A francia film jelenkori világának talán legismertebb neve Luc Besson. Bár működése napjainkban kasszarobbantó kísérletekre korlátozódik, kezdeti munkássága révén mégis a posztmodern film arcképcsarnokának élén foglalhat helyet. Filmjeinek esszenciát egy furcsa, nehezen megfogható, szürreális romantika adja. De vajon hogyan készül a bájital?
Haladjunk most visszafelé az időben! Az aktualitások tekintetében szembetűnő, hogy Besson inkább forgatókönyvei révén kap nyilvánosságot, olyan, többnyire akciófilmes próbálkozások köszönhetik neki jól, vagy kevésbé jól sikerült történetüket, mint a Taxi-filmek, a Szállító-trilógia, a Wasabi vagy a Yamakasi. Produceri tevékenysége is igen szerteágazó, de mindkét terültet a Franciaország és az Egyesült Államok közti ingázás jellemzi, ami egyébként az elkészült mozik hangulatán és elbeszélésmódján is vissza-visszaköszön. Nem annyira monumentalista, az akciómozik inkább karakterközpontú vonulatához csatlakozik, ami egyértelműen kezdeti munkásságára vezethető vissza.
Föld alatt, víz alatt
Pályája 1983-ban kezdődött egy Élethalálharc című apokaliptikus némafilm-sci-fi elkészítésével. Így elsőre meglehetősen bizarrul hangzik, mindenesetre sikeresnek bizonyult, s következő alkotásának már nagyobb költségvetéssel vághatott neki. A Metro annyira furcsának és újszerűnek találtatott, hogy miközben közönségét megosztotta, csöndben beírta magát a filmtörténetbe. Olyan jelzőket kapott, amelyek egyszersmind egy filmművészeti korszakot is jelölnek, és Besson következő néhány munkáján kívül más alkotók filmjei is ide sorolhatók. Újromantika, barokk, neogiccs. Már a stílus megnevezései is ellentmondást sugallnak, ezzel hűen tükrözve a titokzatos alany, a film személyiségét. Nehéz körülírni azt a kifinomult, letisztult, mégis sokrétű szürreális közeget, amit egy nagyváros metróhálózatának rejtett zugai, és az ott élő furcsa közösség hoz létre. Nem is beszélve azokról a stílustöredékekről, amit tovább színesítik a filmet, beépülnek, és együtt kezdenek lélegezni vele. Science fiction hangulat, melodráma, underground film, akció szervesül eggyé, és a szereplők aprólékos ábrázolásában néha elvesző elbeszélés végül megható, már-már giccses mesévé kerekedik.
A Metro és az azt követő filmek főhősei egytől egyig a modern társadalom önkéntesen vagy sorsszerűleg kitaszítottságra ítélt peremlakói, akiknek elidegenedettségük persze számos korábbi filmtörténeti korszak hatása révén, mégis egyedi módon ölt testet. A Metro főhőse, Fred (Christopher Lambert) bűnözők, szerelme, Helena (Isabelle Adjani) pedig a nagypolgári lét fullasztó közege elől menekül a zegzugos folyosók és raktárak korántsem színtelen világába. A nagy kékség, amely hatalmas pénzügyi és kultikus sikereket ért el az egész világon, de elsősorban Franciaországban, egy másik tiszta, megismerhetetlen és lenyűgöző univerzumba kalauzol újfent egy emberi világba beilleszkedni nem tudó fiatal fiú révén. Az óceán rabja, szinte nem is ember, inkább tengeri élőlény. A film meditatív, hosszú, erőteljesen kék tónusú képei éteri hangulatukkal varázsolnak el, és ezzel tökéletes összhangba kerül a kiváló színészi képességeket felvonultató gárda szereplése. Az érzelmi történések szépen ábrázoltak, mégis egyfajta vágyódás alakul ki a film nézőjében. Vissza a nagy kékségbe! Ott minden olyan egyszerű, szép és nyugodt.
Romantikus erőszak
A váltás előszele Besson következő két filmjében már meglegyinti szemünket, bár még korántsem szakad el empatikus hajlamaitól, s a két bérgyilkos-történet szintén beírja magát a történelembe. A Nikita egy rossz életű csavargó punk-lányból lett kém vívódásokkal teli, mégis játékos története. Mondanivalóját tekintve kissé sablonos, de a kötelesség, az egyéniség és a mindent elsöprő szerelem háromszögének forgatagában magára utalt hősnő karakterfejlődése karcossága és a néhol durva jelenetek ellenére sem szűkölködik megható momentumokban.
A film egyik mellékszereplője, a Jean Reno által megszemélyesített Victor egyszersmind előfutára a következő opusznak, ami a Leon, a profi címet kapta. A Nikitára sokban hasonlító mozi újra kijjebb tolta Besson rajongótáborának határvonalait, s e mellett Jean Reno karrierjének is hatalmas kezdő lökést adott. A film nem csak Leonról szól, hanem a vele szerencsétlen körülmények között, gyakorlatilag családja módszeres meggyilkolása közben találkozó Mathildáról (Nathalie Portman), aki a férfi mellé szegődve igyekszik minden tudását latba vetve kitanulni a szakma fortélyait, hogy aztán bosszút állhasson a szeretteit elpusztító korrupt rendőrön. A véres szüzsé mögött persze itt is elődeihez méltón megrajzolt jellemeket, kapcsolatokat kapunk, amik nagyon távol sodorják a filmet egy hagyományos akciófilmtől vagy krimitől. A még gyermek Mathilda Leon iránt kibontakozó plátói szerelme, a férfi elvei és szokásai mind egy kifinomult jellemábrázoló munkáját bizonyítják.
Női kezek Besson boszorkánykonyhájában
Már a rendezőt definiáló ködös megfogalmazás, az újromantika is erőteljesen sejteti a női nem markáns jelenlétét. A következtetés nem alaptalan, hiszen a Metro, a Nikita és a Leon sem működne e nélkül, az utóbbi kettő egyszerű akciófilm, az előbbi pedig valószínűleg semmi sem lenne. A filmek gondosan felépített közegei annyira nagy kontrasztot alkotnak a női szereplők által behívott romantikus szállal, hogy a permanens meglepetés érzése kísér bennünket az alkotások játékideje alatt végig. Mint már említettem, Besson hőseinek legfőbb ismérve a törvényen kívüliség, vagy legalábbis a társadalom szélére szorultság. A női szereplők esetében is így van ez.
A Metro Helenája nagypolgári körökhöz tartozik, elegánsan öltözködik. Kifinomultnak kellene lennie, az ominózus vacsorán azonban másképp tesz. Ez az ő lázadása, mely annak köszönhető, hogy ott lent, az alagutak labirintusában megcsapta az elsuhanó szerelvények hűvös lehelete, és felébresztette benne a szabadság iránti olthatatlan vágyat.
Nikita rögtön a törvényen kívülről indul. Nagy jellemfejlődésen megy keresztül, azonban a film nyitott lezárása nem sejtet semmiféle elmozdulást a perifériáról. Helenával ellentétben nála a szerelem éppen azt volna hívatott elérni, hogy visszakerülhessen a normalitás köreibe. Ez sokszor sikeresnek látszik már, de valami miatt mégis mindig borul minden. A befejezés továbbgondolásra késztet. Vajon mi lett Nikitával? Merre visz ezután az útja? Egyáltalán mi melyiknek lehetőségnek örülnénk jobban?
A Leon kiskorú hőse, Mathilda ilyen szempontból talán összetettebb. Akarata ellenére fosztották meg mindentől, ami eddig kötötte valahová. Szülei meggyilkolása, és a pillanat, amikor a zord bérgyilkos befogadja, őt is határmezsgyére szorítja. Dönthetne. Nevelőotthon vagy a Leon? Ő tovább akar menni, igen, kifelé. A bosszúszomj az ölés mestersége iránt érzett tudásvágyat kelti fel benne, és okulni is kezd, természetesen a legjobbtól. Ezt csak tovább fokozza az első szerelem vélt, vagy valós érzése. Az viszont, hogy a történet vége az előző két filmmel ellentétben itt lezárt, segít Mathilda utólagos feltérképezésében.
Az ügyes forgatókönyv mellett természetesen a három színésznő érdeme, hogy olyan sablonoktól mentes, meglepetésekkel mindig szolgálni tudó figurákat keltenek életre, hogy Helenát, Nikitát és Mathildát a filmtörténet talán legizgalmasabb női karaktereivé teszik.
A barokkos és giccses jelzőket Besson a stílusbeli értelmezhetetlenségen kívül részben filmjeinek absztrakt közege, részben pedig olyan apró, szinte feleslegesnek tűnő adalék információk miatt kapta, amelyek eltávolítják filmjeit egy hagyományos műfaji sémától. Nem kötelező ugyanis terjedelmes filmidőt szánni egy furcsa bérgyilkos-pár szobanövényére, vagy a szürreális földalatti szerelmesek frizuráira, mégis ezek lesznek, amik mozgásba hozzák és egyfajta intellektuális giccsé formálják a posztmodern európai film e gyöngyszemeit.
Egy új korszak - A pénz közbeszólt?
Az igazi törés a francia mester munkásságában a Leon után, 1997-ben következett be a már amerikai stúdiónál elkészült, nemzetközi sztárokat (Bruce Willis, Milla Jovovich) felvonultató Ötödik elemmel. Káprázatos díszletek, egy látványos sci-fi. Mestermunka, de már hiányzik belőle az, ami a korábbi munkák lelkét jelentette. Az ezt követő Jeanne d'Arc - Az orléans-i szűz a női egyenjogúság mintaképét jelentő 16. századi mártír látványos története, mely így számos Johanna-történet adaptációjához csatlakozik, mint leg akciódúsabb mozgóképes értelmezés. Ezt lényegében, eltekintve a gyerekeknek szánt Arthur és a villangók, illetve Arthur: Maltazár bosszúja című félig animációs mesefilmektől, a már említett forgatókönyvírói és produceri ténykedés követi.
Bár szomorúan vesszük tudomásul, hogy Luc Besson visszatérése gyökereihez nem valószínű, azért filmjeit újranézve mégis könnyű vigasztalódni. Sokrétűségük, rejtett értékekben való gazdagságuk, és a szinte megunhatatlan karakterek jó biztosítást jelentenek az érvényét vesztettség ellen. Megtekintésük időnként erősen javallott.
