Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A fiatalon elhunyt csodagyerek-zeneszerző műveit világszerte imádják, Mozart mindig is vezette a „komolyzenei toplistákat”. Tehetsége vitathatatlan, ugyanakkor az kevésbé ismert tény az osztrák művészről, hogy előszeretettel trágárkodott. Nemcsak a magánéletben, hanem a munkájában is: Mozart ugyanis írt trágár darabokat is, noha erről keveset tudunk.
Hogy miért tette ezt, azt a művész életrajzírói sem tudják pontosan, két feltételezés létezik: az egyik, hogy Mozartnak egy ritka idegrendszeri betegsége volt, a másik, hogy a korszellem hatott rá.
Ilyen trágárságokat írt Mozart
A zeneszerző élénk levelezést folytatott barátaival és családtagjaival, és ezekben a személyes hangvételű írásokban nem átallott arcpirító fordulatokat használni. Az egyik különösen trágár szöveg, amelyet unokahúgának írt, ez: „Úgy leszarom az orrod, hogy lefolyik az arcodon” és ez: „Ó, annyira ég a seggem, talán kikívánkozik a ganéj?”. Az idézetek egy 1777 novemberében keltezett levélből származnak.
Ha ez még mind nem lenne elegendő, egy versikével is megörvendeztette a rokont, amelynek szabad fordítása így hangzik:
„Nos, most jó éjszakát kívánok, de először / kakálj az ágyadba, hagyd, hogy kirobbanjon belőled / Aludj békésen, kedvesem / Told a szádba a fenekedet.”
Azt nem tudjuk, hogy az unokahúg hogy reagált, mindenesetre el tudjuk képzelni a meglepett arckifejezését. Mozart ezenkívül komponált egy rövid dalt is, amelynek magyarul így hangzik a címe: „Nyald ki a seggem”.
Ez áll Mozart trágárságának hátterében
Talán egy egyszerű és kézenfekvő válasz lenne az, hogy nem kapott elég jó nevelést, de tudjuk, hogy ez nem így van. Egy másik lehetőség, hogy a fiatal férfinak Tourette-szindrómája volt. Ez egy olyan idegrendszeri betegség, amelynek tünetei az akarattól független izommozgások, hangadások és ritkán – tízből egy esetben – trágárságok, káromkodások, a szituációhoz nem illő szavak akaratlan kimondása. Bármennyire is logikusnak tűnne ez az ok, a kutatók erre nem találtak semmilyen bizonyítékot.
Ami sokkal valószínűbb, az az, amit Mozart életrajzírója, David Schroeder állít, az emberek akkoriban viccesnek tartották a fenékkel kapcsolatos megnyilvánulásokat, illetve az altesti humort általában. Ilyen fordulatokat Shakespeare és Chaucer írásaiban is találunk, és ez később, a 18. században újra divatba jött. Vagyis Mozart nem tett mást, mint idomult a korához, és nyilván közben jól szórakozott, miközben a környezete vagy vele mulatott, vagy megbotránkozott. Nyilván ez is ízlés kérdése, de gyanítjuk, hogy a kifinomult salzburgi és bécsi köröknek nem volt különösebben ínyére, hogy a fenékről és a kakiról szóló dalocskákat hallgassanak, legyenek azok bármennyire zseniálisak zeneileg.
A zene és az intelligencia összefüggéseiről is írtunk, cikkünket itt olvashatod el.
