Golyórágót rágtunk, és horror áron vettük a főtt kukoricát, ittuk a vizezett italokat, de mégis utánozhatatlan volt a balatoni nyarak varázsa!
Kinek SZOT-üdülőben kiutalt vakáció, kinek úttörőtábor jutott, de voltak olyan szerencsések, akik az akkoriban szinte luxusként felfogható kempingezést is megengedhették maguknak, miközben a maszekok úgy próbáltak nyereséget kifacsarni a balatoni szezonból, ahogy nem szégyelltek. Trükköztek, megoldották okosba’, de mégis: a hetvenes-nyolcvanas évek balatoni nyarai nosztalgikus érzésekkel töltik meg azok szívét, akik átélték ezeket a daliás időket a tó mellett.
Itt volt a nyári bulifőváros már a nyolcvanas években is
Botor gondolat lenne azt hinni, hogy a déli part, különösen Siófok, amely nyaranta az ország bulifővárosává avanzsál, egészen új jelenségként változtatta partiközponttá a tavat és környékét. Így volt ez már a régi időkben is, csak akkor még diszkóhajókon dübörgött az egészen másfajta zene.
Ott volt a Helka és a Beloiannisz, melyek aztán dicstelenül befejezték pályafutásukat, de előtte még sok párnak okoztak kellemes perceket, és valószínűleg nem kevésnek kellemetleneket is.
Ledér táncoslányoktól sem volt mentes ugyanis a vízi partihelyszín, amint az Glázer Tamás Balaton – A mi Riviéránk a 80-as években című könyvéből is kiderül. A hölgyek – akiknek erkölcsei leginkább utca szélén álldogáló kolléganőikéhez volt hasonlatos – a fáma szerint nemcsak élményekkel, de kezelendő állapottal is megajándékozták azokat az ifjakat, akik a szerelmet vagy annak egy illanóbb, de mindenképpen emlékezetes velejáróját keresték a bulik idején.
Voltak olyanok, akik nem engedhették meg maguknak, hogy ilyen úri szórakozással éljenek, mert például építőtábor keretében tudtak eljutni a tó mellé: nos, azért őket sem kellett félteni. Az építőtáborok ugyanis nem mindig épp azt kínálták, amire a lelkes ifjak számítottak, efölötti elkeseredésüket pedig csak azzal tudták elhallgattatni, hogy
a szocializmus vagy egy épület építése helyett különféle italokkal feledtették el magukkal is mostoha sorsukat.
A fiatalok ilyen típusú, rendbontó viselkedése mellett a nyolcvanas években gondot okozott a stopposok és a hajnalban a bolt elől kiflit lopó fiatalok problémaköre is. Persze nem akarjuk elbagatellizálni a nyolcvanas évek bűnügyi helyzetét a tónál, tény ugyanis, hogy fosztogatásokra is sor került, de a korabeli újságok hasábjairól mégis az a kép rajzolódhatott ki, hogy a kempingek és táborok területén a fő veszélyt a rakoncátlan kamaszok és huszonévesek jelentik.
Több okból is jöttek a németek
A nyolcvanas évek Balatonjának pikáns és egyedi jelensége volt a nudizmus térnyerése is. A Németországban igencsak népszerűvé vált mozgalmat ott faramuci módon betiltották, így azoknak a lelkes németeknek, akik azért mégiscsak maradtak volna szabadon fürdőzők, más helyet kellett keresniük.
Balatonberényben nyílt is nekik ilyen strand, ahol az ingatlankiadók bizniszét azonnal csillagászati magasságokba lőtte ki a mozgalom.
Balatonakarattya is majdnem követte Berény példáját, ott végül azonban csak egy hétig lehetett ruhátlanul fürdőzni, pedig egy teljes szezonra előre lekötötték volna az összes kempinghelyet a hazánkba érkezők.
Nemcsak ezért jöttek a keletnémetek szép számban – hanem kémkedni is. A Stasi is küldte embereit a tó mellé, akiknek az volt a feladata, hogy elcsavarják egy minisztériumi vagy katonasági adminisztratív állást betöltő, naiv nő fejét, majd belőle minél több információt kiszedjenek. A cél érdekében akár hamis házasságkötésekre is adták fejüket.
Balatoni simlik a vendéglátóhelyeken
Ennél jóval kisstílűbb gazemberség volt az, ahogyan a tó körüli vendéglátósok igyekezeték a maximumot kihúzni a szezonból. Az még csak hagyján volt, hogy önkényesen változtattak kategóriabesorolásukon, pedig már ezt se csak azért tették, hogy nagyobb bizalmat keltsenek a vendégekben. A haszonkulcs mértéke kategóriák szerint volt meghatározva, így aki előkelőbb egységet vezetett, az bizony több haszonhoz jutott,
felminősítették tehát magukat az étkezdék, így kicsit megdobva bevételeiket.
Ez sem volt ugyanakkor elég, felvizezett borból készült a fröccs, amit még tovább vizezetek, majd esetleg jóval kisebb űrtartalmú edényben szolgáltak fel, mint amit az étlap feltüntetett. A dekagrammra kiszámított adag messze nem volt szentírás, nem is csoda, hogy az ellenőröknek volt dolga bőven. Volt olyan balatoni ellenőrzés, amelynek során minden egyes étteremben valami turpisságba botlottak az ellenőrök.
Így is élveztük
Ennek ellenére csodás emlék minden retró balatoni nyár: fel lehetett venni a nem is olyan régen kapható konfekció fürdőruhát – micsoda öröm volt, hogy már nem kölcsönözni kellett, mert igen, régen fürdőruha-kölcsönzők is léteztek –, felfújni a világszinten is kelendő importcikket, a Palma gumimatracot, és már indulhatott is a napozás! Sokan dőltek be ekkoriban a különböző, rettenetesen kezdetleges önbarnító készítményeknek:
jó esetben foltos lett tőlük az ember, rossz esetben meg sárga, de ha kvarclámpázott, akkor még meg is éghetett tőle rendesen.
Ha mindezt elkerülte, akkor viszont rághatta a magyar golyórágót, és nyalhatta a Leo jégkrémet, amelyre mind sok szeretettel emlékezhetünk. A szerencsésebbek mindet zsebkendőnyi, fa készházzal felszerelt, de saját telken tették, másoknak maradt a SZOT-üdülés lutrija, fiatalabbaknak az építő- vagy úttörőtábor, akinek pedig volt rá pénze, a kemping: ez ekkoriban jóval drágább volt, mint kifizetni a SZOT-üdülésnek az elvtársra eső összegét. És persze lehetett szobát is kivenni, Zimmer frei alapon.
Akinek nem maradt túl sok pénze ebédre, választhatott gasztrofóléttermet, ahol előregyártott és lefóliázott ételekhez juthatott, de a mindössze három éven át működő Konzerv Bisztrókban konzervet is melegítettek neki, ha nem ő akarta az otthonról hozottat feltálalni. A zöldségért néha sorba kellett állni, de így is szerettük a balatoni nyarakat.
(Nyitókép: Fortepan/Umann Kornél)
