Merthogy ez a film női szemmel egy bonyolult szívügyről szól, jól betakargatva a mélységi merülés rekordjának megdöntésével. Hát egy csodált férfifilm ez – meg extrémsport-film!
Na, szóval. Tegnap délelőtt történt, hogy újra megérintett mindaz, amiért Luc Besson kultfilmjét és egynéhány cseh és lengyel rendező lélekmelengető filmjeit bármikor szívesen megnézem.
Álltam a vidéki serfőzdében, arra várva, hogy teljen már végre gyönygyödző nedűvel a műanyag palack, beszélgettünk a serfőző mesterrel, hogy milyen szélesre tárták ma a pokol kapuit, nyilván azért ez a hőség, amikor az aratásból beszédelgő férfiak lehuppantak az előtérben lévő székekre. Van ott mindenféle újság, szigorúan napilap meg sport, három vagy négy piros, műanyag szék a műanyag asztalhoz, és néhány elöblített korsó.
– Az uraknak akkor mit is hozhatok? – nézett rájuk a serfőző, mintha legalábbis a húszas években egy pesti lokálban ücsörögnének zsakettben, s nem munkásruhában, éppen csak leugorva a gépről, s mintha magától nem tudná, hogy ugyebár minimum három korsó ser dukál a hőség miatt.
– Na mit? Ugyan mit? – nézett rá vissza a köpcös, és meghúzgálta hózentrógerét.
Erre a serfőző elvette az asztalról a korsókat, és a palackozónál csendes csapolásba kezdett.
– Addig viccelődtök, amíg egyszer baj nem lesz belőle! – mondta a fogát szívva a sapkás, aki addig az ajtófélfát támasztotta. – Mert nem mindenki érti ám a viccet, aztán majd csak csodálkoztok, hogy kaptok egy tarkón vágást valakitől… Na, jön már az a sör? – kérdezte idegesen.
– Jön már te, Kárlosz Szántana, érted szántana… – felelte erre a köpcös, aki jól rálátott a csapolóra, mire
a sapkás előre lépett egyet, és fenyegetően újra megszívta a fogát.
Aztán persze telve lettek a poharak, legnagyobb bánatomra az én palackom is, mert ebben a helyzetben úgy éreztem magam, mint Jiři Menzel bármelyik filmje kapcsán érezheti magát az ember. Néztem volna tovább a férfiakat, hallgattam volna az ugratásaikat, és az sem lepett volna meg, ha kigyullad egy nadrág a legintimebb helyen, mert hiába mondják Jozefnek, hogy a használt gyufát ne tegye vissza a skatulyába, ő biza nem hallgat senkire, mert hiába mondják a doktornak, hogy ne szavaljon verseket vezetés közben, és csalinkázzon annak ritmusára az úton, ő biza nem teszi (Az én kis falum), és hiába mondják Pepin sógornak, hogy fogja már be végre a száját, ő biza nem (Sörgyári Capriccio).
És akkor most hogy is kerülünk Menzel falusi idilljétől Luc Besson extremitásoktól teli filmjeinek, különösképp A nagy kékség (Le Grand bleu) világába? Hát csak úgy, azon egyszerű oknál fogva, hogy ez a film is egyszerű dologról szól. Csakúgy, mint a fentebb említett Menzel-filmek. Emberekről, érzelmekről és próbákról. A szív próbáiról. És éppen ezért bőgök én állandóan A nagy kékségen.
A bátorság próbáján, a szenvedélyen, amely még egy másik szenvedélyt, a szerelmet is képes felülírni.
A történet sokak számára ismert: Jacques rendkívüli rokonságban van az óceánnal, szokatlanul hosszú ideig képes lélegzet nélkül a víz alatt tartózkodni. Gyermekkori barátja és vetélytársa, Enzo, a szabad merülés világbajnokaként, már felnőttként, versenyre hívja. Küzdelmük, vonzódásuk, visszahívó erejű vágyakozásuk tárgya mindig ugyanaz: a nagy kékség. Hogy közben Jacques-ot egy másfajta érzelem is megérinti, egy kedves és hebehurgya biztosítási ügynök személyében, még őt is meglepi. Ami persze nem akadályozza meg abban, hogy részt vegyen a No Limit szabadtüdős merülési bajnokságon, ahonnan nincs visszaút.
A kultuszfilmmé vált, eleinte bukott filmként elkönyvelt „A nagy kékség” természetesen életrajzi alapokon nyugvó mozi.
Besson szülei búvároktatók voltak, ezért Luc gyerekkora jelentős részét a görög és jugoszláv tengerparton tölti. A kisfiú már tízévesen úgy dönt, hogy életét kedvenc állatainak, a delfineknek szenteli. Sorra szerzi a búvárfokozatokat, de egy komoly búvárbaleset miatt (1976) delfinológiával és oktatói karierrel kapcsolatos álmai szertefoszlanak. Luc soha többet nem merülhet, orvosai végleg eltiltják ettől a szenvedélytől.
Ekkor fordul a filmezés felé. Pár hónappal balesete után egy dokumentumfilmet néz végig Jacques Mayol 100 méteres merüléséről, mely rendkívüli hatással van rá. Nem is annyira
a fizikai teljesítmény nyűgözi le, hanem a szemmel látható átalakulás, melyen a delfinember átmegy: „Mayol szeméből a szomorúság tükröződött, a szomorúság, hogy vissza kellett térnie a mélyből…” – mondja Besson.
Luc azonnal felhívja a rekordert Marseille-ben, aki meglepő módon meginvitálja magához a rámenős kamaszt. A Riviérán, az orvosi intelmeknek fittyet hányva, Besson kipróbálja Mayol merülős szánját is, mellyel 30 méter mélységbe küzdi le magát. Ekkortájt kezd megfogalmazódni benne a film ötlete, melynek megvalósítására azonban még több mint tíz évet kell várnia.
A nagy kékség bizonyos szempontból tényleg férfifilm, bármennyire szeretném is kisajátítani. Egyrészt egy extrém sportról szól – bár a filmbéli „No Limit” mélymerülési bajnokságot soha nem rendezték meg, másrészt csakis egy férfi értheti meg, mit jelent az igazi küzdés. A nő meg persze marad, egyedül. Rácsodálkozva egy olyan világra, ahova számára nincs bebocsátás. Esetleg így, a mozivászon vagy
a televízió képernyője előtt. Szétzokogva néhány tucat zsebkendőt.
Még annyit: a valóságos Enzo Siracusában tengeti nyugdíjas éveit, Jacques pedig hol Okinawán, hol egykori sikerei helyszínén, Elba szigetén bukkan fel – egyikük sem áldozta fel magát a mélymerülés boldogságáért.
A nagy kékség (Le Grand bleu), 1988
Luc Besson filmje
Szereplők:
Jean-Marc Barr (Jacques Mayol)
Jean Reno (Enzo Molinari)
Rosanna Arquette (Johanna)
Fókuszban az extrém sportok – további cikkek a témában itt!
