Az 1990-es évek elején K. Anders Ericsson nevű pszichológus a berlini Zeneakadémia hallgatói körében végzett egy vizsgálatot. Minden osztályban három csoportba osztotta a hegedűsöket. Az elsőbe a legjobbak kerültek. A második csoportba azok, akik egyszerűen csak jók voltak. A harmadikba pedig, a zenetanárnak készülő, közepesek. Minden hegedűsnek feltette ugyanazt a kérdést: onnantól kezdve, amikor először vettek a kezükbe hegedűt, körülbelül hány órát gyakoroltak eddig? Mindhárom csoport tagjai hozzávetőlegesen 5 éves koruk körül kezdtek el játszani. A legjobbnak ítélt hegedűsök háta mögött azonban 20 éves korukra egyenként 10 000 óra gyakorlás állt, a jónak tartott játékosoknak 8000, a leendő zenetanároknak pedig alig kicsivel több mint 4000.
Ericsson és munkatársai zongoristák körében is megismételték a vizsgálatot és egyetlen olyan „őstehetséget” sem találtak, aki erőfeszítések nélkül repült volna fel a csúcsra. De nem találtak olyan embert se, aki sokkal keményebben dolgozott, mint bárki más, és mégsem sikerült eljutnia a legfelső szintre. Vagyis a ragyogó előadóművészt a többiektől az különbözteti meg, hogy sokkal keményebben dolgozik.
Hogy mennyit kell gyakorolnia valakinek ahhoz, hogy elismert profi lehessen?
Állítólag 10 000 óra gyakorlás szükséges ahhoz, hogy valaki mesteri szintre jusson és világklasszis legyen – lényegében bármiben! Ez napi 3 gyakorlást jelent, több mint 10 éven át. A kutatók egyelőre még nem találtak példát arra, hogy egy valóságosan létező világklasszis kevesebbet gyakorolt volna. A Beatles, minden idők leghíresebb bandájának két tagja Lennon és McCartney először 1957-ben játszottak együtt, 1960-ban meghívták őket a németországi Hamburgba. Itt, egy Indra nevű sztriptíz bárban egész éjjeleket játszottak „A hétből hét napon át játszottunk” mondta el egy interjúban Lennon. „Eleinte csak fél egyig, azaz zárásig, de ahogy jobbak lettünk, a tömeg tovább maradt, hajnali kettőig akár.” Amikor 1964-ben elérkezett az első nagy áttörés, a durva becslések szerint már a Beatles összesen már 1200 szinte egész éjszakás fellépésen volt túl, vagyis átlépték a bűvös tízezer órás határt. Hamburg után már úgy játszottak, mint senki más.
És itt lenne még Bill Gates is
Amikor Bill Gates egy–egy interjúban felidézi középiskolás éveit, azt mondja, ők olyanok voltak, mint a megszállottak! Egy nagy informatikai cég, az ISI megállapodott velük, hogy ingyenes programozási időt biztosít számukra, cserébe azért, hogy dolgozzanak egy szoftveren, amely a céges könyvelést volt hivatva automatizálni. 1971-ben, hét hónapon át összesen 1575 órát töltöttek az ISI központi számítógépéhez csatlakozva, ami hozzávetőlegesen annyi, mint napi nyolc óra, hetente hétszer.
"Éjjelente is feljártam az ISI-be, és hétvégeken is programoztunk. Nem volt olyan hét, hogy ne töltöttünk volna el legalább 20–30 órát a gép mellett. Egyszer elloptunk néhány passwordöt és összeomlasztottuk a rendszert. Na, akkor kirúgtak minket. Egész nyárra számítógép nélkül maradtam. 15-16 éves lehettem. Aztán rábukkantunk egy szabad számítógépre a Washingtoni Egyetemen. A gépeknek 24 órás ütemtervük volt, de abban a bágyadt uborkaszezonban hajnali 3 és 6 között nem futtattak rajtuk semmit. Felkeltem éjjel, nem sokkal lefekvés után. Képes voltam begyalogolni az egyetemre.”
Amikor Gates másodévesen kimaradt a Harvardról, hogy kipróbálja magát a saját szoftveres cégében, már hét éve szinte megállás nélkül programozott. Addigra már bőven túllépte a 10.000 órát.
Ilyen egyszerű lenne a siker receptje? Persze nem. Nem ennyire.
Ha meg akarod érteni, hogy egy ember miért fut be, nem árt elolvasnod Malcolm Gladwell könyvét. A siker bonyolult történetéről.
Malcolm Gladwell: Kivételesek
HVG Könyvek
324 oldal, 3900 Ft
