Kettős látás

    • Ha a nő keres jobban...

      Akié a több pénz, az hordja a nadrágot, vagy győz a szerelem demokráciája, és mindenki egyenlő?

    • Férfifaló szexgép

      Tari Annamária pszichológus és Horváth Gergely (MR2-Petőfi rádió) ezúttal a világ talán legvérmesebb anyukájának tettei felett morfondírozik. Vajon ki ő?

    • Meggyógyít-e Dr. House?

      Beképzelt, arrogáns, de egy új felmérés szerint mégis ő a legnézettebb amerikai sorozathős Európában.

    • Totális orgia – az Avatár támadása

      Vajon mit tud az a film, amit olyan, egymással egyébként teljesen szembenálló felek is támadnak, mint a Vatikán és egy meleg szervezet?

    • Szex egy idegennel

      A kielégülés is termék, az aktus a transzfer – hallani egyre többször. Az anonim összejövetelek és „professzionális szolgáltatók” népszerűsége okán valahogy meg kell fogni azt a jelenséget, hogy valaki egy idegen emberrel való együttlétben talál kielégülést. Ez csak a jéghegy csúcsa, mert a szituáció voltaképpen bármilyen élethelyzetben megeshet. Vonaton, diszkóban, házibuliban. Ennyire kell a kaland? A válasz nem egyszerű, de talán épp ezért fontos, hogy beszéljünk róla! Tari Annamária pszichológus és Horváth Gergely (MR2 – Kultúrfitnesz) provokációnk hatására végiggondolta a kérdést. Tari Annamária Ha kamaszlányokat faggatnánk a kérdésről,‭ ‬fel kellene készülnünk arra,‭ ‬hogy a vállukat vonogatva közölnék,‭ ‬voltaképpen‭ „‬nincs abban semmi‭”‬,‭ ‬és egyáltalán nem gáz,‭ ‬ha valaki egy hirtelen jött kérdésre válaszul engedelmesen bemasírozik a hely‭ (‬állomás/presszó/pub/klub/pláza‭) ‬mellékhelyiségébe.‭ „‬Végül is nem egy nagy dolog‭” ‬-‭ ‬mondanák,‭ ‬különösen,‭ ‬ha a rövid idejű,‭ ‬ámde‭ ‬odaadó viselkedés meghozza a kívánt eredményt,‭ ‬és a fiú elgondolkozik azon,‭ ‬hogy talán/esetleg/majd meglátjuk,‭ ‬mi lesz alapon,‭ ‬járni is fognak. Ha ilyenkor egy felnőtt nő sopánkodni kezdene,‭ ‬különösen anya szerepben,‭ ‬csak értetlenséggel találkozhatna.‭ ‬Ma,‭ ‬az Internet és a virtuális identifikáció időszakában a szexualitásnak is változik a súlya,‭ ‬presztízse.‭ ‬Hasonlóan a régi idők prűd nagyijainak a stílusához,‭ ‬akikkel szemben az akkori tini állt,‭ ‬szemét meregetve a plafonra,‭ ‬elmondhatnánk,‭ ‬hogy‭ „‬de ez nagyon visszaüthet majd felnőtt korban‭”‬,‭ ‬vagy esetleg‭ „‬így lehet összeszedni azokat a rossz élményeket,‭ ‬amiktől kiégett lesz valaki és már alig talál örömöt valamiben az életben‭”‬. És akkor a mai tini azt mondhatná,‭ „‬ugyan már,‭ ‬ez nem lényeg,‭ ‬ez csak szex volt‭”‬. A felnőtt nő pedig állhatna ott,‭ ‬lelki szemei előtt egy falnak robogó vonat képével,‭ ‬amit nem tud megállítani. Ha korcsoportot váltunk,‭ ‬és átevezünk a fogyasztói társadalom feminin viselkedést szabályozó részére,‭ ‬akkor vannak helyzetek,‭ ‬amikor lényegében ugyanezt látjuk.‭ ‬A különbség annyi,‭ ‬hogy nem a személyiségfejlődés fontos és meghatározó szakaszában történik egy érzelmi törés valakiben,‭ ‬hanem már felnőttként,‭ ‬női identitásában sérülhet. Ma elég sokszor kiderül,‭ ‬hogy manapság az igazán merész nők számára egyáltalán nem elképzelhetetlen,‭ ‬hogy viharos gyorsasággal adják oda magukat valakinek.‭ ‬Számos olyan női magazincikk és tanácsadói recept megfogalmazódik,‭ ‬amiben a női agresszió és határozottság a leginkább ajánlott viselkedési forma. Tehát ez a megfogalmazás is már kissé utópisztikusnak hat,‭ ‬hiszen ebben a felállásban a nő‭ „‬nem odaadja magát‭”‬,‭ ‬hanem sokszor elveszi,‭ ‬amit szeretne,‭ ‬vagy úgy gondolja,‭ ‬hiányzik neki.‭ Az első variáció olyan érzelmeket feltételez,‭ ‬amikben az odaadás pozitív fantáziákkal társul,‭ ‬esetleg olyan vágyakkal,‭ ‬amik reményekről is szólnak.‭ ‬Annak ellenére,‭ ‬hogy az élet nem mindig olyan,‭ ‬mint az Egyéjszakás kaland című film,‭ ‬amiben‭ ‬Wesley Snipes-t a véletlen összehozza Nastassja Kinski-vel,‭ ‬sokan elcsábulnak egy romantikusnak érzett pillanatban. A keményebb dió a második helyzet,‭ ‬amikor egy nő‭ – ‬kissé férfias szerepben‭ – ‬úgy dönt,‭ ‬hogy akkor most ő is,‭ „‬használja a helyzetet‭”‬.‭ ‬Nyilván nagyon fontos értenünk,‭ ‬miről szól az az agresszió,‭ ‬amivel kontrollálja a helyzetet,‭ ‬miért akkora a harag benne a férfiakkal szemben,‭ ‬vagy miért fél annyira tőlük.‭ ‬Alapvetően,‭ ‬noha a világ már nagyot változott,‭ ‬a szexualitást vezérlő tudattalan érzelmek,‭ ‬vágyak,‭ ‬fantáziák nem íródtak felül.‭ A szexualitás különösen az a terület,‭ ‬ahol a belső képeknek nagy szerepe van.‭ ‬A fantázia a tudattalan terméke,‭ ‬tehát abból az anyagból táplálkozik,‭ ‬amit valakinek a vágyai‭ ‬kitermelnek.‭ ‬Az,‭ ‬hogy mivel tudunk azonosulni,‭ ‬tehát mit tartunk vonzónak vagy érdekesnek,‭ ‬milyen helyzetekbe megyünk bele és melyekbe nem,‭ ‬mind erre a belső tudattalan tartalomra rímel rá.‭ ‬Ez a kapcsolat a legmélyebb pszichés képek és a külső valóság között.‭ ‬Ha valakinek visszatérő képei vannak,‭ „‬szokásos fantáziafilmje‭” ‬az bizonyosan olyan elemekből áll,‭ ‬melyek állandóan a vágyfantáziában jelen vannak.‭ ‬Ha a szexualitás áldozatul esik a negatív érzelmeknek,‭ ‬és nincs már meg az intimitás vágya,‭ ‬akkor valóban marad a‭ „‬na és akkor mi van‭?” ‬állapot. Reménytelenül. Szívesen találkoznék azzal az emberrel,‭ ‬aki feltalálta a szexet,‭ ‬hogy megtudjam,‭ ‬most min dolgozik. ‎(‏graffiti‭) Horváth Gergely Kedves Olvasó, ki reflexből ráklikkeltél e merész címre: „Szex egy idegennel”, nyilván várod a szaftos részleteket. Ne haragudj, nem én vagyok a Te embered, ugyanis sosem volt benne részem. Habár sokáig nagyon akartam. Többen mondták, hogy az életből ki kell venni, ami benne van, hát ez lenne az egyik. De nem ment. Sokat kínlódtam amiatt, hogy számomra vonzó ismeretlen csajoknál nyílt rokonszenv és direkt bátorítás esetén sem voltam képes élni az alkalommal, de a kín egyszer csak megszülte miértjét, és e fájdalomban fogant felismerés mégiscsak nagy követ gördített le a szívemről. Rájöttem, hogy az idegenségben épp a személyesség hiánya a vonzó. Csak szex, és más semmi. (Ami nincs. Következmény ugyanis mindig van.) Viszont épp ezen a ponton válik a szexualitás lélektelenné, és ha lélektelen, állati. Az idegennel való szex az egyik leggyorsabb módja annak, hogy visszafelé haladjunk az emberi törzsfejlődésben. Jó példa erre Catherine Millet szexuális élete. Amúgy azt gondolom, hogy semmi közünk egymás szexuálitásához. De Catherine Millet megosztotta velünk történeteit, és az első könyv jól illusztrálja, mivé lesz a nő, ha ösztönlényéről leveszi a zablát: semmivé. Fekete lyuk marad a helyén, mely magába húz minden vágyat, de hiába vet el minden gátat, alapvetően betöltetlen és kielégületlen marad. Durva? Az. És épp úgy igaz azon férfiakra, akik a nőhajkurászásában látják életük értelmét. Szkeptikus vagyok a nő- és férfifalás értelme felől, mert biztos vagyok abban, hogy az ilyen együttlétekben igen ritka az örömszerzés. Orgazmus, az könny(ebb)en lehet, de örömszerzés, az nem. Az öröm igényli a teljes személyiséget, amihez nélkülözhetetlen a személyesség. Az idegennel való szex lehet megvalósult kaland, megvalósulatlan vágyálom, visszatérő élethelyzet. Szólhat a sebtében megszavazott bizalomról, a primer szükségletekről, de adhat jelzést egy kapcsolat sebezhetőségéről is. A kor, amelyben élünk, szintén támogató jelzéseket ad, hiszen a szex leválasztása személyiségünk egyéb aspektusairól azt is lehetővé teszi számunkra, hogy névtelen módokon és alkalmakon próbáljuk ki, milyen lenne a bennünk élő ösztönember, korlátok nélkül. A magam részéről örülök, hogy tudatlan maradtam. Tari Annamária Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik. Horváth GergelyRádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával. Üzenj a szerzőknek Hozzászóláshoz klikk ide

    • 2010 - A boldogulj év

      Most, hogy az ünnepeken feltöltöttük kalória-raktárkészleteinket, megindulhat az emésztés: hogyan éljük túl 2010-et? Nehéz évnek tűnik, a prognózisok szerint mi magyarok az első félévben fogunk padlót igazán.

    • Karácsonyi (láz)álom

      Év végére itt van nekünk Karácsony. A szeretet ünnepének hívjuk, pedig gyakran a türelmetlenség, a kényszer és az agresszivitás jellemzi a rákészülést. Jön a Karácsony, s mi egyre feszültebbek leszünk. Mit tegyünk, hogyan ünnepeljünk? Tari Annamária pszichológus és Horváth Gergely (MR2- Petőfi rádió) gondolja végig a választ. Tari Annamária „Mikor hagytok fel a vödör imádatával és szeretetével? Mikor kezditek el a víz keresését?” (Rumi perzsa költő) December vége. Szeretet, ajándékok, rohanás, nincs idő semmire, „mit vegyek neki”. Mióta nem beszélgettünk igazán? Nincs elég pénz. Zsúfolt üzletek. „Nem tudok jó ajándékot kitalálni neki, már mindene van”. Közeledik a Karácsony, amikor a tél illata már az utcákon van, a korán sötétedő városban. Elgyötört tekintetű asszonyok vonszolódnak a piacok környékén, akiken a rabszolgatekintet és az elszántság is látszik, ahogy ragaszkodnak a szerephez, amiben egy kéz legalább három szatyor fülét markolássza. Sorállás a halasnál, a hentesnél. A plázákban olykor fojtott hangú veszekedések. A „menjünk már innen” és a „nem érted meg, hogy annak nem örülne?” férfihangok a nőknek, akik sokkal jobban bírják a sorbanállást, a tömeget és rekordgyorsasággal térképeznek fel egész gondolasorokat. A Karácsony energiaigényes ünnep. Ezek a napok szólhatnak arról is, hogy három estén beszélgethetünk, sütit majszolgatva, mosolyogva. Sokaknak viszont azt jelenti, túl kell élni az együttlevést, a toxikus mennyiségű étkezéseket, aztán vissza lehet térni a rendes kerékvágásba. A szeretet és az ajándékozás olykor átfordul teljesítendő feladatba, ami megkoronázza az egész éves hajtást, és utolsó nagy erőpróbára késztet. Ábrándozhatunk arról, hogy jó lenne egy olyan világ, ahol az emberek valóban figyelnek egymásra, nem pénzzel akarják megoldani az érzelmek hiányát és nem tartják a protokoll részének az olyan emberek tessék-lássék megajándékozását is, akikhez valójában nincs is közük. Még eszünkbe juthatnának gyerekkori karácsonyok, amikor a sütemények illata terjengett a lakásban. Mikor gyerekként silabizáltuk a szakácskönyvet, tébláboltunk a konyhában lesve a kóstolás lehetőségét. Sütiszélek és krémes edények. A felnőttek gyakran elfelejtik már, mennyire fontos lenne a nyugalom és az egymásra mosolygás. A szeretet – ez a mára elcsépelt fogalom – fontos szerepet játszhatna. A beszélgetések lehetnének őszinték és kölcsönösen figyelmesek. A konfliktusok pedig megengedők és kezelhetők. A szándék a legfontosabb. Ha akarjuk, hogy jó legyen. Ha nem gondoljuk, hogy a másik ember valójában rosszat vagy semmit sem akar. Ha tudunk hinni abban, hogy még van értelme egymásra nézni. Az emberi kapcsolatok nehézségei általában kezelhetők, csak hozzá kell fogni, mert magától semmi nem működik. Valakinek el kell kezdeni, nem érdemes másokra várni. A saját életünk ünnepei tőlünk függenek nagy részben, attól függően, mennyi érzelmet mozgósítunk a cél érdekében. Szeretni akarattal nem lehet. Értelmetlenül nem érdemes. De a vágyat fenntartani arra, hogy átéljük, mindenekfelett fontos. „s ha minden út lezárva, se volt hiába, mindennek megbocsátva költözz a valóságba.” (Kiss Judit Ágnes: Bíztató, részlet) Horváth Gergely Van egy történet a Bibliában, amelynek első elolvasásakor hívő és hitetlen egyaránt felszisszen. Ábrahám, ez a mai fogalmaink szerinti vénséges vén öregember gyermekáldásban részesül Isten ígérete szerint, majd miután – csodák csodája -, a fiú megszületik, Isten azt kéri az apjától, hogy áldozza fel neki szeretete jeléül. És Ábrahám cselekszik; már sújtásra készül, amikor… A szeretet ünnepét nehéz úgy megtartani, ha nem is igazán tudjuk, mi az. Mert az a karácsony, amibe a nagyvárosi december sodor bele; nem karácsony. Inkább egy össztársadalmi pszichózis, amelyben a másik iránti szeretetünket az ajándék jelképezi, amire jól fel is készül a kereskedelem. De a szeretet egészen biztosan nem ez, inkább csak pótléka. Mert a szeretet a másik felé való önzetlen, pozitív viszonyulás, ami elsősorban nem ajándékokban, hanem érzelmekben és cselekedetekben mutatja meg magát. Isten szeretet – áll a Szentírásban, itt nem szisszenünk fel, jól hangzik. Csak nehéz megértenünk. Szerencsés esetben a családi otthon melege még ma is emlékeztet arra, hogy mit, vagy legalábbis hogyan jó ünnepelni. Egyrészt azért, mert az ünnep odaszánás, amihez csend kell, bennünk és körülöttünk, amiért ebben a szuperszonikus sebességgel haladó világban tudatosan meg kell küzdenünk. Csend. Másfelől a szeretetet nehéz egymagunkban, távolról gyakorolni, kell hozzá egy másik, akinek adok és akivel megosztok, akinek a javát akarom és a javamat adom. Mindezt sokkal könnyebb megtanulni egy olyan családban, ami ma már nem divat; együtt a nagyszülők, a szülők, gyerekek, porcukorfelhő lepi el a szobát, együtt éneklünk, együtt emlékezünk és együtt étkezünk. Aki ennek részese, áldott karácsonya van. Aki még emlékszik arra, hogy volt ilyen, szerencsés ember. Aki giccsnek tartja az egészet, az valószínűleg úgy érezi, hamis szeretetre épül az idill. Ilyen is van. Sőt, olyan is, hogy évenként más karácsonyunk van. Ám akár nagycsaládban, akár kis családban, akár magányosan töltjük, a karácsony elsősorban mégis azért ünnep, mert ezen a napon született meg az, aki a legtökéletesebb példát mutatta mindannyiunknak arra, hogy hogyan lehet, és hogyan kellene szeretnünk. A szeretet nem evidens. Egyáltalán nem az; apák szívében gyakran barikádozza el magát a fiak iránti szép szó. Az érzés ott lapul bennük, de nem jut el a szájig. Vannak emberek, akik a „szeretlek” kimondásába belehalnának. És vagyunk emberek, akik ebbe a ki nem mondásba tudnunk majdnem belehalni. Azok is közénk tartoznak, akik nem tudják kimondani. A szeretetre szükségünk van, mint az oxigénre. De kitől kapjuk? Kitől tanuljuk? Isten nem kérte el Ábrahám fiát. De ha emlékszünk a felszisszenésre, akkor talán abból is sejthetünk valamit, mit jelent az, hogy inkább a saját fiát adta – értünk. Jézus a világba jött, hogy tanításával és cselekedeteivel példát mutasson arra a szeretetre, amelyre szükségünk van, és amelyet tökéletlenségünk tudatában is meg kellene célozunk. Jézus nyomát követni, vagy másképp: tanítása szerint élni olyan életesély, amit akkor sem értékelhetnénk eléggé, ha az évből nem csak két, hanem 365 piros betűs ünnep járna vele. Csak hogy egyértelműen és határozottan tisztázzam: Jézusban hinni nem valami eszement, korszerűtlen, ciki dolog. Anti-trendi, az biztos. De a józan ész is azt diktálja, hogy az értékrendek világi nagy zavara és kuszasága között is egy olyan hangra hallgassunk, aki nem magának akar jót, hanem nekünk. Nem kér érte pénzt, és önfeláldozásával garantálta szavai igazát. És hogy feltámadt-e tényleg? Nos, a magam részéről hiszem, hogy igen. Naponta tapasztalom jelenlétét azokban az irracionálisnak tűnő, minden silányságom ellenére felém irányuló szeretetekben, amelyeket megtanultam meglátni. A meg nem érdemelt elfogadásokban. A próbára tett hűségekben. A váratlan, kisegítő mosolyokban. A hetvenhetedszeri megbocsájtásokban. És mindez nem azért van, mert én valami extra kiválóság vagyok, hanem azért, mert így szeret Jézus. Így mutat utat. Aki nem hiszi, járjon utána. Tari Annamária Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik. Horváth GergelyRádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával. Üzenj a szerzőknek Hozzászóláshoz klikk ide

    • Gyilkosok ideje

      Néhány napja egy 17 éves amerikai fiú megfojtotta 10 éves öccsét, majd átment a szomszédban élő barátnőjéhez, aki nagyon boldognak látta.A kérdést Tari Annamária pszichológus és Horváth Gergely (MR2-Petőfi rádió) gondolta végig.

    • Pszicho a munkahelyen – mobbing

      Hétköznapi stresszhelyzeteink jelentős részét a munkahelyen éljük át, ahol sok múlik a légkörön és a vezető figyelmességén is. A legújabb divat-kifejezés a mobbing, azaz kiközösítés, vagy pszichoterror. Békés munkahely vagy kínzókamra?

    • Az vagy, amire vágysz?

      Az utóbbi évek több kutatása és a klinikai tapasztalat is azt mutatja, hogy gyökeresen megváltozott a gyerekek és a felnőttek kívánságlistája. Mással akarunk játszani és mások is akarunk lenni. December eleje van, ezért mi is írtunk – na nem a Mikulásnak, hanem a Dívány olvasóinak. Tari Annamária pszichológus és Horváth Gergely (MR2-Petőfi rádió) a vágyak változásáról. Tari Annamária Három kívánság még régről, mikor gyerekek voltunk: egy kiskutya/cica, alvósbaba/dömper, kistestvér/vagy sose legyen. A felnőtteknél: egészség, család, pénz. A fogyasztói társadalomban pedig: pénz, pénz, pénz, család, egészség. Mondván, a két utolsóhoz mindenképpen jól működő cashflow kell. A felnőtt kívánságlistánk alakulása már nagyban függ az önértékeléstől, önbizalomtól, a realitás kezelésétől. És nem elhanyagolható módon az életapaszta- latok milyenségétől. Nagyon sok ember boldogtalan, mert azt érzi, hogy titkos vágyainak töredékét sem sikerül megvalósítania. Van, aki már nem is emlékszik kisgyerekkori önmagára, amikor még tágra nyílt szemmel nézett a felnőttek világára, jó esetben teljes érzelmi biztonságban és elfogadó családi légkörben. A kívánságainknál nem az a fontos, hogy jó listákat alkossunk, hanem az, hogy tisztában legyünk a saját személyiségünkkel. Rengeteg filmet és könyvet ismerhetünk, amikben a főhős állandóan ugyanazokba a csapdákba szalad bele, vagy utólag önmaga számára is idétlen módon viselkedik különböző helyzetekben. Persze ilyenkor jókat nevetgélünk rajta, könnyen tesszük, hiszen nem velünk történik. Néha előre látni, milyen bonyodalmak elé néz, és újra és újra, gyanútlanul belesétál. Emlékezhetünk kisgyerekkori önmagunkra, aki halálra izgulta magát a bábszínházban vagy a rajzfilmeken a jó szereplőért, és aki a többiekkel együtt kiabálta, hogy: „ne menj oda, ne hidd el neki, ő nem a bárány, hanem a farkas!” Akkor teljesen jól átéltük, hogy akinek drukkolunk, nem jól figyelt és most mindjárt elveszejtik a gonoszok. Ugyanez zajlik az életben is velünk, mint főszereplővel, vannak nekünk drukkolók, és ellenlábasok. A felnőtt világban már nincs gonosz boszorka, csak hatalmat gyakorló, dominancia pozícióban lévő felnőttek, akik egyszerűen nem törődnek másokkal. Nekik a saját érdekeik érvényesítése mindenekfelett a legfontosabb, ezért „kénytelenek” átlépni hajdani érzelmi vagy erkölcsi akadályaikon. Aki egész életét annak szenteli, hogy kívánságait őrizgetve, boldogtalan módon bolyong, mert ellenséges terepen nincs biztonsága, vélhetőleg rossz úton jár. Az önismeret jelenti azt a képességet, hogy pontosan feltérképezhessük tulajdonságainkat, lehetővé teszi, hogy felmérjük és átgondoljuk az életünk fontosabb helyzeteit és segít a legjobb megoldás kiválasztásában. A rosszul kiválasztott felnőtt kívánság rosszabbat tesz bárminél, mert belehajt egy olyan agárversenybe, ahol a műnyúl évtizedeken át elérhetetlen. Az emberi kapcsolatok és az érzelmek biztonsága teremti meg azt a hátteret, amin aztán az egzisztenciális szorongások elcsitulhatnak. Aki folyton a „megmentőre” vár, mint királylány a várbörtönben, majdnem mindig egyedül marad, mert mindenkinek a saját életét kell élnie és azért felelősséget vállalnia. A felnőtt élet boldogsága persze nem olyan egyszerű, mint gyerekkorunkban, de nem is sokkal bonyolultabb. Csak ismerni kell azokat a kereteket, amit valójában a képességeink, a lehetőségeink jelentenek, és ami biztos terepet ad a megvalósításhoz. Fontos, hogy feltegyük magunknak azokat a kérdéseket, amik a: „helyemen vagyok-e a világban?”, „azt csinálom-e, amire képes vagyok?”, A válaszoknak viszont őszintéknek kell lennie, mondjuk: „azt szeretném, hogy fogadjanak el, és érezzem, hogy fontos vagyok nekik”. Ha ez megtörtént, akkor már nem olyan rossz a helyzet, csak képesnek kell lennünk arra is, hogy módosítunk a viselkedésünkön. Akkor a három, reális kívánságunkat elég gyorsan megfogalmazhatjuk és elérhető közelségbe is hozhatjuk. „ A legfontosabb szabály, ha győzni akarsz: ne verd meg önmagad.” (graffiti) Horváth Gergely Átcímkézem a kívánságot álomra, számomra így kezelhetőbb. Habár: nem tudom mások álmát álmodni. Ez azt jelenti, hogy gyermeteg fantáziám legfőbb szerepjátéka Old Shatterhand volt, tehát napi rendszerességgel piás leheletű gonosztevők és mórest igénylő gazdagok ellen vívtam háborút, igazságosztót, de vér nélkülit. Magam előtt ezzel voltam a legnagyobb. A pályaválasztás egy korai fázisában tartotta magát a moz- donyvezetés nemes nyomtávja is, de ennyi. Sosem akartam az lenni, ami ellen álmaimban küzdöttem. Ezeket az álmokat nagyobb részt az esti mesék, később maguk a könyvek generálták. Könnyű volt velük élni; akkor a kis ember tényleg tűzoltó akart lenni, s katona, meg vadakat terelő juhász. De az egy másik gyerekszoba volt. A gyerek álmában is hősködik. És ha az a tapasztalat, hogy a mai gyerekek már egészen más célokért küzdenek, más „nagyságról” álmodnak, akkor ennek talán az lehet az oka, hogy új hősök jöttek. Különös ismertetőjegyük, hogy övék a hatalom. És szerintem ezen két ok miatt sem csodálkozhatunk. Az egyik nyilván az értékrendi szétesés, amellyel Einstein híres törvénye betette a lábát a morál világába is. Minden relatív! – ergo semmi sem fix, pláne, ha nehezen megtartható erkölcsi imperatívuszokról beszélünk. Az értékekből már nem képződhet rend, hiszen maguk az értékek is relatívak. És ha nincsenek kitüntetett értékek, nincs, aki képviselje őket vagy kiálljon értük. Az értékek tekintetében való tanácstalanság pedig kiváltképp erősödik egy olyan korban, amikor bárki megoszthatja saját erkölcsi univerzumát másokkal. És ha az értékeknek nincs kialakult rendje, akkor automatikusan egy praktikus szempont kezdi el szervezni azt, hogy miként látjuk a világot. És a szempont: a haszon. A haszon-elvűség beszivárgása a gyerekálmokba pedig tényleg nem más, mint az ártatlanság elvesztése. A másik ok, ami vélhetően nagy szerepet játszik a hősök kibenlétének átalakulásában, azok az új típusú játékszerek. A vizuális forradalom óta az álmok is kötött pályán közlekednek; előbb lesz képünk hőseinkről, mint ahogy fantáziánkat bármilyen inger is érné. A film, a videójáték és az interaktív alkalmazások nem csak alakot-öltenek, hanem egyben értelmeznek is egy-egy szereplőt. A gyerek tekintete a könyv lapjairól a monitor felé siklik – és alapvetően ott is marad. Ez pedig azt jelentheti, hogy elfogadjuk az álomvilágot képernyőszerűnek. Ott pedig szintén korunk hősei rohangálnak, beleértve a gyerek és ifjúsági korosztály irodalmi vagy már kapásból képernyőre kitalált alakjait. De hát milyen is legyen a gyerek számára jó, kényelmesen megélhető és felemelő példát mutató hős, ha a felnőtteknek szóló mesék főszereplői a szimpátiánkat elnyerő sorozatgyilkosok (pl.: Dexter)? Nem inkább arról lehet szó mégis, hogy az álmok nem csupán a gyerekek körében, de nálunk, a felnőtteknél sem annyira „tiszták” már? Boldogság alatt jólétet értünk, lelki béke alatt hárító félrenézést. Az álmokkal két dolog történhet: vagy valóra válnak, vagy elérhetetlen célként öröklődnek. Az álmokkal való harmadik típusú találkozásunk pedig az, amikor észrevesszük, hogy lejárt szavatosságú holmiért vagyunk oda. A fogyasztói társadalomban ugyanis az álmokon is árcédula van, ami mellé rövid lejáratú garanciát kapunk. Mégis, nagy szükségünk van rá, mert az álom a hit kistestvére; meggyőződés egy jobb világról. És ha van gyerekszoba, és annak ablaka a világra néz (és nem egy képernyőre), nincs semmi gond. Tari Annamária Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik. Horváth GergelyRádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával. Üzenj a szerzőknek Hozzászóláshoz klikk ide

    • Világvége

      Hollywoodban elkészült a világvége legújabb verziója. Ezúttal a grandiózus katasztrófákban otthonosan mozgó Roland Emmerich rendezett szélesvásznú, globális katasztrófafilmet, amelyben a világ végét egy maja jóslat jóvoltából előre látjuk, s a leggazdagabbaknak esélye van egy szelíd naplemente keretében áthajózni egy szép, új világba. Címe: 2012. Gyűjtsük a pénzt, hogy felférjünk Noé ultramodern bárkáira, vagy van más választásunk? Világvége, most – Tari Annamária pszichológus és Horváth Gergely (MR2-Petőfi rádió) szerint. Tari Annamária 2012 – a vége? Talán még nem késő! Kezdjük összegyűjteni az 1 milliárd eurót – nem dollárt – igazodva a mostani világválság deviza trendjeihez! Akkor kapunk zöld kártyát, és felszállhatunk a mentőhajóra, ami az új világba viszi azokat, akik rendelkeznek a kívánt képességekkel. Természetesen fenti sorok csak a filmben szereplő – kifejezetten fogyasztói társadalomban értelmezhető – kritériumokról szólnak. Az viszont mai életünkben is realisztikus üzenetnek látszik, hogy „ha elég sok pénzed van, megúszhatod még a világvégét is”. Mindent a pénz mozgat – gondolhatják sokan – és tagadhatatlan, erről szól a fejlett társadalmak működése. Az elmúlástól való félelem viszont közös gazdag és szegény emberben egyaránt, csak a megélése különbözik. A halál fogalmával mindenki gyermekként szembesül először, de a 4-5 éves kor az, amelyben a végleges elmúlás, eltávozás, mint jelentéstartalom megjelenik. A további életszakaszokban már gyakran a családtagok, rokonok halála szembesít mindenkit a realitással, de az első felismerés érzelmileg mindig akkor történik, ha egy szeretett személy hal meg. Fontos különbség, hogy olyankor félünk-e a haláltól, mikor reális veszély, vagy akkor, ha magunk termelte szorongás. Nyilván egy vietnámi veterán, aki naponta valóban kockára tette az életét a dzsungelben, nem venne komolyan egy hipochondriás személyt, aki otthona biztonságos körülményei között küzd saját érzelmi működésével, annak ellenére, hogy szorongásuk mértéke és jellemzői egyformák lehetnek. Vannak olyan karakterű emberek, akik folyamatos veszélykereső magatartással olyan hobbikat űznek, mellyel szinte alkalmanként teszik kockára az életüket, mint amilyen a motorsport, vagy az autóversenyzés, amit egy átlagember borzongással és tisztelettel néz. Ők azok, akik miközben kacérkodnak a halál lehetőségével, tudattalan módon arra törekszenek, hogy bebizonyítsák, hatalmukban áll megóvni magukat, ami a halálfélelem súlytalanítását is jelenti számukra. Személyenként eltérő, ki hogyan óvja magát ezektől a gondolatoktól, vagyis fékezi meg szorongását. Klinikai tapasztalat, hogy némely szorongásos betegségben jellemző a folyamatos halálfélelem, melynek a kimondása szinte óvodáskori hisztériát válthat ki, az illető szinte kiabálva közölheti, „nem akarok meghalni soha és nem is akarok erre gondolni”. A köznyelv ezt a gondolkodást a „struccpolitika” fogalmával írja le, hiszen mindenki meghal egyszer, és az ellenkezés nem mentesít senkit. A világvége fantáziák azonban nemcsak a saját élet elmúlásáról szólnak, hanem arról is, hogy elpusztul minden. Ha a fogyasztói társadalom hajszolt és egzisztenciális szempontból fenyegetett érzelmi állapotát nézzük, a világvége képe olyan „acting out” gondolat, ami segít a kimenekülésben. Van ember, aki már most annyira hiszi a maja naptár igazságát, hogy legszívesebben a csekkjeit sem fizetné be, hiszen annyira mindegy… Pontosan senki nem tudja, hogy meddig lehet így élni, van-e, és ha igen, mikor van vége a Föld nevű bolygó működésének. A hétköznapi ember életében nincs jelen a fizika vagy a csillagászat szakmai tudása erről, csak az érzelmek és a mindennapi életben kitermelődő fantáziák vezetik. Filmeket néz, és ijesztő pletykákat emésztget. Beleborzong az elmúlás gondolatába, de közben nem figyel az életére, önmagára. A keleti kultúrák a halál fogalmát jóval békésebb, elfogadóbb módon kezelik. Természetes jelenségként, ami szerves része az életnek. A nyugati ember viszont hajszolja a javakat, úgy hiszi, kontrollja alá vonhatja a természet törvényeit, felülírhatja az élet hosszát. Ez a kapkodó életforma aztán benyújtja a számlát, hiába a pénz és a hatalom. Ha a világvégétől, halálos betegségektől félünk, miközben az élet nap, mint nap zajlik körülöttünk, akkor elfelejtjük, hogy az élet szép, a barátok fontosak, és nem csak a pénz boldogít, hanem egy könyv, egy napsütötte délelőtt, vagy bármilyen apróságnak látszó dolog, ami mellett általában csak elrohanunk… „Nem mintha félnék meghalni. Csak nem akarok ott lenni, amikor bekövetkezik.” (Woody Allen) Horváth Gergely Nem kell a moziig menni azért, hogy világvége hangulatunk legyen, és nem is kell erre 2012-ig várnunk. Elég, ha kinyitjuk a televíziót vagy a rádiót; kéretlenül is halljuk, hogy a világban járvány dühöng, amely már nálunk is szedi áldozatait. A járvány nem titokzatos, sőt, a maga módján primitív, nem egy legyőzhetetlen típus, de épp a róla szóló hírek és információk ellentmondásossága folytán félelmetes. Az, hogy a Földön egy katasztrofális tereprendezés keretében kő kövön nem marad, kismiska ahhoz a nagyon is kézzelfogható rémképhez viszonyítva, amelyben rád tüsszentenek a buszon, aminek következtében ágynak fekszel, ki tudja, milyen kimenetellel. De akár ezt a látványos, szélesvásznú világvégét nézünk, akár a kisebb esztétikai élvezetet nyújtó influenza járványt, közös a gyökerük; érvényes az aktualitásuk. Mintha az emberiség jó részének lenne egy közös élménye, tértől függetlenül, de az időtől nagyon is függően: az apokalipszis. Nem feltétlenül várjuk a világvégét, de nem lepődünk meg rajta nagyon, ha eljön. Az okok után sem kell túl sokat kutatnunk. Az emberi civilizáció régóta már csak a csodával határos módon képes pusztító potenciáljának kontrollálására, miközben a hagyományos közösségi életformák felbomlásával az „otthon” fogalmánál sem lehet annyira felmelegedni már. Növekszik a fenyegetettség érzetünk, és már nincs hová visszavonulnunk – ez tényleg tiszta pszicho. Ráadásul valóban nagyon kreatívan rohasztjuk saját életterünket, úgyhogy könnyű választani a Vég lehetséges forgatókönyvei közül. Kérdés, hogy melyik víziót választjuk. Roland Emmerich rendező gigantomán alkat, eddigi filmjeiben háromszor pusztította el New Yorkot minden igényt kielégítő látványorgia kíséretében. A 2012-ben ő is megújult, ezúttal az amerikai keleti part legnagyobb városát rombolják le a tektonikus erők. Azt még nem láttuk (annyiszor). Mozis szemmel az apokalipszis pusztítása a nagyvárosokban szemléltethető leginkább, hiszen ott a legnagyobb a népsűrűség és legdrámaibb a kontraszt. A civilizáció vége az égbetörő nagyvárosok vizuális pusztulásával egyenlő. De ezúttal velük omlik a legmagasabb hegy és minden híresebb természeti képződmény; ez a kaland tényleg átrajzolja a Föld térképét, a túlélőknek pedig esélyt ad egy jobb létre. Mert a halál tudata csak úgy elviselhető, ha vele új élet jön el – vagy legalábbis a lehetősége. Ha egy kultúrában elszaporodnak a túlvilágról és a világvégéről tudósító művek (lásd még: feltámadnak a vámpírok), az biztos jele annak, hogy ideje szembenézünk: a halállal. Nem azért, mert vágyunk rá, hanem azért, mert a haláltól való félelem az életünket mérgezi. És félünk mi eleget. Járványtól, főnöktől, szomszédtól, a társunktól, önmagunk vállalásától. A világvégétől való félelmünkben pedig egy életen át szorongathatunk, hiszen semmi ráhatásunk sincs az ügyre. Addig szoronghatunk, míg el nem jön. De a világvégének vannak kevésbé harsány, szinte lopakodó verziói is. Pál apostol szerint az utolsó időket arról lehet felismerni, hogy nagyon megszaporodnak a romlott lelkűek, a bűneikkel kérkedők. Amikor nyakig gázolunk a lelki mocsokban, az erjedő szellemi szemétben, amikor az emberek között az odafordulás helyett az elfordulás lesz a meghatározó magatartás - ez is a világ egyik vége. Az emberileg élhető világ végéé, amely után puszta biológiai lénnyé silányulva vegetálunk a már teljesen mindegy, milyen ökológiai körülmények között. És ez a világvég jobban érint bennünket, mint a metropoliszok leomlása. Mert az a vég a jövőnk egy lehetséges képe. A előbbi viszont a jelen tapasztalata. Tari Annamária Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik. Horváth GergelyRádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával. Üzenj a szerzőknek Hozzászóláshoz klikk ide

    • Hűség – megcsalás vagy ámítás?

      Hamarosan új Polgári Törvénykönyv szabályozza majd életünket, amely a párkapcsolat tekintetében is tartalmaz néhány újdonságot. A mi érdeklődésünket első körben az keltette fel, hogy megváltozik a házassági eskü szövege. Nem is akárhogyan! Amíg az eddig hatályos családjogi törvény szerint „a házastársak hűséggel tartoznak egymásnak és egymást támogatni kötelesek”, addig az új tervezet szerint „a házastársak kötelesek együttműködni és egymást támogatni”. Hová tűnt a hűség? A Díványon Tari Annamária pszichológus és Horváth Gergely (MR2-Petőfi rádió) gondolja végig, mit is fogadunk meg, és miért… Tari Annamária Eljuthatunk egy olyan világba, ahol a fogkrémmárkánkhoz hűségesebbek leszünk, mint a társunkhoz? Vagy már eljutottunk? Voltak olyan századok, ahol az eskü szövege egyértelmű társadalmi nyomással párosult, miközben a férfiak számára a bordélyházak látogatása erkölcsileg elfogadható cselekedetnek minősült. A mai fogalmaink szerint a hűség megítélése tehát eltérő volt nők és férfiak vonatkozásában. Egy dolog azonban valószínű, hogy a kísértés, a vonzás jelenléte ennyire nem volt kirakatban, mint a XXI. század fogyasztói társadalmában. A fiatalság hajszolása mára elérte azt a fokot, amikor már egy női partner státuszszimbólumként is funkcionál. Erősen vizualizált társadalom ez, ars poeticájában gyakran a „külső megjelenés mindenekfelett” elvével. Sok esetben ez azt is jelenti, hogy ha a partner nem elég szép/okos/vonzó/karcsú, esetleg az évek múltával öregszik, önmagában elegendő okot szolgáltat egy válásra. A hűség alapja a kötődés. Olyan érzelem ez, amiben fellelhető a valódi szeretet, elfogadás, kölcsönösség és tisztesség egymás iránt. De csak papíralapú elvárásra nem működik. Sokszor a hűtlenség problémája úgy keletkezik, hogy a szerelem nem volt elég erős és a választás nem volt biztonságos, tehát viszonylag hamar kibillen az egyensúlyi állapotából. Mikor más emberek jelenléte kezdi halványítani partnerünk alakját, és rájövünk, hogy a tulajdonságai vagy a karaktere nem is annyira vonzó, akkor a rivális közelsége miatt nagyon gyorsan alakulhatnak át az eredeti érzések. Ez pszichológiailag folyamatos provokáció, aminek a következtében tehát állandóan szembesülni kell a vágyainkkal. Ez a tényező az, ami egyrészt felgyorsítja a folyamatot, másrészt növeli a fantáziák intenzitását. A rosszul működő partnerkapcsolatban a „nem tehetem meg vele” érzés mellett a „most egész életemben legyek boldogtalan, mert őt nem választhatom” gondolat is jelen lehet, tehát minden esetben a saját érdekérvényesítés fog győzni abban, hogyan és merre dől a helyzet. Felnőtt korban is vannak olyan párkapcsolati helyzetek, aminél utólag már mindenki látja, hol voltak azok a pontok, ahol belenyúlhatott volna, de nem tette. A valódi kérdés mindig az, miért hagyjuk, hogy megtörténjenek velünk a dolgok, ahelyett, hogy kicsit tudatosabban irányítanánk. Ilyenkor a nyílt kommunikáció azt is jelenti, hogy a krízist ketten kezelhetik és nem lesz bűnös és áldozat, csak két ember, aki megkavarodott az érzéseiben. „A házastársak kötelesek együttműködni és egymást támogatni" szól a passzus. Ami benne foglaltatik, lényegében lefedi azt az érzelmi kölcsönösséget is, ami két ember együttes létét vezérli. Az erkölcs vagy a morális elvek személyiségfüggőek, bármilyen jogi szabály is fogalmazza meg. Van, aki szem előtt tartja, mert nem tudna másképp élni az életét, és vannak, akik azt mondják, „majd meglátom, hogyan lesz..” A belső értékrend és elvek most is a legfontosabb tényezők az életben, mert olyan horgonypontok, amik segítenek állva maradni nehéz helyzetekben. A hűségesség, tisztesség valódi érzelmi késztetések és nem hivatalosan kiadott napiparancsok. Jó, ha állandóan működnek és nem csak akkor, ha másokat kell megítélnünk. „Az apa veszekszik a gyerekével egy intő miatt, amit azért kapott, mert ellopta egy társa radírját. Erre nevellek én téged? Hát nincs meg mindened? Nem lehet lopni! Egy szavadba került volna és hozok haza Neked az irodából annyit, amennyit akarok!!!” Horváth Gergely Gyerekkorom fantáziáiban mindig Old Shatterhand akartam lenni. Az volt a kaland; jó sváda, Henry-karabély meg igazságosztás lépten-nyomon, ahol esik, ott durran. Ifjúkoromban aztán nem találtam a hozzám illő indián lányt, sőt, ami azt illeti, egyáltalán nem találtam indián lányt, csaj nélkül meg hülye leszek hősködni, úgyhogy új kalandokat kellett kitalálni. Új nőkhöz. Aztán ahogy egyre több fejezettel gazdagodott Férfilétem Nagy Könyve, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy a való világ érzelmi kalandjai sokkal nyersebbek és embert próbálóbbak, mint fantáziám tüzes játékai. A nagyvárosi szerelmi élet folyamatos kuszasága, ez a párkapcsolati eastern aztán arra tanított, hogy a játékszabályok csak addig engedik a másikkal való örömteli izgalmakat, amíg alapvetően idegenek maradunk egymásnak. Nem tudunk mit kezdeni a megismeréssel. Gyakran hallom egy-egy sör mellett, hogy genetikai örökségünk arra predesztinál minket, férfiakat, hogy fajfenntartásunkat minél sűrűbb és változatosabb nemi élet által biztosítsuk. Van erre egy kedvenc válaszom, annyira bonyolult, hogy ha a 100 százalék figyelemből kivonjuk az adott ital százalékos alkoholtartalmát, még akkor is érthető (kivéve ha valaki tiszta szeszt iszik, mert akkor elbuktam). Szóval: az ember nem állat. Nem úgy nem állat, hogy nem biológiai lény és kívül áll bizonyos kódolt viselkedési törvényszerűségeken, mert mindez bennünk van. Hanem úgy nem állat, hogy választhatunk; szellemi döntést hozhatunk arról, hogyan éljünk. Szerintem az evolúció folyamata az ember számára is feltesz kérdéseket, és ezek a jelenre és a jövőre vonatkoznak, nem a múltra. Tehát mi lehet a férfiak párkapcsolati viselkedésének jövője? Mint ahogy az is érvényes kérdés lehet, hogy milyen életvitel mellett lehet egy férfi boldog? Fontos, hogy előbb-utóbb választ találjunk e kérdésekre, mert a magam részéről például nagyon nem szeretnék visszamászni a törzsfejlődés egy alsóbb ágára, a makik közé. A helyes válasz – szerintem – a monogámiára való törekvés. Az ember nem állat, ami azt is jelenti, hogy létünknek szociális vetülete is van. És véleményem szerint egy férfi akkor teljesíti biológiai programját, ha nem csupán nemzi az utódát, hanem úgy neveli fel, hogy az teljes lelki, szellemi és pszichikai érettségben érjen saját önállósága küszöbére. Vagyis útmutatást és érzelmi biztonságot kell gyermeke számára nyújtania még jó ideig, amihez meggyőződésem szerint hozzátartozik a kiegyensúlyozott családi élet. Az pedig nehezen jön létre, ha testben vagy lélekben távol vagyunk. De a monogámia lehetetlen küldetés. Lehetetlen akkor, ha nem is célozzuk meg. Ha nem tekintjük életünk legnagyobb kihívásának, ha nem hozunk döntést elköteleződésünkről, és akkor is, ha egész egyszerűen nem azzal élünk, akivel kölcsönös és alapos megismerés után is tisztelet és szeretet jellemzi kapcsolatunkat. Ezt az életre szóló döntést, és annak viharban is szilárd alapját nevezem hűségnek. Jóban, rosszban. A új törvény, ami már nem említi a hűséget, azzal érvel, hogy az „együttműködés” kötelezettsége több, mint a szexuális hűség, hiszen az egymással való szolidaritást akarja kifejezésre juttatni (ha jól értem). A hűség azonban nem egy külső törvény általi kötelezettség, hanem, egy belső, önkéntes, és meggyőződésen alapuló vállalás, ami nem pusztán az ágyjelenetekre vonatkozik, hanem a teljes és osztatlan emberi együttlétre. Nem vagyunk egyformák; sokan vagyunk és sokféle utakon járunk, sokféle okból. Van köztünk hősszerelmes és nős szerelemes is. És ez utóbbi az élet egyik mindent vivő kalandja. És Shatterhandnak üzenem: ebben az ügyben nem lehet magányosan hősködni…! Tari Annamária Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik. Horváth GergelyRádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával. Üzenj a szerzőknek Hozzászóláshoz klikk ide

    • Csak a net?

      Naphosszat a képernyő előtt ülünk, és az internetet használjuk mindenre: a segítségével beszélgetünk szóval, képpel, írásban, a netet használjuk jegyfoglalásra, kapcsolati hálónk kibogozására.Egy végtelen világot nyerünk vele, időt spórolunk és fáradságot. Ennyire jó nekünk?

    • Abortusz - szabadság kontra élet

      Tehát: női önrendelkezés kontra az élet védelme úgy, ahogy Tari Annamária pszichológus és Horváth Gergely rádiós műsorvezető látja.

    • La femme fatale

      A kifejezés ízig-vérig francia, mint a kultúra is, amelyből egyfajta mintaképként lép elénk; Femme fatale, a Végzet Asszonya. De vajon tényleg minden nőben ott rejlik, vagy csak a férfiak világában való érvényesülésre szolgáló provokatív viselkedés? Femme fatale: ki ő és mit akar? Tari Annamária Most mondhatnánk, igazi femme fatale mellé igazi férfi kell... Aki megszelídíti, de nem rabságba veti, hanem megbízható és érdekes partnere lesz. Aki értékeli a bátorságot és a dinamizmust, az észt és a kreativitást, tiszteli az autonómiát. A filmek ilyen nőalakjai általában kemények, de lágyulni is képesek. Nem felejtik egy percre sem, hogy nőiségük mekkora erő, de nem csak azzal operálnak. Okosak és valóban rosszul tűrik az unalmat, vagy a kisszerűséget. És nem azonosak az „el nem köteleződő”, magányosan portyázó, vadászó nősténnyel. Az igazi femme fatale olyan nő, akiből kevés van. Ritka kincs. Tisztában van az értékeivel, szeret fejlődni, nem bánja a kihívásokat, mert kedveli az erőfeszítéseket. Olyan nőideál tehát, amiben ötvöződik a háborúkat túlélt nők bölcsessége, a felderítők bátorsága, az anyák kitartása, és még sorolhatnám a klasszikusnak számító női profil részleteit. Semmiképp sem arról szól a „végzet asszonya” lét, hogy tönkre kell tenni a környezetben lévő valamennyi, de lehetőség szerint legalább egy-két hímnemű társat. Az ilyen nők magányossága gyakran egyébként éppen abból fakad, hogy kilógnak az átlagos női csoportnorma kereteiből. Azok az értékek - amiket ők képviselnek – a saját nemükből kiválthatnak rivális indulatokat, ezért látjuk, hogy több lehet a férfibarátjuk, mint a női. A végzet pedig nem az általa beindított agresszív játszma eredménye, hanem a vonzerő beteljesülése. De - ahogy azt a filmek is illusztrálják – ha igazi férfi partnere van, akkor olyan kapcsolatra képes, ami az életben különleges, megunhatatlan és tartós. Mielőtt ezt a képet „szirupba mártott” fantáziának minősítenénk, gondoljunk olyan nőkre is, mint Madam Curie, aki fizikai és kémiai Nobel díjas nő és feleség, vagy Alma Mahler, akit a huszadik század legnőbb nőjének neveznek. Mindketten nem keveset tettek le az asztalra. Kitartóak és bátrak voltak, de házasságban éltek és autonómiájukat mindvégig megőrizték. A férjek büszkén álltak mellettük, még akkor is, ha esetleg adott pillanatban a nagyobb siker a nőké volt. Nemcsak Salome, Carmen, vagy a XX. századi szcénából Scarlett (Elfújta a szél), és az Elemi ösztön híres hősnője a femme fatale-ok, hanem hús-vér asszonyok, akikről ma már alig hallunk. A közvélemény gyakran azonosítja a végzet asszonyát olyan, végső soron antipatikus nőalakkal, akinek érzelmileg kötődési problémái vannak, bizalmatlan és gyanakvással szemlél minden kapcsolati kezdeményezést. Ez a modern nő alakja is, aki már nem is tudja, mit akar egy kapcsolattól, egy férfitól, mert azzal sincs teljesen tisztában, ki is ő maga. Nem is biztos, hogy jóban van önnön személyiségével, mert önértékelése inkább negatívnak mondható. De ugyanezt a képletet megtaláljuk a férfiaknál is, csak ott magányos farkasnak hívjuk, akinél érthető, hogy naptól cserzett arccal - a messzi távolba révedő szemmel - sokatmondó hallgatásba burkolózik. A nők őket meg akarják váltani, és ez zsákutcába vezető fantázia is lehet. A femme fatale-t viszont nem kell megváltani, mert nem szalad el, de bármilyen közel álljon is, sokaknak ő az elérhetetlenség. Nagyon magas a mércéje, de ő maga is átugrik ezen mindennap. Egyszóval, nem negatív, csak nem mindennapi… Horváth Gergely A femme fatale jellemzően női műfaj. Már a kiscsajok is femme fatale-ok akarnak lenni, mert az mindent visz. A femme fatale a nemi identitásra vonatkozó női vágyak képzeletbeli hierarchiájának csúcsa. Leginkább azért, mert a femme fatale olyan ragadozó, amelynek legfőbb és legértékesebb prédája a férfi. A femme fatale - vagy lánykori nevén: a Végzet Asszonya - jön, meglátják és már győzött is. Egy femme fatale ugyanis képes azt az érzetet kelteni az óvatlan férfiben, hogy őbenne egy személyben van meg minden, amit a nőiességről tudni kell vagy a nőktől kapni érdemes. Ahogy a szamuráj a gyilkolásnak, úgy mestere a femme fatale a hódításnak. Ő az, akit rajongva imádsz vagy inkább nem szeretsz sehogy; ő az, akivel az élet non-stop szeretkezés a fantázia ötcsillagos vágyaiban; és ő az is, akivel az élet örök kaland, hiszen hiába nyújtod felé a karod, sose éred el… A femme fatale maga a rejtélyesség. Ami roppant izgató, de kicsit sem boldogít, elmondom, szerintem miért. A femme fatale érzéki túszszedő, aki uralma alá hajtja a vért, megzavarja a gondolatokat de valójában meg sem érinti a szívet. Felajzza a vadászösztönt, ám nem épít bizalmat. A bizalom a megismerésből jön, a megismerés pedig a szívből, ha igaz, hogy jól csak a szívével lát az ember. Ugyanakkor a nő, aki elérhetetlennek mutatja magát és rejtélyeskedik, az csak hódítani akar, a megismerés nem célja és nincs is erről tapasztalata – így hát ritkán sül ki hosszan tartó, boldogító nagy szerelem ebből a kapcsolatból. Héja-nász már annál inkább! A femme fatale nagyon népszerű szerep a női játékok között, aminek leginkább mi, férfiak vagyunk az okai, mégpedig azzal, hogy vevők vagyunk rá. Nem véletlen, ugyanis részben mi, férfiak adtunk nekik örök életet e földön versekkel, regényekkel, és persze filmekkel is. Felesleges meglepődnünk Lara Croft és a hozzá hasonló szupercsajok sikerén, hiszen mi teremtettük meg anyáikat. Kétségtelen, hogy nem készültünk fel rájuk eléggé. Ha lenne a kultúránkban a fiúk számára értelemmel bíró, a férfilétbe okosan beavató rituálé, biztos, hogy a „femme fatale” feliratú akadályon már itt túl kéne esnünk. Mondjuk, lehetne az a szabály, hogy akit lépre csal egy ilyen húsevő virág, az azonnal kiesik: vár egy évet a felnövéssel, csak hogy érezze a súlyát. A femme fatale-ok ugyanis leginkább azon férfiak igényeit használhatják ki, akik saját vadászösztönük szerelmesei, vagy azokét, akik csak azután fognak felnőni, hogy előbb elejtették, aztán ejtették őket. Nagyon bírom a femme fatale-okat – a moziban. A valóságban egy őszinte szavuk nincs, mert nem is lehet, szerepük nem engedi. A moziban viszont nagyon lehet őket szeretni, távol vannak, és általában emberükre akadnak. Olyas valakire, akivel könnyű azonosulni. A femme fatale ugyanis épp oly szerep a lányok számára, mint Humphrey Bogart utánzása a fiúknak. Bogart az a rosszfiú, aki jó. Akinél a kemény vonás vajszívet takar, és persze az a férfi, akit a szikkadt héj lehántása után kenyérre lehet kenni, még a femme fatale-ok számára is érdekes. Ezért az a jó Bogartban, hogy minden nő őt akarja megszelídíteni, és nem fordítva. Amíg a femme fatale-ok rejtélyeskednek, addig Bogartnak titka van. A titok nem más, mint eddigi életének keserű tapasztalatai, de ez nem derül ki, csak én mondom. A nők szeretik az ilyet. Még a legelvetemültebb femme fatale-ban is bemozdul az ösztön, hogy majd ő lesz az, aki megédesíti az életet e viharvert láncdohányos számára. Amiben pazar módon hátra is dőlhetünk… De azt hiszem, mi, felkészületlen fiúk, feltétlenül átesünk egy-egy ifjúkori femme fatale élményen. A lány számára ez csupán saját érzékiségének és manipulációs eszköztárának megismerése és bevetése, aminek persze áldozatai is vannak. Oké, belefutottunk, de nem kell belehalni. Aki túlélte végzete asszonyát, már csak nevetni tud. Mert ami a férfiak és nők közötti, életre szóló társas játékot illeti, a femme fatale-nak itt nem osztanak lapot.   « előző rész || következő rész »   Tari Annamária Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik. Horváth GergelyRádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával. Üzenj a szerzőknek Hozzászóláshoz klikk ide

    • Vámpírológia - rejtélyt, vagy vért kívánunk

      Kőhalmi Zoltán humorista szerint azért van annyi vámpíros kiadvány a könyvesboltokban, mert éjszaka az egyik könyv megharapja a másikat, amitől az szintén vámpírossá válik.

    • Érdemes-e gyereket vállalni

      Csökken az állami gyerektámogatás összege, és rövidül folyósításának ideje is. Közben egy-két észak-magyarországi településről olyan hírek jönnek, hogy várandós anyák szándékosan rombolják születendő gyermekük egészségét, hogy károsultként több segélyhez jussanak. Ebben az ügyben igazságot nem mi osztunk, de Tari Annamária pszichológus és Horváth Gergely rádiós műsorvezető ezúttal azt gondolta végig, hogy érdemes-e a válságban gyereket vállalni. Tari Annamária „Fogságban nem tudok párosodni” (Gloria Steinem, amerikai írónő) Azt mondjuk: válság, azt mondjuk: „vigyázz, légy önálló, döntésképes felnőtt!”. Azt mondjuk: hitelképesség, azt mondjuk: ábrándok és illúziók. Azt mondjuk: csökken az ország népessége, azt mondjuk: „csak akkor szülj, ha fel is tudod nevelni!” Azt mondjuk: támogatás, azt mondjuk: „csak, ha valóban rászorulsz!” A gazdasági világválság egyfajta intő lecke, mint ezt halljuk lépten-nyomon híres és még híresebb harwardi professzoroktól. Nemsokára elmúlik, mert grafikonja ’V’. Még a felénél sem tartunk, hiszen grafikonja ’W’. Megnyugodhatunk, mert túléltük. Sosem szabad eztán megnyugodva hátradőlni, mert mindig figyelni kell.. Csupa ellentmondás, amiben az átlagember képtelen eligazodni. Csak azt érzékelhetjük, hogy baj van… Akár a magánéletben, akár a gazdasági életben jelentkező válsághelyzetről beszélünk, vannak általános pszichológiai jellemzők, melyekkel érdemes tisztában lenni. A krízis bekövetkezése esetén sokszor elenyészően kevés vagy egyáltalán nincs figyelmeztető jel, ezért a megelőzés, a tudatos beavatkozás és az elhárítás spontán megvalósítására kevés esély mutatkozik. A kritikus helyzetek kezelése több lépcsőben zajlik, a felismeréstől a tervalkotásig, melyben sokszor átélhetjük, hogy az alkalmazott megoldás elégtelen volt és másikat kell beiktatni. Nem érdemes kapkodni tehát. Jó esetben van idő arra, hogy valaki a saját életét, képességeit, vagyoni helyzetét és egzisztenciális pozícióját kicsit áttekintse, majd döntést hozzon. Lényeges, hogy hatékony és jól alkalmazható tervet készítsünk a kríziseink elhárítása érdekében, amik nem mások, hanem a saját életünkre szólnak. Amikor ezt tesszük, nézzünk szembe a legijesztőbb lehetőséggel is, vagyis mindig a legrosszabb esetre is gondoljunk. Amikor azt halljuk, hogy a magyar ember a válság idején még több hiteligényléssel vásárolt és jószerivel a maradék anyagi javait is felélte Karácsonykor, akkor nem a fenti higgadt működésmódot látjuk, hanem a szokásos dzsentri attitűdöt, miszerint „akkor vesszen minden, de ma még jól élünk”.. Pedig, bármilyen egzisztenciális szinten is éljen valaki, krízis szituációban megjelenik a félelem a nincstelenségtől, szorongás a süllyesztőbe zuhanásról, a hajléktalanság és az elszegényedés rémálmával. Természetes jelenség ez, hiszen érzelmileg reagál mindenki, a befolyásolhatatlannak látszó külső körülmények nem biztatnak semmi jóval, ezért a tehetetlen állapot mindenkinél szorongást generál. Látni magunkat a híd alatt, olyan kép, ami kellően szorongáskeltő ahhoz, hogy a családtervezés, a gyerekvállalás olyan gazdagoknak kijáró luxussá alakuljon, amire nincs esély. A gazdasági nagyhatalmakat valóban nem az egyéni sorsok szokták érdekelni, ezért halljuk általában azt, hogy „felnőtt és felelősségteljes” viselkedés és gondolkodás a legjobb megoldás, mert ez azt jelenti, hogy mindenki önmaga helyzetét elemezve hoz döntéseket. A problémát az is nehezíti, hogy krízisszituációkban az emberek fokozottan igénylik az információkat, azok hiánya teret ad a felfokozott, téves híreszteléseknek, amelyek újabb krízisszituációkat teremtenek. Ez a média olyan tájékoztatásait jelenti, melyek inkább ijesztőek, mint objektívek, tehát csak arra jók, hogy korbácsolják az érzelmeket, de nem segítenek. A szubjektív élményekből táplálkozó, egyoldalú, olykor torz részmegfigyelések valós hírekként történő továbbítása, növeli a szorongásokat és további kritikus helyzetet teremt az egyének életében. Nem mindenki közgazdász vagy pénzügyi elemző, tehát a valódi gazdasági körülmények és várható következményeik megjóslásához nem érthet. De nem mindegy, hogy hiteles információt hall valaki vagy olyan informális kommunikációban részesül, mint a pletyka, a rémhírek. Ahogy mások életéből sem meríthetünk egy az egyben receptet a sajátunkhoz, úgy nem szabad komoly következtetést sem levonni abból, amit „büfészinten” hallunk. Ilyen helyzetben viszont igyekezni kell, hogy megőrizzük a realitás kontrollját és ne hagyjuk elhatalmasodni a félelmeket. Nehezebb időszak ez, de ennek is vége lesz egyszer és tudjuk, hogy minden krízis, amit átéltünk megerősít és ellenállóbbá tesz. Az élet szépségeit, ha csökkentett üzemmódban is, de meg kell találni ezekben az időkben is, mert a passzív tehetetlenség a legrosszabb érzelmi állapot, amit megélhet valaki. A családi, baráti kötelékek talán most még fontosabbak, mint máskor, hiszen az összetartozás érzése erősít, a sorstársi közösség élménye gyengíti a szorongások erejét. Ha egy családban eltérőek a konfliktusmegoldó eszközök, a két fél máshogy látja a helyzetet és a megoldását, akkor jó konszenzusra törekedni és aktívan megbeszélni az érzéseket, ahelyett, hogy a depresszív érzéseket erősítik egymásban. A gyerekvállalás komoly döntés, és nemcsak arról szól, hogy majd időben bevigyük a papírzsebkendőt az oviba, mert a gyerek életre szóló program. De az élet él és élni akar, hogy a közkeletű bölcsességet idézzem, és a leendő szülők nagy többsége szerencsére nem dzsentri alapon gondolkodik, hanem felelősen. Ha az élet most ilyenné vált, akkor ebből kell gazdálkodnunk.. „Ha mindenki megválaszthatná, hova akar születni, egyes országok teljesen üresek lennének.” (Eric Linklater skót író) Horváth Gergely - Gyereket? Erre a világra? Te megőrültél!? - robbant ki a válasz egy barátomból évekkel ezelőtt, amikor azt az ártatlannak tűnő kérdést tettem fel, hogy mikor lépik meg a következő, ésszerűnek tűnő lépést. Elvileg minden adva van: strapabíró házasság, menő állás, új lakás. Aztán kiderül, hogy nem ezen múlik.   Forgatókönyv I. Egy kis ember földi élete akkor kezdődik, amikor első életjelével a frászt hozza az anyjára. Nem hívták, de megérkezett. Elvileg kilenc hónap múlva zsilipel át ebbe a világba, de azt már ő is érzi, hogy Anya és Apa élete ebben a percben pont nem olyan, mint egy szépen vetett ágy, hanem épp az ellenkezője, szanaszét vannak a ruhák, mint ők maguk. Most mi lesz? A helyzet komoly lételméleti kérdéseket vet fel, korán kezdjük a Hamletet, mert lenni vagy nem lenni, ez itt a kérdés. Mit tegyünk azzal a szívbe írt, kitörölhetetlen paranccsal, ami ellen mégis a való világ tucatnyi érve szól: bizonytalan egzisztencia, kételyekben vergődő kapcsolat, szűk lakás, meg a hitel rontása? Forgatókönyv I/a. Egy kis ember élete akkor kezdődik, amikor alighogy megfogan, átugorja a földi létet, és máris a Mennyországban landol. Anya nem tudott ajándékként tekinteni rá, úgy érezte, rövidesen az álmai és az élete közé nőne. Postafordultával visszaküldte Istennek, elvégre ő az, aki feltámaszt halottaiból. Forgatókönyv I/b. Egy kis ember élete akkor kezdődik, amikor Anya ott hagyja egy másik néninél. Nincs oka rá, hogy Anyára haragudjon, elvégre azt tette, ami egy gyereknek a legjobb, vagyis ott alszik, ahol szeretik. Különben is, Anya csak egy van. Egyszerre egy. De egymás után bármennyi lehet. Forgatókönyv I/c. Egy kis ember élete akkor kezdődik, amikor Anya úgy dönt, hogy akkor ő is felnő. Majd nőnek együtt; baba a magasba, Anya a feladathoz. Forgatókönyv II. Egy kis ember földi élete akkor kezdődik, amikor szüleiben először fogan meg, mint gondolat. Ez a tudatos családtervezés, amihez sajna még sincs olyan egzakt mérőeszköz, mint a vonalzó meg a körző, hogy pontosan meg tudnánk rajzolni vele előre, hogy merre hány centi. Még nem ismerjük, de már szeretjük őt, és szeretnénk, ha mindene meglenne. Arra pedig, hogy mi az a minden, amire szüksége van, abban a pillanatban kapunk választ, ahogy megszületik: Anya, Apa, meg egy nagy rakás pelenka. Őszintén szólva a gyerek le se tojja, ha babakocsiját Porsche-árban vettük, és az se nagyon érdekli, hogy milyen márka nevében szorozták be negyvennel első kiscipője árát, viszont ha nem érzi magát biztonságban, bizony üvölt. Csak a saját kis univerzuma érdekli, amelyben mindenki körülötte kering. Kisajátít és felforgat, miközben vigyorog és gagyog. Anyát kiszipolyozza, Apát hülyére veszi, és mert nem lát túl az ölelésen, hát leszarja a világ válságát. Ha ezt a forgatókönyvet választjuk, tegyük nyugodtan mi is ugyanezt. « előző rész || következő rész » Tari Annamária Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik. Horváth GergelyRádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával. Üzenj a szerzőknek Hozzászóláshoz klikk ide

    • Értékcsőd, avagy miért a gagyi kell?

      A másolat mindig olcsóbb, az egyszerű mindig könnyebben emészthető. Az instant világ értékcsődjéről… Tari Annamária A Wikipédián a gagyi, giccs, bulvár, sznobság fogalma alapján:A befogadó nem a kultúrára fogékony, önálló, egyéniséggel bíró szubjektív egyén, hanem a „giccsember”. „A giccsember egyéniségében szinte kódolva van a rajongás a giccs, a bulvár, a semmitmondás iránt. Megragad a szemlélet fokán, csak a látszattöredékek felfogására képes, a hangzatos demagóg szavakra és gondolatokra fogékony, jellemző rá a gondolati mélység hiánya, intellektuális lustaság, a készen kapott »érzelmek«, »értékek« kritikátlan átvétele. (Hermann István: A giccs) Persze érdemes különbséget tenni aközött, hogy egy falusi búcsúban vásárolt műanyag szobaszökőkútról beszélünk, vagy a fogyasztói társadalom által generált bulvármédiáról, mint értékformáló közegről, esetleg a reklámok világáról, ahol szép számmal találunk példákat a végletes leegyszerűsítésre, és a leértékelésre. A tárgyakban megjelenő értékcsökkenéshez képest a nagyobb veszélyt a képernyőről kapott vizuális útmutatók jelentik. Sablonos sztereotípiák, felszínesség, bombasztikusként feltüntetett hírek terepe ez, ahol a médiafogyasztó ízlése, véleménye, formálódik. A profitorientált működés nyilván arról szól, hogy átgondolatlan fogyasztásra buzdítson, csak nem mindegy, mennyi kárt okoz ezenközben. A férfi-női kapcsolatok területe kifogyhatatlan tárháznak bizonyul, ha a reklámok termékbemutatása mellett a közvetített üzeneteket figyeljük. Az egyik golyósdezodor vásárlására ösztönző filmecskében a női főhős az utcára kilépve elcsúszik „egy banánhéjon”, és gördeszkán tesz meg egy kanyargós utat, mire elér egy bejárati ajtóig. Már éppen izgulhatnánk, hogyan landol az ajtófélfán, mikor feltárul az ajtószárny, és kilép egy fiatal férfi, akinek a nő a karjába omlik. A mesés találkozás azt sugallja, itt egy nagy szerelem robbanhatna be, pont, mint az amerikai filmekben. Hogy az érzelmek áradata helyett az undor kifejezése látszik a férfi arcán, az annak a ténynek köszönhető, hogy női hősünk, mialatt izzasztó kalandját átélte, nem ügyelt arra, hogy természetes testnedvei működését leállítsa. Egy izzadt nő pedig nem kell senkinek, ezt látjuk a képkockákon is, mert a férfi, grimaszolás közben eltolja magától a két női kart, és az égből pedig leszól egy hang, mellesleg ledobva egy dezodort is, hogy használni kellett volna. A tanulság nem bonyolult, csak manipulált, leegyszerűsítő és megtévesztő. Ha izzadt vagy, nem találod meg a párod, boldogtalan leszel egy életen át, KIVÉVE, ha rendszeresen ügyelsz arra, hogy megakadályozd tested normális működését. Túl a nőknek szóló szorongáskeltés tényén, észrevehető, hogy férfiak nem szerepelnek reklámokban malacka rajzzal a hónuk alatt, mert őket inkább a vonzó parfümpárában ráfonódó női karok gyűrűjében láthatjuk. És, ha izzadnak egyáltalán, azt sportolás közben - kihívásokkal küzdve - teszik csak. Ez a tendencia nem egyedülálló, és vélhetőleg nem is egyszeri. A fogyasztói társadalom képi világa értékcsőddel fenyeget. A termék eladhatósága a legfontosabb érdek, és a brand megalkotása mindent felülír. De fogékony életkorban lévő kamaszlányok számára - hiszen tudjuk, minden igaz, ami a képernyőn látszik -, ez életüzenet. „Minden azon múlik majd, milyen illatod van, ha csak a természetes állapotodban mutatkozol!” Ez a műanyag világ esszenciája tehát, ahol már csak szőrtelen és illatosított emberek kapcsolódnak egymással, minden természetes értéket és jellemzőt kiszorítva az életből.. Horváth Gergely A minőségbiztosítás az a szakma, ahol megmérik, hogy valami akárminek a bármije emberbarát minőségű-e avagy sem. Összetevőket és funkciókat vizsgálnak, rendeltetésszerű használatot. Vannak számszaki kérdések, mértékek és egységek, a mihez tartás végett. A gagyi az a tartomány, ahová akkor látunk, ha kihajolunk és alánézünk az elefántcsonttoronyból. A gagyi a szavatosság nélküli felszín, a filléres ciki, az eredetiség nélküli másolat.   Könnyű – leginkább értelmiségi – alapállás a gagyi fölött ítélet mondani, de szerintem ez nem ilyen egyszerű. Van olyan metszete, ami förtelem és bűz, de néha azért gagyinak minősítve olyasmiket is szemétre vetünk, amiket egyébként simán kiguberálhatnánk a kukából. Számomra ilyen valami: az elérhetővé tétel.   Például: Yves Saint Laurent, a divat egyik diktátora mondta, hogy nem zavarja, ha másolják, mert ez azt jelenti, hogy őt követik, és ő mutat utat. Ez így van jól: az YSL praktikusan hordható ruháinak szabását leveszik és névtelen címkével árulják nem is feltétlenül silányabb anyagból, de jóval ésszerűbb áron. Ez azt jelenti, hogy a kisebb pénzű emberek is kapnak mintát a jól szabottságból, belebújhatnak, viselhetik. Az YSL eredetijeihez képest lehet, hogy gyengébb minőségű ruhadarabok születnek, de még ez is adhat egy stílust, emelhet az általános öltözködési kultúra színvonalán.   Tehát nem minden értéktelen, ami másolat. Ahogy nem minden haszontalan, ami könnyű. Meggyőződésem, hogy előbb kezdjük el dúdolni a Bye Bye Szása című csasztuskát a Padödötől, mint a Moneyt a Pink Floyd The Dark Side of the Moon című albumáról, noha a két felvétel zeneileg össze sem hasonlítható, viszont könnyen előfordulhat, hogy mindkettő eltalál egy-egy élethelyzetben. Ez érvényes kulturális szokásaink többségére is: néha agyatlan verekedős filmre vagy kétes humorú vígjátékra ülünk be, máskor kifejezetten azt várjuk, hogy egy alkotás megmozgasson belül. Vagy ott van az olvasás; Nora Robertstől Dosztojevszkijig bármi lehet az olvasólámpa alatt, akár egymáson, felhalmozva. De példálózhatunk a Rapülőkkel is. Nem titok, hogy az itthon „rapügyi forradalmárnak” számító zenekar valójában konkrét nyugati dalok, hát, erős igézete és zenei ihletettsége mentén alkotta meg az életművet – igaz, a magyar szöveg itt erős hozzáadott érték volt. Viszont tanulságos, hogy a Geszti-rímek között gagyi és a zseniális egyaránt előfordult. Akár egyetlen dalban, egyik nyelv-öltéstől a másikig. Mégis, a Rapülők szórakoztató élményéből a gagyinak nevezhető pillanatok nemhogy elvesznek, hanem hozzátesznek. És épp ez az: a gagyinak fontos szerepe van. Az életünket kősziklára érdemes építeni, de épp tökéletlenségünk következtében lehet, hogy itt-ott barkácsmegoldással élünk.   A gagyi időnként hasznunkra válhat, még egy ócska romantikus regény és egy pocsék sláger is hordozhat üzenetet. Talán fura, hogy ezt mondom, de szerintem hasznos, ha beszélő viszonyban van bennünk a Tiffany füzetek meg az orosz klasszikusok. A gagyi – legalábbis kulturális értelemben - mégiscsak sokszínű érdeklődésünk egyik árnyalata... « előző rész || következő rész » Tari Annamária Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hu -n. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik. Horváth GergelyRádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával. Üzenj a szerzőknek Hozzászóláshoz klikk ide

    • Gyógyítanak-e a szerelmes dalok?

      A Díványon őszintébben beszélgethetünk – tudja ezt Tari Annamária, a pszichológus – aki rendszerint másokat hallgat – és a rádiós Horváth Gergely is – akit mások hallgatnak. Ezért hetente egyszer ők is találnak egy közös témát, hogy megosszák gondolataikat egymással és mindazokkal, akik melléjük ülnek a Díványon. Könyvek, filmek és az élet dolgai apropóján párhuzamos vélemények következnek a pszichológus és a rádiós, egy nő és egy férfi, de még inkább: Tari Annamária és Horváth Gergely szemszögéből. Tari Annamária Hát… Talán inkább jól esnek: - ha valakit a bánat gyötör, miközben szívében még ott a kétely, hogy miért kellett ennek így lennie, (kórus) ÓÓÓ, ..és, bánt minden szó és pillanat, mert a szerelem sötét medrében nincsenek falak és kapaszkodók, csak a mélység és a könnyek, az álmok és a vágyak, de itt a kegyetlen valóság, szemeidben látom... (kórus). Vannak „kulcs” szavak, amiket a szerelem idején még az is kimond, vagy legalább gondol, aki rendes életformájában inkább menekül a szirupos megfogalmazások elől. A szerelem, a pszichológia által normális pszichózisnak leírt állapot, amikor a józanság és a realitás tovatűnik, mert minden pillanatot a szerelmes fantáziaképe telít. Ez lenne a szerelem bolondulásig… Aki szerelmes dalokat hallgat ilyen érzelmi állapotban, nem tesz mást, mint kreatív csatornát nyit az élmény kiteljesítésére. A filmeken táncolnak a nők a hálószobában, vagy a konyhapult előtt, a férfiak borotválkozás közben dudorásznak, egyszóval boldogságuknak más kifejezési formát is adnak, mint a beszéd. Ettől még a dalszövegek mélysége erősen változó, és igazodik a szerelmes ízlésvilágához, bár kétségtelen, sok meglévő stíluskorlát felemelkedhet, és olyan zenék is elhangozhatnak, melyeket egyébként soha nem hallgatna az illető. A zenehallgatás olyan élmény, amely érzelmeket mozgósít. Ha valaki nagyon intenzív emocionális állapotban van, olyan zenét keres általában, ami ráerősít a meglévőre. Ilyenkor az átélés elfuthat a katarzisig, vagyis olyan lelkiállapotot idézhet elő, ami nagyszerű, felemelő, csodálatos. De pont az ellenkezőjét is megtehetjük, ha nagyon eltérő hangulatot idézünk fel és azzal próbálunk azonosulni. A zenei élmény azonban csak bennünk lévő érzelmekkel képes összhangot találni. Szakítás, bánat, fájdalom esetén sokan fordulnak a dalokhoz. A nők „megbőgetik” magukat, vagyis tudattalanul is igyekeznek csökkenteni a bennük lévő feszültséget azzal, hogy a dalszövegek segítségét használják. Akinek nincsenek szavai igazán a saját érzelmi állapotának a kifejezésére, annak sokat segít, ha valaki helyette énekel, amire rácsatlakozhat. Ez annál is inkább megtörténhet, mert a világ bármely pontján a szerelmi fájdalom ugyanazokkal a szavakkal fejeződik ki, egyetemleges szókincsünk van erre az állapotra. A dalszöveg tehát egyfajta sorstársi érzést is megmozdít, mert ezt már valaki leírta, gondolta, átélte. Sokan elmondják, hogy időszakosan bömböltetik az autójukban a cd lejátszót, és ordítva énekelnek vele, mert ez nagyon jó érzés, szinte felszabadító. Receptet viszont egy dalszöveg nem biztos, hogy nyújtani tud, mert a gyászfolyamatot mindenki a saját személyisége működése szerint képes csak futtatni. Van, akit a bosszú éltet ilyenkor, van, aki saját keménységét akarja átélni, és létezik olyan összetört állapot is, amiben csak a könnyek jönnek. A megoldó képlet nem lesz a szövegben, de odavezető érzelmek lehetnek. Ha egy nő nagy fájdalmat él át, karakterfüggő lesz, hogy meddig hagyja ezt az érzést elhatalmasodni, és mikor kezdi magát összeszedni. Sok esetben meghatározó, hogy mennyire haragszik, vagy mennyire képes a saját szerepét is belátni a helyzet kialakulásában. Ha ezekhez a szakaszokhoz választ zenét, akkor lényegében érzelmi állapotát is szabályozza egy kicsit. De vélhetőleg lágyabb motívumokat keres majd, hiszen nem férfi szemmel nézi a világot. „Szerelem, szerelem, szerelem Már megint itt van a szerelem.. Minek? Minek? Minek? Már megint itt van a szerelem. Már megint izzad a tenyerem. Minek? Minek? Minek?” (Bizottság) Horváth Gergely A szerelem ezek szerint valami csodaszer, ami gyógyírként szolgál életünk egy-egy megrendültebb időszakában. És persze a dal lenne a pirula; bekapjuk, hat, minden rendben. Nos, ebben az értelemben nem hiszek a szerelemes dalokban. Ugyanis élénken bennem él, hogyan akadt belém a U2 One című dala egy szakítás környékén. A One - ami kétségtelenül rocktörténeti esemény és azóta is nagyon kedvelem- , hangvételével, tónusával, Bono feledhetetlen előadásában egyszerűen belepecsételte magát a lelkivilágomba, ha megroggyantam, máris megszólalt bennem az „is it getting better, or do you feel the same?”. A szöveg is csak kábé volt meg, nem csoda, egy kicsit gőzös kapcsolatról szól, miközben gyönyörű ködöt lehel. De, és ez a lényeg: nem egy egészséges, vagy még inkább; nem egy élhető kapcsolatét. És egy nem élhető szerelem felett érzett bármi hosszantartó sajgó merengés öncsalásnak minősül. Vagy ott van Robbie Williams Angels című dala 1997 végéről, ami végül több poprekordot is megdöntött, számunkra viszont az a lényeg, hogy a briteknél sokáig az Angels-t játszották legtöbbet temetéseken – és a kontinens több országában is, de esküvőkön. Ami szerintem jól mutatja, hogy bármilyen előjelű érzelmi túlfűtöttségünk esetén szinte minden olyan dalba könnyedén bele tudunk bújni, ami felkínálja magát. Ez a „ringasd el magad”. Jön egy könnyeden repülő dallam, ami minket is szárnyára vesz, szerencsés esetben a szöveg és a dallam egy irányba mennek, mi pedig élvezzük a repülést. Ezért volt Jimmy a király. Kiénekelte helyettünk, velünk, ami bennünk volt. Népszerűsége nem véletlen; szövegei közös érzelmi élményeinkről szóltak. Ami viszont a népdal sajátja. Ahhoz, hogy gyógyítanak-e a szerelmes dalok, érdemes tisztázni, hogy a szerelem maga gyógyít-e? Mert a reflexszerűen adott „igen” válasz némi hiányérzetet támaszt. Véleményem szerint ugyanis a szerelem maga nagyon is kétesélyes gyógyszer: könnyen lehet, hogy nem megfelelő használat esetén épp megmérgezi az életet. A szerelem tapasztalatom szerint ugyanis eufórikus állapotba hoz, amivel felül emel minden gondon, de ettől még a gondok elintézetlenek maradnak, ami, ha a lendület és hév alábbhagy, okozhat problémákat. Pláne akkor, ha kiderül, hogy akivel a héjanász után szembenézünk, nem az életre szóló társ. És pont ugyanígy működik gyógyszerként is, dalban tálalva: amíg túladagoljuk, felturbóz. Siratni, vigadni és szerenádozni kiválóan lehet velük. A szerelemes dalokkal leginkább azért vagyok óvatos, mert gyakran előáll az a szituáció, hogy a dallam elragad, miközben a szöveg buta tanácsokat osztogat. Kifejezetten zavarnak azok a férfiak által énekelt dalok, amelyek a „nem tudok élni nélküled” üzenetre futnak ki. Híve vagyok annak, hogy a férfiak is szabadon, előítélet nélkül nyilváníthassák ki érzelmeiket, de a nyilvános szenvedés senkinek nem tesz jót. Ha egy férfi számára az élet elsősorban a nőről szól, akkor ott valami alapvető hiányzik. A mi főművünk nem a szerelem, hanem valami markáns, személyre szóló kihívás. Az a férfi, aki ezt énekeli, attól a képtől függ, ami a nő szemében tükröződik rá vissza önmagáról. De az a férfi, aki erre építi az életét, sosem lesz támasz. Ez a férfi, nos, sokat hallgatja a U2-tól a One-t. « előző rész || következő rész » Tari Annamária Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik. Horváth GergelyRádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával. Üzenj a szerzőknek Hozzászóláshoz klikk ide

    • Kettős látás - Pop, csajok, tuti tippek

      A Hogyan…? könyvek hátulütője, hogy univerzális válaszokat adnak, de olvasóik személyes helyzetét tökéletesen figyelmen kívül hagyják - Tari Annamária és Horváth Gergely a tuti tippek típusú könyvekről. Tari Annamária How to… …avagy „minden egy kötetben, amit tudni kell” Hirdetés a Tolnai Világlapja 1910-es számából A leleplezett spiritizmus Több külföldi forrásmunka után szerkesztette Tolnai Simon. Ára: 60 kr. E műben a legnagyobb spiritisták mutatványai vannak leírva. Többek közül: az asztaltánczoltatás, szellemidézés, a hírneves kötözési mutatványok, stb. Egyszeri átolvasás elég, hogy bárki előadhassa. Megrendelési cím: Magyar Kereskedelmi Közlöny, hírlap és könyvkiadó vállalat, Budapest   Nem új keletű tehát a műfaj, vagyis az ígéret, hogy a könyv elolvasása után – az a dolog – sikerülni fog… A fogyasztói társadalomban az ilyen irodalom már polcrendszereket tölt meg, mert egyébként is a „könnyen, gyorsan” világában élünk, nem csoda tehát, ha az életreceptek is ekként működnek. Választhatunk az „én történetem, ha nekem sikerült, Önnek miért ne menne” típusú sikerkönyvekből, vagy az olyan projektfelépítésű olvasmányokból, ahol a pontról pontra betartás garantálja az eredményt, jó időgazdálkodás és optimális gondolkodás esetén. Bármelyikhez is nyúlunk, a fantáziánkban már megjelent a vágy, hogy segítséget kapjunk. Kicsit olyan ez a műfaj, mint annak idején a Száz híres regény volt. A klasszikus irodalom kivonatolt esszenciája után akár lehetett olyan érzése valakinek, hogy mindent elolvasott, hisz a lényeg megvolt benne. A különbség annyi, hogy az igazit, a teljeset ez nem tartalmazza, tehát az érzés valójában illúzió volt. Olyan „mintha olvastuk volna”, pedig nem. A mondás, miszerint „mintha kanállal nem lehetne levest enni”, bölcs megállapítás minden olyan helyzetre, ahol elhisszük, hogy a hosszú idő alatt megszerzett tudás, önismeret, személyiségformálás csak a lassúak terepe, a gyorsak és praktikusak előretörhetnek. Az idő ilyen helyzetekben fontos tényezője a sikernek, mert nincs olyan érzelmi és értelmi folyamat, amelynek ne lenne elmélyülési szakasza, amikor a tapasztalatok, gondolatok, a fantáziák és a megértés élménye valóban rögzül. A mai sikerkönyvek szerzőire a siker feltétlenül érvényes, hiszen némelyik példány világszerte több nyelven olvasható. A kérdés csak az, hogy az élet nagy kérdéseiben, a munka, érvényesülés, egzisztenciális előrelépés, önismeret, párkapcsolat területén elegendő-e egy könyv, vagyis hihetünk-e az ajánlásoknak, hogy mindenkinek minden sikerülhet. A borúlátó válasz nemleges, az optimistább megengedő, miszerint talán lehet, bár a borítókon gyakorta ott a mondat: ez a könyv megváltoztatja az életét! Az illúzióra szükség van az életben, és olyan mintákra is, amelyek testközelbe hozzák azt a tudást, amelynek segítségével a nehézségek kiküszöbölhetők. A „hogyan kell” könyvek erről szólnak. De ahogy lehetetlen két hét alatt megtanulni egy nyelvet, pont annyira valószerűtlen, hogy egy kudarcorientált ember sikeres életutat alakít ki, ha egy recepthez hozzájut. Mert ezek a könyvek gyakran közhelyekből állnak, és olyan állításokból, amelyek mindenki tarsolyában ott vannak, csak éppen képtelenek vagyunk működtetni. Nyilván nem véletlen, hogy ki és milyen apropó kapcsán vesz kézbe ilyen könyveket. Van, aki tényleg rá akar találni a megoldásokra, és megelégedettséget él át, ha alapgondolataival megegyező mondatokra lel. Ilyenkor nem történik bonyolult lélektani folyamat, mindösszesen az összehasonlítás fut le, mert ez a jó érzés egyben a passzivitásra is engedélyt ad. Aki viszont kétségbeesettebb ennél, és úgy olvassa a sorokat, akár jegyzetelve is, hogy kész azt pontról pontra betartani és átélni, már nehezebb helyzetben van. A sikerkalauzok sorait általában egy sikerorientált ember írja, viszont akik megvásárolják, nagy valószínűséggel kudarcorientált karakterek, akik személyisége inkább szorongásvezérelt, mintsem a kitűzött célok mágneses vonzása hatna rá. Nem zárhatjuk ki, hogy egy könyv maga a katarzis, de ettől még egy személyiség tudattalan mozgatórugói, érzelmi működése, elhárító mechanizmusai nem fognak felülíródni. Amikor valaki azt várja, hogy valódi változás következik be, mert ő már tudja „hogyan kell”, olyan csalódást élhet át, amire nem is számít. Ez a csalódás már a saját viselkedése miatt következik be, mert óhatatlanul is elvárná magától, hogy alkalmazza az olvasottakat. De ezt hiába is várnánk, hiszen nem tud így működni. Ha a mai világban akarunk eligazodni, akkor érdemesebb alapműveket és a témával kapcsolatos egyéb irodalmat is elolvasni. Mert hiába mosolyog ránk szeretetteljesen a borítóról a sikeres ember, aki látszólag kész segíteni bárkin, a hétköznapi életünk ennél bonyolultabb és lassúbb, ha változtatásokra van szükség. A hatásvadász mondatok és a büszke arckifejezés egy könyvnél nem mindig jó tanácsadó, mert sokszor az üzenete: egy hommage röntgenképe NAGY tisztelőd VAGYOK (Fodor Ákos) Horváth Gergely Leginkább úgy szeretnénk élni az életünket, ahogy az a „Nagy Könyvben” meg van írva. De vajon a „hogyan találjuk meg életünk párját három lépésben? Öt nélkülözhetetlen jó tanács arra, hogyan legyünk sikeresek! Tíz kihagyhatatlan tipp arra, hogyan legyünk boldogok!” típusú kiadványok tényleg elvezetnek-e minket a megoldáshoz? Az úgynevezett „How to…” könyvek – és ami a sorok mögött van. Amikor én még kissrác voltam – ha nem az év- és jegygyűrűket, hanem az érettséget nézzük –, teljesen rácsavarodtam Nick Hornby angol író Pop, csajok satöbbi című regényére. Úgy éreztem, nekem szól. Egy srác, aki épp szakított élete egyik nagy szerelmével, ezúttal nem tud olyan könnyedén túllendülni a törésen, és kénytelen szembenézni saját érzelmeivel ahhoz, hogy végre felnőtt döntést hozzon. Szuper történet, ráadásul emberi nyelven megírva; nagyon sokat lehet rajta röhögni, de azért olykor érdes benne az élet. Hornby az a fajta író, aki erőszakmentes hadjáratot folytat a sznobstílusban megírt, irodalmiaskodó szövegek ellen. Olyan könyvet írt, amelyet maga is elolvasna. Cserébe olyan olvasókat kapott, akik nagyon is be tudták lakni a történetet. Ez a regény sok mindenre megtanított, de csak szépen lassan: első körben mentőövet adott: jé, hát más is lúzer! Jé, ő is bajlódik a párkapcsolatával! Jé, hát itt azért többről van szó! Jé, önismeret! Ja, hogy fel kéne nőni?! De hogyan tegyem? Ha Hornby regénye helyett, mondjuk, a „A felnőtté válás hat grádicsa” című, XY által írt, okos könyvet olvasom el, úgy más a helyzet. Kimaradok egy elementáris és hosszú katarzisélményből, ráadásul azt sem tudom, hogy ezt a könyvet kell keresnem a bajomra, mert elsőként a Pop, csajok… fogalmazta meg és nevezte nevén számomra a problémát. De a legnagyobb gond az lenne, hogy XY tanácsai valószínűleg semmilyen szinten nem érintenek meg, pusztán azért, mert semmi közöm az írójához, aki nyilván saját tapasztalatait osztja meg velünk. A Hogyan…? könyvek egyik hátulütője éppen ez: univerzális válaszokat adnak, de úgy, hogy olvasóik személyes helyzetét tökéletesen figyelmen kívül hagyják. Amikor megszűnt alattam életem egyik legizgalmasabb munkahelye, életrajzokat küldözgettem sokfelé, kevés sikerrel. Ha eljutottam a személyes interjúig, és kiderült előző munkahelyem neve, az állásinterjú nyomban rövidre zárult. Ebben az időszakban valaki a kezembe adott egy karrier-tanácsadó könyvet, amely persze tudta az állásinterjú tökéletes receptjét is; ebben volt a harmadik legfontosabb pont, hogy: „mosolyogj!” A mosoly mindent megold, a mosoly két ember között a legrövidebb út, a mosoly fél siker – sulykolta a könyv, és biztos igaza volt, mert ez mind igaz, csak épp akkor nem jön könnyen, amikor a kudarc az alapélmény. Talán ismerős az az érzés, amikor tudjuk, mit kéne tennünk, mégsem lépünk. Én úgy látom, hogy amikor egy felismerés a sajátunkká válik, meggyőződés lesz belőle, egyfajta hit, és akinek hite van: nyerő ember. Ezeket a „hogyan igazodjunk el az életben?” típusú útmutatókat olyan emberek írják, akiknek személyes tapasztalatuk van arról, amiről írnak, tehát tudásuk megmérettetett és igazolást nyert. Az általuk leírt tanácsok és praktikumok tehát korántsem haszontalanok vagy félrevezetők, csak tudomásul kell vennünk, hogy számunkra az csak technológia, nem feltétlenül meggyőződés. Egyébként is fontos, hogy megosszuk mindazt, ami mások számára élhetőbbé teszi világunkat. E könyvek írói sem úgy születtek, hogy tisztában voltak a világ működésével. Ahogy mi sem. De mindannyian keresünk valamit vagy valakit, és e nyomkövetéshez okkal kutatjuk az előttünk járók „útleírásait”. De – ahogy kedvenc tanárom mondogatta volt – tudás csak ott lesz, ahol a tankönyv összeér az élettel. A Pop, csajok satöbbit aztán hamar elérte a megfilmesítés, és szerencsére jó kezekbe került, szerethető mozi lett belőle – John Cusack főszereplésével. A színészről készült egy fotó, amelyen nagykabátban gubbaszt magában – ebből a képből barátokkal csináltunk egy kitalált könyvborítót: How to be a self made man? – ez volt a címe. Vagyis kábé: hogyan legyünk férfiak? A válasz azóta mindannyiunk életében megszületett, nagyjából az van, hogy be kell gyűjteni a pofonokat. Egy idő után aztán jó útra térünk, és már mi magunk is írhatunk egy könyvet arról, miképp kezeljék mások a miénkhez hasonló helyzeteket, és csodálkozunk azon, hogy nem értik elsőre, pedig annyira, de annyira egyszerű… « előző rész || következő rész » Tari Annamária Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik. Horváth GergelyRádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.   Üzenj a szerzőknek

    • Női vonzerő

      Vajon hol terem a női szépség? Valahol mélyen legbelül, vagy mégis az elvárások melegágyából kelnek ki önmagunkkal szemben támasztott igényeink is? Tari Annamária „Kislánykorában gyűlölte az arcát, de tudta, van stílusa – ezt naponta legalább egyszer megállapította –, és nagyon csinos, arányos a teste, a nyaka pedig észvesztően hosszú. Ó, igen, és persze az iróniája. Sznob volt, az is akart lenni.…Kétségtelenül volt benne valami üde báj, ami sok esetben majdnem elegendőnek bizonyult, bár sosem pótolta a valódi szépséget. Főleg nem azután – ez is kislánykorában történt –, hogy az anyja egyszer kitépett a Cosmopolitanből egy kozmetikai reklámot, az orra alá nyomta, és lelkendezve ujjongani kezdett:– Ez a szépség!Mintha pusztán az, hogy rámereszti a szemét a képre, elegendő volna ahhoz, hogy ő is olyanná váljon, mint azok a manökenek.(Arthur Miller: A csúnyácska lány, Szukits Kiadó, 2000)A nők általános szorongása és alapkérdése szokott lenni, hogy „elég szép vagy vonzó vagyok?”. Sokan komoly gátlásokkal küzdenek, vannak, akik nem szeretik külsejüket, és vannak, akik bármikor cserélnének egy-egy ismert arccal, ha azt gondolják, ők sikeresebbek vagy boldogabb életet élnek… miközben az igazi női vonzerő nem csak a kilóktól és az alaktól függ, hanem sokkal inkább a női identitástól. Ez a koragyerekkorban kialakuló tudattalan tartalom az, amely meghatározó lesz a nőiség kialakulásában. A külső értékelése nagyban attól függ majd, hogy a saját tudattalan tartományában egy nőnek milyen „nőalak” létezik. Akiknek a kilók és a derékméret kizárólagos fontosságú, általában lemondanak akár a belső szépségről is, mert kisebb súllyal esik a latba. Sokszor hangoztatott vélekedés, hogy egy nő értékét az határozza meg, mennyire tetszik a férfiaknak, miközben a legfontosabb tényező az, hogy önmagát mennyire fogadja el valaki. A női identitás fontos része természetesen a szexualitás és az erotikus kisugárzás is. Ez viszont nem azt jelenti, hogy az igazi nő egy profi szexbomba, hanem arról, hogy úgy tud viselkedni, még csadorban is, hogy kiváltja a másikban a vonzódást. Ezek sosem tudatos gesztusok, tehát nem megtanulható ismeretekből állnak. A belső énkép és női testkép harmóniája adja ezt a jó összhangot.Ma a fogyasztói társadalomban a nők nagy része, ha tükörbe néz, nem egyértelmű, hogy jó érzéseket él át. Van, aki nem szereti az arcát, annak részeit súlyos kritikával szemléli, esetleg soha nem is fókuszál a problémás területre. Létezik olyan, akinek hiába mondják az ismerősei, hogy helyes az arca és kedves a mosolya, ezt képtelen elhinni, vagy, ha elhiszi, gondolatban hozzáteszi, na igen, de a derekam… Ilyenkor a saját külsővel kapcsolatos belső tudattalan kép rosszabb, mint a realitásban érzékelhető, ez akadályozza a pozitív érzelmi viszony kialakítását a saját testtel. Ha a médiában a tökéletes látszik, akkor minden egyéb, nem trendi és nem szabályos arcot akár csúnyának is láthatnánk. Úgy látszik, ez meg is történik minden olyan esetben, ha az önértékelés és az önbizalom egy nőben nem optimális.A médiában látott képek összehasonlításra ösztönöznek, hogy milyenek vagyunk, illetve milyennek kellene lenni. A mozi és a reklámok segítettek létrehozni a testi megjelenés új szabványait, miután tudatára ébresztették a tömegközönséget, mennyire fontos a „jó külső”.A képeken mindig karcsú, csillogó szemű, szép emberek láthatók a meztelenség különböző fokozataiban, akik élvezik a testedzést és az életet. A kövér embereket általában letörten, komoran ábrázolják, vagy mulatságos figurák, egy letűnt kor maradványai. A XX. század figyelemre méltó vonásainak egyike Theodore Zeltin szerint a sovány nő győzelme a kövér felett. A fogyasztói kultúrában a karcsúság összekapcsolódott az egészséggel, és a szépség megkoronázta ezt.Naomi Wolf szerint sebészeti korban élünk, melyben a nők egyre nagyobb hányada dönt a műtéti beavatkozás mellett, mert képtelen elfogadni saját természetes testi állapotát. Ezek az operációk egyáltalán nem veszélytelenek, nem fájdalommentesek, és sok újabb műtéti folyamatnak a hosszú távú következménye sem ismert. Mégis, a plasztikai sebészet az egyik legjobban virágzó ágazat, mert a nők a szépségért – mint mindig – mindenre képesek.Mintha egyetemleges tudássá vált volna, hogy bármi átalakítható, és aki tesz önmagáért, az él ezekkel a módszerekkel is. Kétségtelenül léteznek azok a műtéti helyzetek, amikor kikerülhetetlen az alkalmazásuk, pl. 30-40 kilós fogyásnál, hiszen a bőr ilyenkor már nem képes rugalmasan reagálni. De vélhetőleg több az olyan eset, amelynél az indító ok az elégedetlenség, a saját testtel kapcsolatos szorongások, a félelem az egyedülléttől vagy egy partner elvesztésétől.„Lehet, hogy a teljesen egészséges nők kevésbé elégedettek a testükkel, mint a rokkantak: egy, a The New York Timesban idézett tanulmány szerint általában a rokkant emberek összességükben megelégedettségüket fejezik ki testükkel kapcsolatban – míg, amint láttuk, az ép testű nők nem. A San Franciscó-i öböl környékén minden negyedik nő alávetné magát kozmetikai sebészetnek, ha adva lenne a lehetőség.” (Naomi Woolf: A szépség kultusza)Aki a külsejétől várja élete megoldását, valójában nem hisz önmagában. A szépség olyan fogalom, amely a belső kisugárzást és a jó harmóniát jelenti, nem pedig a tökéletes csípőméretet és duzzadó ajkakat. Ha a világ úgy működik, hogy a rosszabb önértékelésű nőket szorongásban tartja, akkor ezen csak saját erővel és energiával lehet változtatni. Az autonómia azt is jelenti, hogy az uniformizált trendek mellett a saját életvezetés és értékrend szilárd, nem dől be a reklámok és a média súlya alatt… Horváth Gergely Ha az a kérdés, hogy érdemes-e kés alá feküdni, avagy a plasztiktól robban-e a bomba nő, akkor a válasz: miért ne?! Ha valaki néhány kiló mínuszért képes megcsapoltatni magát, vagy ajakduzzasztás, mellnagyobbítás céljából implantátumot beültetni, esetleg vállalja az örök mosollyal (vagy épp mosolytalansággal) a botox kockázatát, az komoly, de legalábbis komolyan veendő beavatkozást vállalt szépségéért. Kérdés persze, hogy ez az önként vállalt fájdalom nemesíti-e a célt. Szerintem evolúciós zsákutca, hogy a ma érvényes női szépségideál valami olyasmi, amit csak laboratóriumi körülmények között lehet előállítani. Persze mi mást várunk egy olyan világban, amelyben a mérték- és irányadónak tekintett férfimagazin bevallottan számítógéppel retusált aktfotót hoz nyilvánosságra?! Ha egy playboy valóban (példának okáért) Liptai Claudia hárommilliót érő, csupasz testét nézegeti egy magazinban, akkor az nem a telt idomú, érett hölgyek dicsérete, hanem natúr kukucska. És amit lát: fikció. Vonzerejük alapvető feltétele, hogy a nők elfogadják önmagukat. Ám ez egy városi környezetben, ellentétes irányú ideák világban élő nő számára véleményem szerint szinte lehetetlen, mert – hacsak nem áll kikezdhetetlen, az egész életére és életvitelére kiható, stabil világnézeti alapokon – az ént folyamatosan csiklandozza, irritálja vagy épp sérti az elérhetetlen ideálokat sugárzó kulissza, legyen az a média, egy bevásárlóközpont vagy egy wellness-szalon. Nehéz valódi önmagunkat meglátni a tükörben, ha lelki szemünk előtt folyamatosan plakátfiúk és plakátlányok jelennek meg! És akkor ott van még az is, hogy a nőmozgalmak által megfogalmazott női szerepekben és szerepeknek is meg kellene felelni, ám ezek az elképzelések néha már önmagukban is szerepzavarban vannak. Van tehát mivel küzdenie egy harmóniára törekvő nőnek. Ahogy a feminizmus erősödésével a férfiak elvesztették szerepeikhez utat mutató iránytűjüket, úgy veszítettek el valamint a nők is. Valamit, amit nem lehet ideológiai viták tárgyává tenni (nem észérv), mégis, valami a lényegből: ez a szelídség. A szelídségen nem mulyaságot vagy valamiféle passzív attitűdöt értek, hanem épp ellenkezőleg: a valósághoz való aktív be- és elfogadó viszonyt. Harcot nem, de küzdelmet igen. A nő, mint „a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével” már nem feladat, minta, cél, és pláne nem életprogram. Pedig a szelídségnél nincs lefegyverzőbb és egyben hatékonyabb érveléstechnika, hiszen arra vesz rá, hogy önként tedd, amit (talán) nem akarsz. A szelídség a békét hordozza, a béke a beszélgetést, a beszélgetés a másik megértését. Az öntudatos, modern nő általában férfiakkal harcol az érvényesülésért. A szelíd kooperál velük. És nincs jó helyzetben, mert az emberi kapcsolatainkat sokszor a dzsungeltörvények jellemzik, és ilyen terepen „evolúciós” szempontból a szelídség felér az önként vállalt kivégzéssel. Legalábbis első blikkre, mert valójában a szelídség megvédi magát! A női vonzerő elérésénél tehát minden legyen gyanús, amiért úgymond izzadni kell. Le lehet szállni a szobabicikliről, ki lehet jönni a szoláriumból, és nem kell még egy sakktornát nyerni. Az egyik maximálisan trendi női magazin címlapján például egy fiatal színésznő látható, akit a fotó mellett így idéznek: „akkor vagyok szép, ha szeretnek”. Az biztos, hogy a felénk irányuló szeretet nélkül alacsonyabb fokon ég még a nősugárzó is, de talán az is igaz, hogy nagy és alapvető boldogságot okoz az életünkben, ha mi szerethetünk. Ha tudunk szeretni – és ha van kit. És ha ez a boldogság, és ha a boldog ember szép, akkor máris bezárult a kör; aki szeret, máris szép.Szeretni szelíden, és nem azért, mert megérdemeljük – ellenállhatatlan erő. « előző rész || következő rész » Tari Annamária Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik. Horváth GergelyRádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával. Üzenj a szerzőknek

    • Madonna – az akarat diadala

      A Díványon őszintébben beszélgethetünk – tudja ezt Tari Annamária, a pszichológus, aki rendszerint másokat hallgat, és a rádiós Horváth Gergely is, akit mások hallgatnak. Ezért hetente egyszer ők is találnak egy közös témát, hogy megosszák gondolataikat egymással és mindazokkal, akik melléjük ülnek a Díványon. Könyvek, filmek és az élet dolgai apropóján párhuzamos vélemények következnek a pszichológus és a rádiós, egy nő és egy férfi, de még inkább: Tari Annamária és Horváth Gergely szemszögéből. Tari Annamária „Nem hagyom, hogy a korom határozzon meg vagy korlátozzon bármiben! Egyetlen nőnek sem lenne szabad így éreznie! Nincs szándékomban lelassulni, pláne nem visszavonulni. Maradjak otthon, és hízzak el? Eszemben sincs! – húzza el a száját. – Az biztos, hogy én soha nem fogok elhízni. Jobban érzem magam, mint valaha, és egyre gyorsabb iramot diktálok magamnak. Rengeteg dolgom van: gyereket kell nevelnem, boldoggá kell tennem a férjemet, és meg kell mentenem a világot. Állandó, sürgető kényszer van bennem. Úgy érzem, nagyon sok tennivalóm van még. Egyre többet, többet és többet akarok.” (Elle-interjú, 2008/06.) A világ nőinek egy része csodálja és modellként követi, másik része ellenszenvezik vele, mert keménynek és gátlástalannak tartja. 26 éve töretlen a pályája egy olyan terepen, ahol naponta ezrek tűnnek el láthatatlanul. A show-biznisz királynője gazdag és híres, látszólag mindent elér, amit akar. A fogyasztói társadalom újabb kori betegségei közül az exorexiának (edzésmánia) fő ikonja, testét kíméletlenül hajszolva a legkisebb elhajlást, lazaságot sem engedi meg magának. Az étkezési zavarok mellett diagnosztizált új kór az egészség és a testedzés jegyében indul, ennek következtében sokáig észrevehetetlen maradhat. A folyamat során az állandó testtel való elégedetlenség a fő motiváció, amelyet az egyre emelkedő edzésóraszám hivatott korrigálni. Ez az állapot valójában egyáltalán nem pozitív, mert destruktív érzelmeket tartalmaz – már-már az önsanyargatás szintjét is elérve. A külső megjelenés, a női identitás fontos eleme a jó önértékelés, de ennek is van optimális működése. Ha valaki azt érzi, hogy egy pillanatra sem engedheti el a kontrollt önmaga felett, mert annak borzalmas következményei lesznek, akkor valójában olyan szorongásokat él át, amelyhez az izmok állapotának és a zsírszövet mértékének kevés köze van. Az egészség nagyon fontos dolog, de ha Madonna azt nyilatkozza, egy optimális világban napi 10 órát szeretne edzeni, akkor olyan dolgot állít, ami meghaladja a józan ész és a testi lehetőségek határát.Nem tehet mást. Ma már a zene világa is megváltozott, kialakult a zenei ipar, amely az eladhatóság elvén működik. És az ikonok is e tengely mentén értékesíthetők.Korábban egy zenei tehetség mellett feltűnt egy producer, aki egyengette az utat, intézte a pénzügyeket, és szervezte a megjelenéseket. Ma feltűnik a producer, és megnézi, kiből lehet csinálni valakit, aki eladható „termék” lesz. Madonna ez utóbbi csoportba tartozik, ahhoz a show-hoz, amit csinál, valóban nem öregedhet meg, nem tűnhet fáradtnak, mert akkor már nem jól pozícionálható. Az ő női viselkedése tehát nagyban manipulált, mert a testéből és a hangjából él, és talán az első fontosabb is, mert a másodikat a mai technikai feltételekkel még restaurálni lehet. Ez viszont olyan pálya, ahonnan nincs kiszállás.Huszonévesek is elismerik, hogy – nézve színpadi mozgását – olykor fittebbnek tűnik a kettővel fiatalabb generációnál is. Madonna egy vasakaratú nő, aki látszólag képes arra, hogy megállítsa az idő kerekét, és ezzel időtlenné tegye önmagát is.Érdekes azonban, hogy olyan énekesnőket nézve, akik valóban csodálatos hanggal rendelkeznek, érezhetünk egyfajta nyugalmat, ami belőlük árad. Nincs kényszeres figyelem a tökéletességre törekvésben, csak művészet és spontaneitás. A zenéjük működik egy szál mikrofonnal is, és a produkció „kamaraszínházi”, de érezhető, hogy ez a hang önállóan egy lépcsőfordulóban is élvezetes lenne. Madonna előadásai a másodpercpontossággal felépített projekt módján tökéletesek és stadionméretűek. Ő egy üzletasszony, aki az anyaság, házasság, meseírás, ruhatervezés terén is tökéleteset akar alkotni.Most megkérdezhetnénk, hogy miért fogad örökbe gyerekeket egy olyan nő, aki napi 18 órát edz, dolgozik, utazik. Mikor lehet egyáltalán ideje arra, hogy élvezze az életét, amiért annyira megdolgozott? A „mindent akarok” elve az életben sokaknak jelenti azt, hogy tenni kell, folyton csak tenni, aztán jön a „majd egyszer élvezem”-állapot, amely a gyakorlatban általában kimarad. Mert az eredményeknek örülni tudni kell, ehhez pedig idő szükséges és az öröm képessége. Egyfajta nyugalmi állapot tehát, amelyet pozitív érzelmek színeznek, és nem a szorongások, hogy mi mindent lehetne ez alatt az idő alatt is csinálni.Aki képtelen szüneteket tartani, amikor töltődik és pihen, az megfosztja magát a legjobb dologtól a világon, és ez az elégedettség. Az ilyen emberek személyisége jobban harmonizál a fogyasztói társadalom üzleti stratégiájával, mert könnyedén önmaguk kizsákmányolóivá válnak, amihez az életút perspektívájánál jobban hangzó ideológia nem is kell. Ha most azt gondoljuk, irigylésre méltó személyek ők, nagyot tévedünk. Megharcolnak egy átláthatóbb életért, de ezért nagy árat fizetnek.„Nincs semmi trükk. A trükkök hosszú távon nem működnek. Csak a kötelességtudat és az önfegyelem számít. Én mindig ilyen voltam, és eszerint éltem. Nem tehetek róla…Gyerekként nem uraltam az eseményeket, a világot magam körül átláthatatlan káoszként éltem meg, muszáj volt átvennem az irányítást. Ez volt számomra az egyetlen esély a túlélésre.” (Elle, 2008/06.) Horváth Gergely Szerintem forgassuk egy kicsit a nevet, mert már azt sem tudjuk, mit jelent ez a szó: Madonna. Jó, persze, tudjuk, de talán már nem Jézus anyja jut róla elsőként eszünkbe, hanem Madonna Louise Ciccone, az énekesnő. Kulturális hivatkozásaink ugyan sűrűn változnak, de arra, hogy egy név két ennyire ellentétes értékrendű személyt jelentsen, nem volt példa. Ami azt is jelenti, hogy az énekesnő történelmileg rövid negyedszázad alatt jelentősen átfogalmazta mindazt, amit a hit és a kultúrtörténet Madonnájaként ismerünk. Pedig Madonnát is a „Szent Szűz szülte”. Anyai ágon viseli a nevét, képletesen olyan, mintha a lány megtagadná anyja örökségét: egyáltalán mindent, amit ő jelent, egyfajta tékozló leány, aki nagyon is ura az anyai házon kívüli világnak, nem mutatja jelét annak, hogy hazavágyna, miért is tenné, lábai előtt a világ – s benne a férfiak társadalma. Ezzel szemben az „eredeti” Madonnát fia lábánál találjuk, aki utolsó szavainak egyikével még rábízza anyját egyik tanítványára. A „lány”, vagyis az énekesnő ezzel szemben az önállóság és az öngondoskodás vasakaratú minta- és példaképe, akitől távol áll az alázat, a szenvedés vállalása. Talán ennyiből is kitűnik, hogy személyük alapvetően mást üzen a női szerepekről. De van-e értelme összehasonlítani őket? Élettörténetének publikus részéből tudjuk, hogy Madonna Louise Ciccone úgy döntött, nem lesz áldozat. Saját kezébe veszi a sorsát, eszközeit pedig egyedül célja határozza meg. Ezzel szemben Máriának nem volt döntési lehetősége: ő akaratán kívül része az isteni tervnek, az ő magatartása az efelé való teljes alázat; a felsőbb akarat szerinti cselekvés. Nyilvánvaló, hogy ez előbbi a korszerű magatartásminta, már csak azt kellene tudni, hogy ami korszerű, vajon feltétlenül helyes-e. Madonna lázad, ebből építkezik, a lázadás pedig mindig megtagad valamit; ezúttal a Mária által szimbolizált nőképet. Engem viszont igazán az izgat, ami ebből Madonnánál következik, nevezetesen az, hogy erőteljes és rivális jelentést rajzolt fel a hagyományos madonnaértelmezésekkel szemben, közben azonban jól érzékelhető: nincs saját arca! Emlékszem, hogy Madonna a kilencvenes évek első felében kezdte el meghódítani az értelmiséget is. A diszkódíva progresszívnek nevezett zenészekkel társult, minőségi zenét csinált, és elismeréssel adóztunk neki emiatt. Csak hogy könnyebb legyen egy lemezhez kötni, számomra ez az időszak a William Orbittal írt lemez, az 1998-as Ray of Light idejére tehető (slágerek: Frozen, Subtitute for Love, Ray of Light). És ekkor kezdett el ikonná válni; korának jelentős ízlés- és véleményformálója lett. Bálvány, akit tömegek imádnak. Ő volt az, aki az alkalmi imázsokból teremtett magának nimbuszt, vagyis ő az az előadó, aki mindig átváltozik! Igazi lélekvándorló, olyan perszóna, aki minden női szerepet magáévá tesz Eva Perontól Marilyn Monroe-ig, hogy aztán még erősebben kerüljön ki e kalandból. Jellemző, ahogy időnként bele-belekap férfiszerepekbe is, és az is, hogy mindent kisajátít. Madonnának ugyanis nincs önálló entitása. Ahogy nevét is mástól vette, úgy a szerepeit is, viszont kétségkívül tudja, hogyan alakítson bárkit. De ez érthető is; ahhoz, hogy állandóan forradalmat csináljon, jó eszköz a másik bőrének kisajátítása. „Ahhoz, hogy a világ egyik legbefolyásosabb nője lehessek, nekem kell lennem minden nőnek” (I’m every woman, de ez nem az ő dala). És most úgy tűnik, hogy miután minden jelentősebb nőalakból kivette a részét, egy furcsa kör után Madonna – talán nem szándékosan, de jelentésében kétségtelenül – visszatér Máriához, hogy abban vetekedjen vele, ami annak szakrális sajátja: a szeplőtlen fogantatásban. Madonna, immár két gyermek anyja, elmegy a harmadik világba, hogy egy szegénysorból való gyermeket adoptáljon. Mi más lenne-e kívülről hivalkodónak és nem teljesen szívből jövőnek tűnő szándék jelentése, mint az, hogy a szimbolikusan szeplőtlen fogantatásnak is beillő gyerekvállalással jelezze; ő nem veszíti el gyermekeit, sőt magához veszi az elesetteket! És e szerepjáték eme hihetetlen szintre emelése az, amely Madonnát azzá teszi, aki. Mert kétségtelen tehetsége van a elkápráztatáshoz, ami a show-bizniszben nagy erény. Lenyűgöző és magával ragadó – s ezt egy kétórás show keretében mi is átélhetjük a Kincsem Parkban. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy nincs az a hasonló adottságú férfi, aki ilyen hihetetlen és szisztematikus kreativitással játszana el és egyúttal menne szembe a hagyományosnak mondott férfiszerepekkel… Madonna sokarcú egyéniség, aki előbb vagy utóbb kifogy a szerepekből. Mária sem adhat mást, csak mi lényege. Ellentétes példát mutatnak. De az a tapasztalatom, hogy ők ketten folyamatosan hívogatják egymást. Minden nőben. « előző rész || következő rész » Tari Annamária Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik. Horváth GergelyRádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával. Üzenj a szerzőknek

    • Sziget – vágyak – zene

      A sokat megélt, megváltozott Sziget kulturális központ vágyakkal és érzelmekkel. Helyszín, ahol sok minden zajlik, amire vágyunk – és amire nem annyira… Tari Annamária Sziget – vágyak – zene „skarlátnadrágos lányok, egy izmos simaképű férfi izzadtan táncol, sörkonzerv-roncsok szétszórva, akasztott szobor bokázik görbült magas ágról, gyerekek szunnyadnak hálószoba-ágyban, s négy rendőrkocsi parkol a festett kapun túl, rőt fény kering a lomb közt. (Allen Ginsberg: Az első buli Ken Keseyéknél a Pokol angyalaival,1968) A Sziget egy fontos esemény. Van, aki kifutna a világból, ha csak rágondol, van, aki már a tavaszi hónapoktól várja. Találkozások, beszélgetések, koncertek és lehetőségek, érdekes és kevésbé érdekes emberek. Fontosak és fontoskodók. Állandóan rohanók és füvön heverészők. Éjt nappallá téve sátorban, vagy instant adagokban naponta délután, este, csak egy-egy koncertre. Kapcsolatban vagy anélkül, társsal vagy éppen társat keresve. Tinédzserként felnőttesen, negyven közeliként kamaszos romantikával. Egyszer egy zenész barátom azt mondta, ő a Szigeten (ha kimegy) sokat gondolkozik azon, hogy vannak nők, akik ide sosem jönnének. Miközben rengeteg nő van itt – de néha nem abban az állapotban, ahogy látni szeretné őket. Szavaiból valamilyen értékítélet hangzott, mintha azt mondaná, „a fontos/igazi/értékes nő nem jár ilyen helyekre, vagy ha mégis, akkor vigyáz magára”. Furcsa volt ez az ő szájából, mert nem konzervatív komolyzenekari tag, hanem sokat próbált/látott rockzenész. Amiről ő beszélt, az egy fontos jelenség. Attól, hogy egy nő mindent ugyanúgy megtesz, amit a férfiak körülötte, nem feltétlenül vonzó látvány. Haverként, jó ismerősként rendben van, még jópofa is lehet, hogy hetekkel később felidézhető: „emlékszel, hogy kiütötte magát az a csaj, és milyen vicces lett?” De ez egy másik érzelmi viszony. Nem tartozik a fontosak közé. Mondhatjuk, hogy mennyire ósdian hagyományos férfiszemlélet ez, mert ki tilthatná meg bárkinek, hogy egyik sört a másik után emelje, vagy szétcsapja magát, ha a társaságban éppen ez a látható csoportnorma. A XXI. századi nő ugyanolyan szabad, mint egy férfi. Mégis másképp fest, ha zavaros a szeme, vagy elveszti a kontrollt a teste felett. A legelső Szigetek egyike után nem kevés lány kötött ki valamilyen pszichoterápiás helyen, mert beleszaladt ebbe a csapdába. A vágyak, az egyedüllét szorongása és a látszólagos oldott ismerkedések megtévesztették őket. Egy hét már majdnem nyaralás méretű összezártság, és korlátlan lehetőségeket fest mindenki elé. Aki titkos vágyai között azt a fantáziát is megalkotta, hogy majd itt megismeri az igazit, csak elég lazának kell lennie, inkább sérült, mint gazdagodott volna. Hét egyéjszakás kaland, azzal a vággyal, hogy sikerülni fog a kapcsolat kialakítása, egyet jelenthet azzal, hogy hét sátorból lehet előkászálódni reggel, ami az önértékelés és az önbizalom megrendüléséhez vezet. Kifosztott, üres érzés, amit hónapokig csak restaurálni lehet, mert a kudarc és a „nem kellek senkinek” érzését konzerválja. Vannak lányok, akik tudnak magukra vigyázni, de vannak, akik sokkal sérülékenyebbek ennél, és ez nem is tudatosul náluk. A valóság csak akkor válik láthatóvá, ha a testi-érzelmi kontrolljukat gőzerővel és iramban veszítik el, a realitást messzire száműzik, és kétségbeesett erőfeszítéssel próbálnak megfelelni a vélt elvárásoknak. A „laza és jó fej vagyok, bármikor eleresztem magam, nehogy egy lúzerre emlékeztessek” attitűd nagyon veszélyes, ha egy személyiségnek nincsenek valódi tartópillérei. Az ilyen lélektani helyzetek feloldják a maradék önkontrollt is, és sodorhatóvá teszik az illetőt, mert nem a saját, hanem mások véleményére figyel, mások érzelmeit akarja megnyerni. Ez az azonosulási vágy viszont a környezet tagjaiban inkább ellenérzéseket szülhet, mert azt sugallja, összeolvadás kell, nem kapcsolódás. A jelenség oka nem a Sziget, ez bárhol és bármikor lejátszódhat, Balatonon és külföldi tengernél. És mondhatjuk azt is, egy hétig kikapcsolni mindent, szabályt és korlátot, jó dolog, sőt pszichésen hasznos is lehet. Csak nem mindegy a miért és a mennyire kérdése. Lehet hardcore zenéket hallgatni, és horrorfilmekért rajongani, de ha csak ezek vannak, általuk nem annyira a nőies jellemvonások erősödnek, és általában a deathmetal zenéket favorizáló hímnem sem kedveli annyira, ha a barátnője – egy koncerten – még vadabbnak látszik, mint ő maga. „Egy nőnek legyen tartása” – mondják sokan, és ebben van valami. Nem kell páncéling és mellvért, de önreflexió és valamennyi önbizalom igen… És akkor nem lesz baj, semmilyen helyzetben. Horváth Gergely Réges-régen, amikor a Sziget még gyerekcipőben járt, és nem bakancsban, X. egy késő őszi Magyar Narancs apróhirdetései között talált egy hirdetést, mely annyira megragadta a fantáziáját, mint apja régen a grabancát, ha valami rosszat tett. A rosszhoz nem kellett sok, elég volt átkiabálnia a szemközti szomszéd nénihez, van-e szörp és süti. Ám ez máris kettős vétségnek számított, egyrészt ne lejmolunk, fiam, megvan nekünk mindenünk, másrészt meg mit üvöltesz, mint a sebes valagú kódis, hogy lesz így ember belőled?! X. fantáziája ezért mindig csak addig merészkedett, amíg úgy vélte, apja hangjában nem jelenik meg az a szeretete mögül kibukkanó agresszió, amellyel szemben oly sokszor adta meg magát; nem a fenyítés volt brutális, hanem az a résnyire nyíló őrjöngő harag, amelynek kicsit sem akart az örvényébe kerülni. Azóta tucatnyi év telt el harcban önmagával, mégis, ez az újságbeli hirdetés olyan ellentmondást nem tűrően sajátította ki a fantáziáját, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül merült el annak mocsarában. Nem érdekelte a Sziget, mert sosem volt meggyőződése abban, hogy alkohol vagy más segédanyag segítségével veszítse el gátlásait, és úgy gondolta, hogy a Sziget az a hely, ahol az emberek vészfék nélkül járnak. A hirdetés azonban olthatatlanul kíváncsivá tette, és averzióit hátrahagyva a következő évben egy estét a tapasztalatszerzésre szánt. Mire odaért, már besötétedett. A bejáratnál úgy érezte, hogy a tömeg egy emberként vetkőzik ki a gátlásaiból. A sátrak és színpadok közötti ösvényeken néhány perc alatt lefárasztotta a szembejövők vizslatása, egyszerűen túl gyorsan pörögtek el előtte az arcok, megnézni sem volt idő őket, nemhogy belenézni a szemükbe. Verejtékszag ette be magát az orrába, irreálisan felszabadult embereket látott, szédült, émelygett. Valahol vett egy sült kolbászt krumplival, csak úgy toccsant mellette a mustár a papírtálcán. A másik kezében egy pohár sörrel valahogy sikerült helyet foglalnia az asztaloknál. A műanyag pohárban lassan megnyugvó sör eszébe jutatta, hogy épp ezt nem kívánta magának. Aztán arra gondolt, amiért jött. Nézte a csajokat, sűrű minden; most vagy feloldódik a feromon láthatatlan párájában, vagy csak ül, issza a sört, és várja, hogy történjen valami, de nem történik majd semmi, ez a maximum; eljutni odáig, hogy kívülálló, és a Sziget – jól sejtette – sosem fogja befogadni. Erre gondolt, amikor meglátta K.-t. Nem volt nehéz, ami azt illeti, akkora szemmel bámulta, mint egy tágra nyílt kapu (miközben mégis szemlesütve nézi; hogy csinálják ezt a nők?). Soha nem okozott neki gondot hogy számára szimpatikus nőkkel szóba elegyedjen, a gond inkább a számára szimpatikus nők megtalálásával volt, de K. ilyen volt. Mindkettőjüket idegesítette, hogy szinte kiabálni kell, ezért félrevonulnak egy csendesebb partszakaszra, ahol mások is a csendet és a sötétet keresik. A koncert, amit kinézett magának, már megy. Eszébe jut a hirdetés, de K. gesztusai továbbsodorják. A parti fák ágai között fejük fölé ér a Hold. A pillanat romantikus, de tömegméretű. X. számára ezen az estén váratlanul K. fontosabb lett mindennél; a vele való lét a kimenekülés egy elfogadható, emeltfős verzióját kínálta. Sem zúzós rock, sem darabolós techno, sem nyájas pop – egyszerűen csak e valószínűtlen találkozás lounge puhasága. Az éjfél utáni órák valamelyikében kerültek a lány lakásának ajtaja elé. K. nem hívta be, mindegy is, miért, de készséges, amikor elkérte a számát. A búcsú ügyetlen; még ismeretlenek, de már nem teljesen idegenek. X. taxit fog, otthon lehántja magáról az estéhez tapadó nadrágot és pólót. Tölt egy whiskyt, kezébe veszi a tavalyról félretett újságot, felüti az apróhirdetésnél, és eszébe jutnak apja szavai, amikor elhagyta kamaszkori szerelme: „a gyenge nő szerető, a féktelen nő haver, a szelíd nő feleség”. Egy utolsó pillantást vet a hirdetésre, „Keresem azt a lányt, aki augusztusban leszopott a Therapy-koncerten…”, aztán széttépi, és megadja magát önmagának. Ekkor érezte úgy, hogy az apja elengedte a torkát. « előző rész || következő rész » Tari Annamária Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik. Horváth GergelyRádiós műsorvezető, író 1972-ben született Budapesten. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai. Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával. Üzenj a szerzőknek

    • Miért van szükség a varázslatra?

      Tari Annamária pszichológus, és Horváth Gergely rádiós párhuzamos elmélkeése arról, megfér-e egymással ezotéria és tudomány, vagy a józan ész trónfosztása zajlik...

    • Girlpower

      Szexi csajok domináns szerepben – kik ők, és mit akarnak? Üzenet a lányoknak, vagy figyelmeztetés a férfiaknak? Aki számít, benne van, sőt csinálja. Szóval, mire véljük a GIRLPOWER-t?

Mustra