Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Kádár-korszak legbefolyásosabb és legmegosztóbb kritikusa volt. Mindent tudott a színház világáról, jellegzetesen rövid, ám sokszor ostorként csattanó mondatai színészek sokaságának megítélését határozták meg. Molnár Gál Péterről azonban sem barátai, sem az őt nem kedvelők nem sejtették, hogy nemcsak vitriolos kritikákat, hanem jelentéseket is írt – III/III-as ügynökként.
1963-ban a Tolnay Lajos utcai rendőrkapitányságra bekérettek egy 27 éves fiatalembert. Molnár Gál Péter ekkor már két éve a Népszabadság munkatársa volt: éppen egy berlini színházi eseményről tért vissza, amikor beidézték a rendőrségre, ahol kiderült, hogy feljelentettea házmester. A vád nem kevesebb volt, mint „a közerkölcsöket megbotránkoztató módon sértő, természet elleni fajtalanság”, amit ráadásul kiskorú ellen követett el.
Molnár Gál beszervezése
Molnár Gált ekkor már több éve figyeltette a Belügyminisztérium. Rendszeresen követték, majd lefényképezték különböző presszókban, melegbárokban, valamint a budapesti homoszexuálisok egyik kedvelt szórakozóhelyén, a Vén Diófa vendéglőben. A hatóság szívesen alkalmazott fiatal fiúkat, hogy behálózzák a beszervezni akart homoszexuális férfiakat; nem volt ez másképp Molnár Gál esetében sem.
„Jegyzőkönyvbe foglaltatott, mikor, kinek a mijét mivel illettem, és hányszor. Részletezték néven nevezve a dolgokat. (…) A hallgatag tiszt átvette a prímet. Megpendítette a kiutat. Választhatok a bírósági eljárás vagy a segítség között. Innentől kezdve kihallgatóm visszavonult. Csak megfigyelőként maradt saját szobája íróasztalánál. A belügynek kikölcsönzött helyiségben beszerveztek” – emlékezett vissza a beszervezés körülményeire Coming out című, posztumusz kiadott memoárjában. A kritikus csak évtizedek múlva tudta meg, hogy átverték: 1963-ban már nem volt érvényben a homoszexualitást bűncselekménynek minősítő törvény.
Egy "derűs kisfiú"
Molnár Gál Péter zsidó származású családban született, 1936-ban. Édesapja munkaszolgálatosként halt meg, ő maga gyermekként szembesült a nácizmus szörnyűségeivel: „Felnőtté nevelésem 1944-ben új lendületet kapott.
Felvarrták zakómra a sárga csillagot: a rendelet életbelépése előtti délutánon ragaszkodtam, hogy lefotózzanak a megkülönböztető jellel.
A fényképen derűs kisfiú látható, idejekorán fölkészült arra, hogy láthatóan-láthatatlanul jelet visel.” Nagyapját a megszálló németek „nem büdös zsidóként végezték ki, hanem a szakszervezeti tanács főtitkáraként. (…) Még örülhettem, hogy nagypapát idejében kivégezték. Rossz elgondolni, mi történik, ha életben hagyják a nácik. Megölik a mieink” – írta a rá jellemző szarkazmussal.
„Emgépének hívnak, mint egy harisnyamárkát”
A háború után, édesanyja révén igen korán bejáratos lett a színházi világba: Braun Irén Major Tamás titkárnőjeként dolgozott a Nemzeti Színházban. Molnár Gál 1956-ban a Színművészeti Főiskola rendező szakára nyert felvételt, végül dramaturgként végzett, az ország és a Kádár-korszak művészvilága azonban elsősorban kritikái révén ismerte meg a nevét, amelyeket 1961-től 1978-ig rendszeresen közölt a Népszabadság. Ezeket MGP néven szignózta: „Egyszer csak azt hallottam: emgépének hívnak, mint egy harisnyamárkát. Úgy is maradtam. Színikritikák, tárcák, vegyes újságizék alá három betűvel jegyeztem magam.”
Molnár Gál Péter, a kritikus
Vitriolos kritikái nem kímélték a legnagyobbakat sem: Huszti Péterre és Latinovits Zoltánra ugyanúgy lesújtott, mint Bessenyei Ferencre, aki szerint „mindannyiunkat börtönben tartott e rendszer, eszméivel, úgy, ahogy Molnár Gál kritikáival ”. Latinovits Zoltán öngyilkossága miatt is sokan vádolták: 1976-ban, a Színészkirály utolsó szerepéről (A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak) valóban lesújtó kritikát írt: „Latinovits föllépése elmarad a várakozástól. Nem veszi tekintetbe ennek a színpadnak a követelményeit, kivált, ha a muzikalitás, a mozgás igényeire tekintünk” – írta, bár ez már állítólag a szerkesztő által finomított verzió volt. Jelenteni viszont, saját bevallása szerint csak egyszer jelentett róla: amikor Latinovits 1966-ban visszaadott egy szerepet, és ennek következtében távoznia kellett a Vígszínháztól.
Luzsnyánszky Róbert, III/III-as ügynök
Molnár Gál 1963-ban tehát a besúgást választotta. Luzsnyánszky Róbert néven jegyezte ügynöki jelentéseit, amelyeket tizenöt éven át vezetett a magyar kulturális és színházi élet prominens és általa jól ismert alakjairól. Álnevét saját maga választotta: „A magam fedőneve infantilisan megőrzött némi személyes jelleget. Unalmas gimnáziumi órákon, abban az életkorban, amikor keresi valaki a személyiségét: gyakoroltam különféle névaláírásokat. A grafológiai játék egyik változataként találtam ki ezt a mesterkélten ostoba nevet: Luzsnyánszky Róbert.” Presszókban, konspirációs lakásokban találkozott tartótisztjeivel, ahol átadta gépelt jelentéseit.
„Nem voltam hős”
Milyen jelentéseket írt Molnár Gál Péter? Egyrészt nem tudta meghazudtolni kritikus önmagát, sokszor anekdotázott, kultúr- és színházpolitikai javaslatokat fogalmazott meg. Másrészt viszont a besúgottak szenvedélyeit és zsarolásra módot adó személyes jellemzőit (kártyaszenvedélyét, alkoholizmusát, homoszexualitását) gondolkodás nélkül kiszolgáltatta a hatalomnak, és – ha hinni lehet a visszaemlékezésnek – még lelkiismeret-furdalás sem gyötörte emiatt, a bocsánatkérés pedig eszébe sem jutott. Mi több, azt is bevallotta, hogy negyven évvel később sem döntött volna másképp: „… nem fogom magam hőssé piperézni, nem kozmetikázom győzelemmé kudarcaimat. Hozzáteszem: ha ma ugyanazok között a körülmények között élnénk, és egy szobában két szürke állami közeg megzsarolna homoszexualitásommal, börtönnel kecsegtetve,
nem azt felelném, hogy az ügyvédemmel akarok beszélni, hanem azt: hol kell aláírni?
(…) Készséggel elhiszem mindenkinek: bizony bennük több gerinc, bátorság volt, és nem írtak alá ilyen beszennyező nyilatkozatot. Én nem voltam hős.”
Abban bízott, hogy megússza
A pártlap kritikusaként MGP nagy hatalmú embernek számított. Sokan az általa kritizált művészek közül Aczél Endréhez mentek panaszkodni, aki szerinte „szeszélyesen szubjektív volt”, és annak adott igazat, aki hamarabb ment hozzá panaszkodni. (Aczél állítólag nem kedvelte, „tetű”-nek nevezte a kritikust.) 1978-ban elbocsátották a Népszabadságtól: lebukott a Ferihegyi repülőtéren, amikor Kenedi János külföldön publikálandó cikkének mikrofilmjét vitte a cigarettatárcájában. A lebukás MGP besúgói munkájának a végét is jelentette, ettől kezdve folyamatosan reménykedett abban, hogy ügynöki tevékenysége homályban marad: „Bíztam az örök hivatali slamposságban? Elsikkadok a papírtömegben, az adminisztrációs papírkígyóban? Nem kerül rám a sor, lévén teljes életemben beosztott újságíró (az utolsó tíz évben a főmunkatársi cím szépségflastromával)? Lapultam a megúszás reményében? Tagadhatatlan: így is volt” – vallotta be.
"Itt az a büdös besúgó"
Ügynökmúltjára 2004-ben derült fény: „Hetek óta feltételezések terjengenek egykori ügynökmúltamról. 1963-ban valóban aláírtam egy beszervezési nyilatkozatot. Elszámolással önmagamnak tartozom a történtekért. Többet erről nem fogok mondani” – írta a Népszabadságban; némileg hárítva a felelősségvállalást. A lap főszerkesztője az ügy kirobbanása után kijelentette: MGP nem írhat több színikritikát a Népszabadságba; ezután főként kisebb lapokban és online felületeken publikált. Ez nagyon megviselte az éles tollú kritikust; mint ahogy azok az e-mailek és internetes kommentek vagy nagyon is valóságos „beszólások” is, amiket 2004 után kapott – erre a halála után megjelent Coming out Itt az a büdös besúgó! című részében idézett, neki szóló, gyűlölettel és megvetéssel teli idézeteiből következtethetünk: „Miféle erkölcsi piedesztálról szónokolt ez az ember 40 évig? Az ilyen emberek csak megvetésre érdemesek, semmi másra” – írták neki, de azt is megkapta, hogy „most az lenne a legjobb, ha ugyanazt tenné, mint Latinovits Balatonon”. „Uram! Nézzen a tükörbe és köpje szembe magát!” – szólította fel másvalaki. Ki tudja, MGP talán mégis vezekelni akart, amikor beemelte a visszaemlékezésbe ezeket a sorokat.
„Belül voltam szabad”
A kötetben ugyanakkor az önfelmentés szándéka is érezhető: „Igyekeztem visszavonulni társaságoktól, társadalmi élettől, minél kevesebb érintkezési felületem legyen a Hivatalt érdeklő eseményekkel. Szabadságomat azonban nem ezek a nevetséges menekülési kísérletek szerezték meg. Ez csak egérutat adott. Kitérő halogatást. Belül voltam szabad. Csak azt mondtam, amit gondoltam. Csak azt mondtam el, amit leírtam újságban is, vagy leírhattam volna, ha átmegy a szerkesztőségi szűrőn.
Azt írtam, amit gondoltam, és azt gondoltam, amit írtam.”
Molnár Gál Péter, bár az eddig elmondottak alapján talán nem gondolnánk, szerető és gondoskodó férj is tudott lenni. Saját bevallása szerint szerelemből vette feleségül Ronyecz Mária színésznőt – akit súlyos betegsége idején ápolt, majd halála után őszintén gyászolt. Felesége elvesztése után Sebesi Istvánnal élt 2011-ben bekövetkezett haláláig. (Borítókép: Fortepan / Szalay Zoltán)
Ha szívesen olvasnál arról, mi mehetett végbe a besúgók lelkében, ezt a cikket ajánljuk.
