Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A századfordulón valóságos kártyaláz söpört végig a Monarchián. Kávéházak, kaszinók és titkos játékbarlangok százai csábították a nyerni vágyókat – velük együtt pedig megjelentek a hamiskártyások és szélhámosok is, akik ügyes trükkökkel fosztották ki kártyapartnereiket. A gyanútlan áldozatok olykor a családi örökséget is elveszítették a zöld asztalnál.
1911. február 18-án, szombatról vasárnapra virradó éjjel a budapesti rendőrség tíz tagbaszakadt, civil ruhát viselő detektívje gyülekezett a Keleti pályaudvar előtt. Beültek a rájuk várakozó automobilokba, majd a kőbányai Központi Kávéház elé hajtottak, ahol mulatni vágyó sofőröknek adták ki magukat. Cigányzene mellett pezsgőt rendeltek, handabandáztak, majd bejutottak a belső szobába is, ahol éppen kártyacsata zajlott.
A zöld asztalnál ülő kártyások igencsak meglepődtek, s menekülőre fogták, amikor kiderült: a hangoskodó újoncok valójában detektívek, akik letartóztatták a kártyamestert, egy Handler nevű férfit: „áldozatait rendszerint a Kőbányán tartózkodó vidéki disznókereskedők sorából szedi.
Hamisan nem játszik, ellenben három olyan tulajdonsága van, amivel kevés játékos bír: hidegvér, emberismeret és ügyesség”
– írta róla Az Ujság.
Titkos jelszavak, trükkös ajtók
A Monarchia idejében gyakran történtek ehhez hasonló razziák, amelyek célja az illegálisan működő kártyabarlangok felszámolása volt. A szerencsejáték-függőket és a belőlük meggazdagodni kívánó kártyabarlang-üzemeltetőket ez azonban cseppet sem rettentette el, s mindent megtettek, hogy illegális vállalkozásukat továbbra is működtessék. A kártyabarlangokba csak jelszóval vagy valakire való hivatkozás útján lehetett bejutni, vagy, mint a Központi Kávéházban is, ismerni kellett, hogy a belső szoba ajtaja csak akkor nyílik, ha egymás után kétszer, röviden nyomják le a kilincset.
Tiltott játszmák
Az 1910-es években szigorú törvény tiltotta a hazárdjátékokat a kávéházakban és a kocsmákban. Aki megszegte a tilalmat, pénzbüntetésre vagy elzárásra számíthatott, sokan azonban a tilalomra fittyet hányva mégis engedték – köztük egészen jó nevű helyek is. Tiltott játék volt – többek között – a ferbli, a huszonegyes, a makaó és a nasivasi. A magyar urak kedvenc játéka a ferbli volt, a póker egy rendkívül agresszív, blöffölésre épülő korai változata. A budapesti Nemzeti Casino zárt szobáiban éjszakánként egész uradalmak cseréltek gazdát: Károlyi Ede gróf, a füzérradványi kastély ura például olyan hatalmas összeget veszített a ferblin, hogy ki kellett vágatnia és eladatnia a kastély parkjában álló legszebb, évszázados fákat, hogy rendezze adósságát.
„Lassanként elkezdtem dragacsírozni”
A hazárdjátékokra egész csalásügyi iparág épült: a találkozókat felügyelő kártyamesteren kívül megjelentek a hamiskártyások (más néven „sipisták”), akik cinkeléssel, égetéssel és ezernyi különféle módon gondoskodtak arról, hogy kártyapartnerük mindenképp veszítsen. Megesett, hogy megvesztegették a kártyamestert, aki előre manipulált, sértetlennek tűnő gyári csomagolású kártyát tett le az asztalra, valójában azonban a játszma már azelőtt eldőlt, hogy elkezdődhetett volna. A hamiskártyások külön szlenget fejlesztettek ki; ember legyen a talpán, aki ma, több mint száz évvel később megérti: „Négy pali ült egy asztalnál és koót zsugáztak, de a zsugázásba nem akartak bevenni.
Egy jó hadovát adtam be nekik és lassanként elkezdtem dragacsírozni. Ennek olyan öreg eredménye lett, hogy egy bergmannt dragacsoltam magamnak"
– idézett tőlük a témában elmélyülő Zolnay Vilmos nyelvész 1933-ban.
Kártyaaffér, hölgykörökben
A kártya világához hozzátartoztak még a felhajtók (akik kiderítették, kinél mennyi készpénz található), a hivatásos hazárdjátékosok, valamint sok helyen a prostitúció is. Utóbbira példa az 1906-ban, a Csengery utcában leleplezett kártyabarlang is, ahol
„föltűnő sok nő is járt a tanyára, fiatalok és szépek. Ezek mind a háziasszony vendégei voltak s szerepük az volt, úgy látszik, hogy a játékot izgatottabbá tegyék.”
A háziasszony egy „nagyvilági nő” volt; a vendégek között pedig akadt lipótvárosi bankár, katonatiszt, „továbbá a fővárosi társas élet azon tipikus alakjai, akiket mindenütt ott lehet látni, ahol az aranyat hajszolni lehet”.
A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
A szerencse fia: Szemere Miklós
Ez utóbbiak között gyakran találhattunk arisztokratákat is. Szemere Miklós (Kellér Andor Zöld gyep, zöld asztal című regényének főhőse és Krúdy Gyula Alvinczi Eduárdjának mintája) inkább a Nemzeti Casinóban játszott; legalábbis addig, amíg a hazafias hevületben elhúzatott Rákóczi-indulóval ki nem záratta onnan magát. Vagyonának alapjait állítólag a szentpétervári kaszinókban szerezte, s bár csak egyfajta játékot (a pikét) ismert, az a legenda járta róla, hogy kártyában sohasem veszít. Másik szenvedélye a lóverseny volt, ahol viszont kizárólag bizonytalan származású lóra tette meg tétjeit. Szemere gyakori vendége volt a Király utcai Kék Macska nevű mulatónak is; Pestszentlőrincen található lövőházában pedig céllövőversenyeket rendezett.
Gróf Csekonics vesztesége
A Csekonics család szintén híres volt a hazárdjáték szeretetéről. Gróf Csekonics Gyula 1918-ban hétmillió koronát (körülbelül hárommilliárd mai forintot) kártyázott el egy este alatt. A Magyar Lovaregylet elnöke, akármilyen tehetős is volt, ezt a veszteséget már megérezte: az adósságot csak a roggendorfi (ma: Szőlősudvarnok, Vajdaság) kastély eladásából tudta megfizetni – azazhogy nem ő, hanem édesapja, gróf Csekonics Endre.
Elkártyázott kastélyok
Jeszenszky Ferenc, a bükkösdi Petrovszky-kastély tulajdonosa sem arról volt híres, hogy önmérsékletet tanúsított a kártyaasztalnál. A legenda szerint nemcsak a kastélyt, hanem a feleségét is elkártyázta – még szerencse, hogy az új tulajdonos a sógora lett, aki beérte annyival, hogy a kastély kilenc ablakát befalaztatta, majd szerződést kötött vele arról, hogy csak minden tizedik évben bontat ki egyet. 1945-ben, amikor a szovjet megszállók elpusztították a kastély berendezését és levéltárát, állítólag két ablak még mindig be volt falazva. (Jeszenszky Ferenc 1947-ben elhagyta az országot, egy darabig leánynevelő intézet működött a falai közt, napjainkban pedig magántulajdonban áll.) De a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kótajon található Ibrányi-kastélynak, a tiszacsegei Vay-kastélynak és a Rába menti Széchényi-kastélynak is hasonló sors jutott.
Az 1930-as években a tehetősek legszívesebben a Nagymező utcában vagy a Margitszigeten szórakoztak
