1931-ben nemcsak a magyar, de a külföldi sajtó figyelme is egyetlen férfira irányult: Steinherz Rudolfra, aki olyan rejtélyes körülmények között lett rablógyilkosság áldozata, hogy története megállná a helyét bármelyik mai bűnügyi sorozatban.
Az 51 éves, köztiszteletnek örvendő borkereskedő, a jól menő Fruktus Rt. vezérigazgatója Kecskeméten élt családjával. 1931 márciusának végén Budapestről utazott haza vonattal, amikor brutális támadás áldozatává vált. A kalauz figyelt fel az egyik másodosztályú fülkéből kihallatszó nyöszörgésre. Benyitott, és ott találta az összevert Steinherz urat vérző fejjel, aléltan a földön. Mondani sem kell, hatalmas botrány tört ki, orvost hívtak a sebesülthöz, aki annyira még magához tért, hogy elmondja: egy ismeretlen férfi támadt rá kalapáccsal.
Rablótámadás a vonaton
Steinherzet azonnal a ceglédi Horthy Miklós kórházba szállították, ahol kiderült, hogy rendkívül súlyos az állapota. A több mint tíz kalapácsütést elszenvedett férfi fejét azonnal műteni kellett. Eleinte úgy tűnt, az orvosok sikerrel jártak, Steinherz visszanyerte az öntudatát, és a nyomozóknak el tudta mesélni, mi történt vele. Gyanútlanul elszundított a fülkében, majd hatalmas fájdalomra ébredt. Szemét kinyitva egy kopottas öltözékű ismeretlen férfit látott, aki fenyegetően emelte a feje fölé kalapácsát. Steinherzet minden könyörgés ellenére előbb eszméletlenre verte, majd kirabolta: elvitte a pénztárcáját, aranyóráját. A személyleírás nem volt túl pontos, de a rendőrök hamar nyomra bukkantak, és megtalálták a támadó véres kabátját.
A rejtőzködő gyilkos
Steinherz Rudolf állapota romlani kezdett, és végül belehalt sérüléseibe. Innentől kezdve az ügy rablásból gyilkossággá vált. A rendőrök több gyanúsítottat is kihallgattak, de mindegyik nyom hamisnak bizonyult. Az első vádlott, Kovács Ferenc házaló ügynök kihallgatása során egyértelművé vált, hogy nem követhette el a rémes rablógyilkosságot, hiába illik rá a személyleírás. Ezután Rotschild kertészét vették elő Lajosmizsén, akiről Steinherz még halálos ágyán sokat beszélt. Miután az özvegy megerősítette, hogy a férfival valóban ismeretséget kötött a család, úgy tűnt, meglesz a tettes, de a férfi – aki nem is Rotschildéknál dolgozott – tisztázta magát, ahogy a Kiskőrösön elfogott csavargó is. A nyomozás holtpontra jutott.
Az igazi tettesnek egy szavát sem hitték
A ceglédi vonat kalauza állt végül elő egy olyan vallomással, ami végre kézre kerítette a valódi tettest. Mint kiderült, a kalauz jól látta, hogy egy ismeretlen fiatalember – aki szerepelt a bűnügyi nyilvántartásban – együtt utazott Steinherzzel, és igyekezett gyanúsan közel kerülni hozzá. Miután ezt több utas megerősítette, az osztrák rendőrség előállította az épp Bécsben bujkáló Fischl Frigyest. A magyar hatóságok telefonon hallgatták ki a gyanúsítottat, de az olyan történettel állt elő, amit elég nehéz volt elhinni. Bevallotta, hogy az áldozattal régóta ismerték egymást, és Steinherz maga kérte, hogy Fischl alaposan verje meg és rabolja ki. Ő adta neki a kalapácsot, és a vonaton ő adta ki a parancsot is arra, hogy a vonakodó férfi üssön végre. Na persze – mondták erre a rendőrök, és egészen addig dajkamesének tartották a vallomást, amíg a holttestet ki nem hantolták és alá nem vetették a boncolásnak.
Ki öleti meg magát?
A belső szervekből vett mintákban Veronált találtak, egy erősen nyugtató, fájdalomcsillapító hatású anyagot. Nem tűnt valószínűnek, hogy Fischl előbb benyugtatózta áldozatát, majd azután verte meg. Hihetőbbnek tűnt, hogy a Veronált Steinherz maga vette be. De miért? És ha tényleg megverette magát, mi oka lehetett erre?
Hamar kiderült. Steinherz nagy összegű életbiztosítással rendelkezett, özvegye háromszázezer pengőt és egy másik biztosításnak köszönhetően százezer frankot várt, amit a temetés után folyósítottak volna. A nyomozás azonban közbeszólt. Arra is fény derült, hogy az áldozat halála előtt még egy életbiztosítást szeretett volna kötni, de a biztosítótársaság nemet mondott.
Az elkövető lett az áldozat
Az özvegy gyanúba sem került, ugyanis a rendőrök megtalálták Steinherz titkos iratai között a bírósági levelet: a férfit 1928-ban elkövetett sikkasztás gyanúja miatt elsőrendű vádlottként hallgatták volna ki. Ez volt hát az indíték: Steinherz úgy akarta elkerülni a szégyenletes tárgyalást és a család elszegényedését, hogy az életbiztosításért cserébe megöleti magát. Az e célra felbérelt Fischl Frigyes – akit addigra az egész sajtó a ceglédi kalapácsos gyilkosként tartotta számon – a tárgyaláson azt állította, bár ő ölt, mégsem ő a gyilkos, sokkal inkább áldozat, akit szuggesztiós eszközökkel vettek rá tette elkövetésére, és igazából szívességből verte szét kalapáccsal Steinherz fejét. Az özvegy zokogva tagadott mindent, ami csak elhagyta Fischl száját. A férfinak azért azt az ötezer pengőt nem sikerült megmagyaráznia, amit tettéért kapott Steinherztől, ezért felkérésre elkövetett emberölésben bűnösnek találták, és három év fogházra ítélték. Az áldozat családja nem kapta meg a biztosítási összeget, mert az vasúti balesetre kiterjedt ugyan, de öngyilkosságra nem.
Az elképesztően csavaros eset megrázta a hazai és a külföldi közvéleményt is. Itthon Karinthy Frigyes adott közre róla cikket Az Est című lapban A kőszívű ember címmel:
„A schopenhaueri »faj géniuszának« szobrát érdemelné, Jókai-regény témája is lehetne ez a jelképes nevű szegény Steinherz bácsi, akinek furcsa halálát most próbálja, nagy fejvakargatások közt, minősíteni a törvény: vajon öngyilkosság vagy gyilkosságra való felbujtás, vagy egyszerűen biztosítási csalás esete forog fenn, amiért most már nem is a halott a felelős, hanem bűntársa, Fischl druszám, aki azzal védekezik, hogy ő csak alkalmazott mellékszereplő volt – neki kellett »senki többet« alapon kalapáccsal leütni ezt a végeladásra, árverésre önkínált életet.
Kőszívű Úr ugyanis vagyonának utolsó roncsát, a tulajdon életét mint csődtömeget ajánlotta fel a hitelezőknek, abban a reményben, hogy ilyen módon biztosítja majd ennek az életnek célját: a családját.
Feláldozta életét a kőszívű ember – mint egy fordított Kronosz, saját magát akarta felfalatni fiaival.
A családért való önfeláldozás igen kegyes erény, s ezúttal oly nyilvánvaló az önérdek hiánya, hogy az ember igazán zavarban van, kinek adjon igazat – a biztosítótársaságnak, akit elvégre mégiscsak becsaptak, vagy a halott emlékének, aki saját szempontjából betartotta a feltételeket: nem csonkította meg magát, nem lett öngyilkos, nem ölt meg mást maga helyett, mint német kollégája.
Nehéz eset. Ritka eset.
A bűnügyi krónikában szinte példátlan. Talán azért, mert nem is oda való.
De hát akkor hová?
A lélektanba?
A lélektan professzora egy udvarias gesztussal átnyújtaná az egészet a patológusnak, nem tartván ép eszűnek azt, aki kalapáccsal agyonvereti magát.
A patológiás se tudna mihez fogni vele, mert hiszen Steinherz tulajdonképpen logikusan, sőt hiperlogikusan cselekedett. Átutalná az egészet a fantasztikus detektívirodalomnak, az meg továbbadná a költőnek – a költő, azzal a megokolással, hogy Jókai már meghalt, köszönettel visszaküldené az egész csomagot.
Igazán bajos dolgot csinált ez a Steinherz. Nem lehet semmiféle műfajba elhelyezni a dolgát, ha a napi szenzáción túl meg akarjuk menteni a feledéstől.
Azazhogy…
Most veszem észre, hová tegyem az egészet.
Ide. Ebbe a rovatba.
