A legendásan udvarias Wigner Jenő egyike volt azoknak a tudósoknak, akik újrateremtették a fizika már szinte befejezettnek hitt tudományát a kvantummechanikára vonatkozó felfedezéseikkel.
Az 1920-as években, egy meleg nyári napon a németországi Göttingen városi uszodájában két fiatalember hevert egymás mellett a fűben. Otto Heckmann és Wigner Jenő élvezték a napsütést, közben talán kozmológiáról és a születőben lévő kvantummechanikáról beszélgettek. Heckmann egyszer csak észrevette, hogy barátja lábán hangyák mászkálnak. „Nem csípnek?” – kérdezte a csillagász. „De sajnos igen” – felelte Wigner. „Akkor miért nem ölöd meg őket?” „Mert nem tudom, melyik csípett meg” – vallotta be a magyar fizikus.
„Jancsi” gyermekkora
Az anekdota – amely Teller Edétől származik, de Marx György Wignerről szóló írásában is olvasható – jól példázza a világhírű magyar tudós szerénységét, udvariasságát és a világhoz való hozzáállását. Wigner középosztálybeli, a vallási hagyományokat nem gyakorló zsidó családban született 1902-ben, édesapja egy bőrgyár igazgatója volt. A háromgyermekes család a VI. kerületben, a Király utca 76. szám alatt lakott, Jenő (vagy ahogyan a családban szólították: Jancsi) gyermekkora kiegyensúlyozottan telt. Sokat és szívesen olvasott, szülei németre és franciára tanították.
Azt mondják, az első emlékünk meghatározó lehet arra nézve, hogyan alakul későbbi sorsunk. Wigner Jenő első emléke kétségkívül előrevetítette a fizikus egyik legmeghatározóbb tulajdonságát: a megértés, megismerés utáni vágyat: „Első tiszta és fontos emlékem az a nap, amikor felfedeztem a beszédet. Hároméves voltam, amikor kirándultunk nagybátyám birtokára, Balcza-pusztára. Elmentünk sétálni. Búzamezők mellett járva hirtelen vágyat éreztem, hogy megértsem nagyapám és nagybátyám vicceit, és hogy magam is beszéljek” – mesélte 89 évesen.
Séta helyett matek
A gyenge fizikumú kisfiú gyerekkorától kezdve szemüveget hordott a rövidlátása miatt. 11 éves korában tuberkulózis gyanújával egy osztrák szanatóriumba került, édesanyjával hat hetet töltöttek a hegyek között, de kedves időtöltésétől, a sétától eltiltották.
Hogy lefoglalja magát, matematikai feladványokon kezdte törni a fejét.
Végül kiderült, hogy a diagnózis téves, de Wignerben a szanatóriumi tartózkodás több szempontból is mély nyomot hagyott. Saját bevallása szerint ekkor tanulta meg, hogy az emberi élet véges, soha többé nem bízott az orvosokban, a természettudományok iránti érdeklődése viszont elmélyült.
Budapestről Berlinbe
A Városligeti Fasori Gimnáziumban végezte a középiskolát, akárcsak későbbi pályatársa, Neumann János, aki egy évvel járt alatta. 1920-ban beiratkozott a Budapesti Műegyetem vegyészmérnöki szakára, majd a következő évtől Berlinben folytatta a tanulmányait, ahol olyan neves fizikusok előadásait hallgatta, mint Max Planck, Werner Heisenberg, Albert Einstein vagy a magyar Polányi Mihály. Szilárd Leóval is ebben az időszakban kötött barátságot.
Az 1920-as években a fizika tudománya szinte újjászületett. Az addig „halott” tudománynak vélt fizika a kvantummechanika felfedezése után új távlatokkal kecsegtette a tudósokat – már azokat, akik egyáltalán képesek voltak megérteni Einstein és a többi lángelme rendkívül bonyolult gondolatait. „Láttam, hogy a kvantummechanika miként forradalmasítja a fizikát. A kvantummechanika felfedezése majdnem hogy teljes meglepetésként jött. A fizikai világot alapvetően új módon írta le. Csodának láttuk.” Wigner Berlin és Göttingen után rövid ideig apja újpesti bőrgyárában próbálta hasznosítani vegyészmérnöki tudását, de nem volt maradása: visszatért Németországba, beleásta magát a kvantummechanikába, és 1931-ben megjelentette Csoportelmélet módszer a kvantummechanikában című művét.
Egy magyar tudós Amerikában
A fiatal tudósra Amerikában is felfigyeltek: Wigner 1931-ben meghívást kapott a Princetoni Egyetemre. Nyelvtudása ugyan hagyott maga után némi kívánnivalót: állítólag első előadásán bemagolta az első két mondatot, amit el is mondott, utána viszont leblokkolt. A hallgatók felajánlották, hogy folytassa németül, Wigner azonban ragaszkodott hozzá, hogy angolul tartsa meg az előadást, ami végül sikerült. Időskorában viszont már azzal büszkélkedett, hogy káromkodni is tud angolul.
Ezután 3 évig ingázott Amerika és Európa között, Hitler hatalomra jutása azonban aggodalommal töltötte el. Visszatért a Princetonra, ahol az atommag-reakciókat kutatta, majd az egyetem elbocsátotta – talán egy riválisa féltékenysége állhatott a háttérben. Ekkor Wisconsinba hívták, ahol megismerte az „igazi” Amerikát:
Wisconsinban értettem meg, hogy Princetonban boldogtalan voltam. Jót tettek velem, hogy kidobtak. Wisconsinban tanultam meg szeretni Amerikát, ott lettem amerikai.
Itt ismerte meg első feleségét, a fizikushallgató Amelia Frank személyében. Amelia azonban 1937-ben meghalt, Wigner pedig a munkába menekült, és 1938-ban visszatért Princetonba, ahová hamarosan a szülei is megérkeztek.
A legszerényebb Nobel-díjas
Kezdettől fogva aggodalommal figyelte a nemzetiszocializmus térnyerését, így azok közé a tudósok közé tartozott, akik az atombomba létrehozása mellett foglaltak állást. Később azonban inkább Szilárd Leó nézeteihez csatlakozott, akinek Roosevelt elnökhöz küldött levelét az atomfegyverek veszélyeiről alá is írta. Wigner az atomenergia békés felhasználása mellett emelt szót, és kutatásait is ennek szentelte: 1941-ben ő tervezte meg az első kísérleti atomreaktort, és az is az ő ötlete volt, hogy vízzel lassítsák a neutronokat. 1959-ben Szilárd Leóval együtt megkapta az Egyesült Nemzetek Atom a Békéért Díját az atomreaktor feltalálásáért, majd 1963-ban a fizikai Nobel-díjat ítélték oda neki. Jellemző rá, hogy így reagált a hírre: „Nem gondoltam volna, hogy valaha is úgy közlik a nevemet az újságok, hogy nem tettem semmi komiszat.”
„Megteremtette a magyar udvariasság legendáját”
Wigner még kétszer nősült: 1941-ben házasságot kötött Mary Annette Wheelerrel, aki két gyermeket szült neki. Wheeler 1977-ben elhunyt, Wigner két év múlva harmadszor is megnősült, és harmadik feleségével, Eileen Clare-Patton Hamiltonnal élt haláláig. A tudós szerénységéről és legendásan jó modoráról még életében legendák kezdtek terjedni. Teller Ede szerint például „Wigner Jenő, aki a legtöbbet tette a magelmélet és nukleáris reaktoraink fejlesztéséért, annyira udvarias, hogy megteremtette a magyar udvariasság legendáját”. Telegdi Bálint magyar származású amerikai fizikus arról a jelenetről számolt be, amikor Wignerrel együtt autózott, és a tudós elé kivágódott egy másik kocsi. Wigner ekkor felkiáltott: „Menj a pokolba!”, majd némi gondolkodás után hozzátette: „Kérlek szépen.” De képes volt végtelen türelemmel és empátiával bármilyen hosszú és unalmas szöveget is végigolvasni vagy végighallgatni, kritikáját legfeljebb az jelezte, hogy annyit mondott: „Érdekes”.
Nem felejtette el szülőhazáját
Wigner Jenő emigrációja után néhányszor még hazatért Magyarországra látogatóba, először 1976-ban. Nagy szeretettel beszélt mindig szülőhazájáról, időskorában állítólag szívesebben beszélt magyarul, mint angolul. „Sok-sok víz folyt le a Dunán, mióta utoljára fürödtem benne. Az idő azonban nem mosta le hálaérzetemet születésem helye iránt. Nem felejtettem el, hogy bölcsőm volt, hogy sokáig éltetett, hogy ott szereztem meg tudásom alapjait” – emlékezett vissza magyarországi iskolaéveire. A Nobel-díjas tudós 1995-ben, 92 évesen távozott az élők sorából. Tiszteletére díjat alapítottak, kisbolygót neveztek el róla, és az ő nevét viseli a Wigner Fizikai Kutatóközpont is.
