondolta, elintézi most, ki tudja, mikor lesz legközelebb ideje… Hát ilyenek a pasik.
Ekkor még bírtam nevetni. Aztán csak telt, telt az idő, és nem történt semmi, maradtak tízpercesek a fájások. Folyton felraktak a ctg-re, de csak néha ment 100 fölé (az már nagyon fáj). A fennmaradó időben csak sétálgattam, mint egy beszpídezett nyugdíjas. A doki néha megvizsgált, tágulás semmi, de a magzatvíz már nem volt tiszta, mert Samu belekakált (ezt úgy hívják, hogy meconium, ez nem baj, de nem lehet sokáig benne a magzat). Úgy 10 óra elteltével burkot repesztettek. Ez se volt rossz, hirtelen melegség öntött el (a dokit meg a kakis magzatvíz, úgyhogy el kellett rohannia átöltözni). De fájás még mindig semmi. Az volt a baj, hogy fájás nélkül nem ment lejjebb a Samu, és óriási feje volt, ami nem illeszkedett be a szülőcsatornába. Én meg csak sétáltam, sétáltam. 12 óra után megemlítettem a dokinak, hogy egyáltalán nem bánnám, ha most már kiszedné belőlem ezt a gyereket, tökmindegy, hogyan. „De hát annyira nem akart császárt, Dórika” mondta, de láttam, hogy már ő se bánná.
Kaptam azért előbb oxitocint, hogy hátha attól valami. El is kezdett fájni, de mocskosul. Ekkor a ctg szerint a szívhang elkezdett romlani, mármint a babáé. És akkor már nem volt mit tenni. Berontott egy fehér símaszkos kommandóscsapat, a vezérük megkérdezte, hogy altatás vagy epidurál, én azt se tudtam, hogy melyik mi, de gondoltam, inkább magamnál lennék, amikor kibújik. Úgyhogy két fájás között a gerincembe döfött.
Betoltak a műtőbe, elfüggönyözték a csúnyámat és nekiláttak. Kissé rosszul lettem, mert kábé tízre lement a vérnyomásom, de hamarosan, a szédülés és a hányinger közben kiszedtek belőlem egy Samut. Sajnos nem tudtam neki úgy örülni, mint elterveztem. Szerencsére a férjem rátapadt, amint kivitték a műtőből, és nem engedte szem elől az egész piszkálgatás/mosdatás alatt. Aztán a pihenőben újra egyesültünk, immár hárman, és csodálatos volt, bár semmire nem emlékszem a műtét utáni órákról. De megvan videón.
Ön is szeretné megosztani olvasóinkkal szüléstörténetét? Küldje el nekünk a poronty@mail.velvet.hu címre!
