Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Roland még kicsit sírt a háznyi terepjáró kormánya mögött, hogy azt mondja, neki az élete értelme volt mindig is az Ancsika, kamaszlányként ismerte meg, és olyan hihetetlen, de azóta semmit sem változott. Ja, tettem hozzá, tényleg semmit.
Aztán ültünk és hallgattunk. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, esetleg kérdezhetnék-e valamit, meg aztán azt sem igen tudtam, egyáltalán kíváncsi vagyok-e még valamire. Egyszer eszembe jutott, most azt kellene tennem, amit általában nem szoktam, jól rálegyinteni erre az egész megemészthetetlen históriára, szépen beadni a válópert, előtte esetleg átmenekíteni anyámék garázsába a saját vagyonomat jelentő lábaskészletemet, meg a Herendit és a Van Gogh posztermásolatot, aztán pedig elválni, és kész.
Juli, most mondd meg szépen, mit csinálsz? – kérdeztem magamtól szívélyesen, mire azt feleltem, semmit, semmit, tényleg, csak itt autózom hajnaltájt egy dromedárral, megyünk a rendőrségre, trallala, hogy kiszabadítsuk a férjemet, trallala, aki mellesleg leamortizálta a húsz éves házasságunkat, az álmaimat, meg mindent.
Na, de Juli válaszoltam erre én magamnak, tulajdonképpen normális vagy te?!?
És akkor már hallgattam, nem válaszoltam még magamnak se, csak csücsörítettem a számat, mint amikor valami nagyon fontos dologra koncentrálok. Persze nem szálltam ki Roland kocsijából.
Csak a rendőrségnél. Kevesebb siralmas látvány van, mint egy kerületi rendőrörs, főként éjszaka. Az ügyeletes épp a kapu előtt cigizett, jó estét mondta, hova lesz a séta, mire a Roland rávágta, hogy nem viccelődni jöttünk, ennek a nőnek jogtalanul tartják fogva a férjét, jöttünk kiszabadítani. Én vagyok az alibi, tetéztem mosolyogva, amire a kapuügyletes zordabb lett. Meg még el kellett dobnia a negyedig szívott cigit, ami azért zavarta. Akkor most hogyan is tetszettek mondani? – kérdezte, a személyik ellenőrzése után, mire én a Rolandra vártam, ő meg rám, ezért jó sokáig nem szólt egyikünk sem. Aztán végül én kezdtem bele a magyarázkodásba. És mivel kezdtem? Na mivel? Az első mondat, ami kicsúszott a számon az volt, hogy ENGEM A FÉRJEM MEGCSALT… Nézett kerek szemmel a fickó, aztán ezt kérdezte: akkor csókolom, ez most szerelemféltés ügy, személyi sérülés történt-e??? Hogy megsérült-e valaki, kiabáltam hisztérikusan. Dehogy, mit gondol! Itt minden klappol, minden kerek, én most ezzel az úrral, aki a férjem szeretőjének a barátja, azért vagyok itt, hogy segítsek a férjemnek, és ebből is látszik, milyen összetartó kompánia vagyunk mi.
Áhá, akkor értem, mégiscsak szerelemféltés, mondta, aztán elirányított egy ajtóhoz. Mire a tisztnek végre összefüggéseiben is feltártam a történetet, már úgy éreztem egyre közelebb állok a teljes összezuhanáshoz. Aztán kihozták Andrást, nem volt nagyon megtört, végülis nem az Alcatrazból hozták beszélgetésre, csak egy másik szobából, ahol éppen kávézott, de azon azért meglepődött, hogy Roland meg én az ő alibijén fáradozunk.
Nem kell, hogy elmagyarázd, mondta később az én férjem, amikor már a rendőrség előtt álltunk a lépcsőn, csak én tartozom magyarázattal, de nagyon sokkal.
Néztem, néztem a szemét, legszívesebben megsimítottam volna az arcát, főleg azt a forradást, amit a Kicsi okozott neki egy matchboxszal, három éve, amikor homlokon lőtte vele véletlenül és az ügyeletre kellett rohannunk, belékaroltam volna, mert az a férfi állt ott, aki mindig is ernyőt tartott fölém…, de nem tudtam. Képtelen voltam rá, nem mozdult a kezem. Mégsem lehetek üres, mondtam magamnak, de az vagyok, ne szórakozz, kiégett, üres és fáradt válaszoltam én.
- Csak azt mondd meg Juli, van-e értelme, hogy most hazamenjek? – szegezte nekem kis idő múlva a kérdést András.
- Persze – vágtam rá hűvösen. – Persze Andriska, csak gyere.
És ezzel sarkon fordultam, elindultam, azt se tudtam merre, de csak mentem.
- Hívok egy taxit, Juli, nehogy már gyalogolj, az isten szerelmére! – hallottam. – Állj már meg!
De Juli nem állt meg. Ment csak mendegélt a Rákóczi úton, a Keletihez ért, igyekezett mély levegőket venni. Furcsa nyugalom szállta meg. Azt gondolta, aznap majd szaunába megy, esetleg felhívja azt a helyet, ahova elment meghallgatásra, hátha. De ha nem, hát az se baj. Hazajön a férje, és ezzel vége az őrületnek. Jól vagy Juli, kérdezte magától, jól a francokat, ugyan mitől lennék jól, hát hol keressem azt, ami volt, hol keressem a szerelmünket? És mi lesz a bizalommal?
Egy éjjel-nappali közértnél álltam meg. Volt kávé, hát csak megittam egy feles műanyagpohárral. Húhh, szinte belerázkódtam az első kortyba. És valami egészen különös dolog jutott az eszembe. Előkotortam a mobilomat, tárcsáztam. Ez lesz, ez lesz a legjobb lépés, ismételgettem, és már hallottam is a telefonban:
- Elment az eszed te kis vadvirág! Hát hova tűntél??? Mondd meg, és érted megyek, akárhol is vagy…
- Honolulu! – vágtam rá.
- Hülye! – mondta ő nevetve.
Vagy tíz éve nem beszéltem a hang tulajdonosával.
A Joe-val.
Folytatjuk...
« előző rész || következő rész »
• A megcsalás módjai – a rendelő padlója
• A megcsalás módjai – a régi barát
• A megcsalás módjai – az egyalkalmas
