Kedvenceink a héten: Hová lettél, szép világ?

Réka végre kézbe vehette Sally Rooney legújabb regényét, a Hová lettél, szép világot, Zsófi máshogy látja a világot a Kinky Boots című filmnek köszönhetően, Dani pedig egy újabb filmklasszikust nézett meg. 

Sally Rooney és a barátság

Fejes Réka

Sally Rooney Hová lettél, szép világáról több száz oldalon keresztül is képes lennék elmélkedni, azért olyan nehéz ilyen szűkös keretek között belevágni a mondandómba. Beszélhetnék arról, hogy milyen a 21. század elején fiatal értelmiséginek lenni, hogy mivel tartozunk a bolygónknak az elkerülhetetlennek tűnő klímakatasztrófa felé robogva, vagy hogy miért vagyunk hajlamosak szabotálni a saját boldogságunkat – ezeket a témákat ugyanis sorra veszi a könyv –, de azt hiszem, én inkább a barátságról írnék. Mindjárt el is mondom, hogy miért. 

Azóta várom tűkön ülve a legújabb Sally Rooney-regényt, hogy letettem a Baráti beszélgetéseket. Azelőtt a Normális embereket is pár nap alatt faltam be. Amikor belekezdtem a Hová lettél, szép világba, az első reakcióm a csalódottság volt. Adott ugyanis két fiatal, értelmiségi lány, akiknek problémát okoz, hogy komoly kapcsolatot alakítsanak ki szívük választottjával. Egy irodalmi folyóirat alulfizetett szerkesztője, Eileen gyerekkora óta szerelmes a legjobb barátjába, a kiégett regényíró, Alice pedig belesodródik egy érzelmileg bántalmazó kapcsolatba. Alice karaktere kísértetiesen hasonlít a Normális emberek Marianne-jére, de a kapcsolati problémák is igen hasonlóak az előző regénybéliekhez.

Mi történhetett, hogy megint hasonló figurákkal, hasonló problémákkal találkozunk, mint az előző könyvekben? A végére akartam járni a dolognak. Elolvastam néhány interjút Sally Rooney-val, és ahogy haladtam a regénnyel, megértettem, hogy Rooney arról ír, amiről hitelesen tud írni, amit testközelből ismer, ami személyesen érinti. Ha valaki megkérdezné, hogy miért szeretem annyira a könyveit, azt felelném, azért, mert valóban rólunk, fiatal felnőttekről szólnak. Ilyen hitelességgel márpedig nem lehet az elefántcsonttoronyból írni. 

Miután nem kerestem többé csomót a kákán, beszippantott a könyv. Rájöttem, hogy ismerős karakterek és élethelyzetek ide vagy oda, Sally Rooney-nak még mindig van mondanivalója, és még mindig vannak kérdései, amiknek a megválaszolását (már ha meg lehet őket egyáltalán válaszolni) az olvasóra hagyja. Mélyen és őszintén, tabuk nélkül gondolkodtat el a szerelemről, a barátságról, a boldogságról, életünk értelméről.  

A regényt a Londonban élő barátnőmmel párhuzamosan olvastam, és Messengeren keresztül osztottuk meg egymással a gondolatainkat róla, mióta pedig befejeztük, hosszas levelezésbe kezdtünk arról a rengeteg témáról, amik felmerülnek a könyvben. (Mi is csak a napokban eszméltünk rá, hogy voltaképpen ugyanazt tesszük, mint Rooney karakterei, akik hosszú e-mailekben elmélkednek a világ dolgairól.) Végül valahogyan mindig visszakanyarodtunk a barátsághoz. 

Eileen és Alice barátsága a hullámvölgyek ellenére nagyon szoros barátság, ami a fejlődésüket segíti. A kapcsolatuk segít felismerni, hogy néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy egy jó barát milyen nagy kincs, hogy mindig ott lesz, ha az örömünket vagy a bánatunkat szeretnénk megosztani, hogy a nehezebb napjaink után is ott lesz nekünk, hogy vele az életünkben többnek érezhetjük magunkat, mint nélküle. A Hová lettél, szép világ? végül az eddigi legkedvesebb Sally Rooney-regényem lett. Tűkön ülve várom a következő könyvet. 

Változtass véleményt valakiről!

Fenyvesi Zsófi

Egyik kedvenc filmem a Kinky Boots (magyarul Mr. Tűsarok). Szerepel ugyan egy transzvesztita férfi benne, Lola, de a lényege messze nem ez, hanem azok a hatások, amiket ő egy kies angliai falucskára, annak is a cipőgyári alkalmazottaira gyakorol. Nem az öltözködésével, hanem a bátorságával és az életszeretetével. Megmenti őket a csődtől. Megnevetteti őket. Megmutatja egy új színét a világnak, és csak annyit kér, hogy változtass véleményt valakiről. Ismerd meg, merj közel menni hozzá.

A csavar a történetben az, hogy az emberek véleménye végül nem Loláról változik meg, hanem a cipőgyár pipogya igazgatójáról, aki kezdetben nem képes megfelelően vezetni az embereket és a gyártást. Kiállnak érte, és ezzel az egész céget megmentik. 

Mivel ez az egyik kedvencem, azt hittem, rám már nem gyakorol újra hatást. Lola tanácsát mégis, akaratlanul is megfogadtam: véleményt változtattam valakiről, mégpedig Osváth Zsoltról, akit leginkább a Való Világból és a YouTube-csatornájáról ismerünk. Nemrég megjelent róla egy portrévideó, amiben őszintén mesél az életéről, a nehézségekről, amiken gyerekkorától kezdve keresztülment. Annak ellenére, hogy korábban taszított Zsolt személye, megnéztem az egészet. Nem azért, mert olyan jó ember vagyok, hanem azért, mert elképesztett a kitartása és a bátorsága. Erőt tudott adni nekem – de csak azért, mert közel mertem menni hozzá, és hajlandó voltam friss szemmel megnézni, mit tanulhatok tőle. Megváltozott a véleményem valakiről. Köszönöm, Lola!

Szamurájlázadás

Rudolf Dani

Maszaki Kobajasi, a világsikert aratott Harakiri (1962) rendezőjének jóval kevésbé ismert, de ugyanannyira zseniális alkotása a címe alapján akár véres akciómozi is lehetne, a látványos harcművészeti összecsapásokra számító néző azonban hoppon marad: majdnem 100 perc eltelik a játékidőből, mire elcsattan az első ember-ember elleni kardcsapás. A Szamurájlázadás vérbeli tragédia, a szó legnemesebb értelmében: hősei halandó lények, akik az emberek felett álló, mindenhatónak gondolt törvényekkel, a 18. századi feudális Japán kegyetlen és rideg szokásrendjével kerülnek szembe.

Az idősödő, háború híján inkább akaratos nejével hadakozó szamurájcsaládfő Szaszahura Isaburo (Mifune Tosiro) erkölcstelen földesura akaratából arra kényszerül, hogy feleségül adja fiához és örököséhez, Jogoróhoz az úr korábbi szeretőjét, aki dicstelenséget követett el, ugyanis – felháborodva, hogy a férfi kihasználta, majd eldobta őt egy új ágyas kedvéért – rátámadt és megszaggatta a ruháját. A tizenkilenc éves, kvázi-prostitúcióra és béranyaságra kényszerített Icsí meglepetésre kiváló feleség és szerető anya lesz, évekkel később azonban az egykori zsarnok szerető mégis visszaköveteli magának a nőt. Isaburo és fia választásra kényszerülnek: behódolnak a földesúr akaratának vagy saját családjuk és becsületük elvesztését kockáztatják.

A kétórás tömény, drámai monológoktól és ugyanannyira drámai csendektől terhes cselekmény egy olyan világba vezet, ahol a kimondott szónak egész sorsunkra kiható súlya van, ahol a szokásjog és a hagyomány megkerülhetetlen fogalmak, még akkor is, ha igazságtalannak vagy teljesen értelmetlennek tűnnek. (SPOILER!) A zseniális végkifejletben Isaburo bajtársával és legközelebbi barátjával kényszerül párviadalra, aki – annak tudatában, hogy az esküszegést elkövetett szamurájra már várnak a földesúr puskával ellátott pribékjei – arra inti: veszítse el a kardviadalt, mert akkor győztesként ő befogadná és felnevelné árvaságra jutott unokáját. Az idősebb férfi azonban tartja magát szamurájbecsületéhez, és könyörtelenül lesújt barátjára.

Mifune, a valaha volt legnagyobb japán filmsztár a tőle megszokott drámai erővel hozza a családjához és elveihez végletekig hű, a sors által sokszorosan üldözött nemes harcos figuráját, aki az utolsó képkockákon űzött vadként szalad a vesztébe, miközben erkölcsileg mégis övé a dicsőség. Maszaki kiváló érzékkel és szakmai hozzáértéssel vitte színre az ízig-vérig távol-keleti, mégis univerzális témákat, morális kérdéseket boncolgató történetet, a rendezői bravúrt pedig tovább erősíti, aláhúzza a szélesvásznú formátumot és a fekete-fehér film fény-árnyék különbségeit remekül kihasználó operatőri munka.

Érdemes felkutatni ezt az 1967-es, kevésbé ismert remekművet, ami meglepő frissességével ma is kifejezetten érvényesnek hat, mégis egy teljesen másféle filmkészítést reprezentál, mint napjaink látványfilm-áradata.

Ha kíváncsi vagy múlt heti kedvenceinkre, olvasd el ezt a cikket is!