Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
December 21.
Nem tudtam felkelni, a szememet se tudtam kinyitni, bedagadt a sírástól. András indította el a gyerekeket iskolába. Nem kérdezett semmit, valószínűleg meg van róla győződve, hogy depressziós vagyok, meg munkanélküli. Délutánig feküdtem és szenvedtem. András óránként hazatelefonált, jobban vagyok-e már. Meguntam, kikapcsoltam az összes telefont. Aztán vissza, mert mi van, ha a gyerekek szólnak haza. Csak minden második csörgésre vettem fel.
Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Álljak elé, és kérdezzek rá? Vagy hagyjam az egészet, és várjam ki a végét? Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna, mintha semmit se tudnék? De meddig lehet így színészkedni? Hát ki vagyok én? Biztos nem egy Summerset Maugham hősnő, aki képes revansot venni. És mindjárt karácsony! Komolyan mondom, elfog a szédülés és a hányinger, igen, döbbenetes hányingerem támad, ha arra gondolok, végig kell csinálnom az ünnepeket, mosolyogva. Mit kezdek majd a fa alatt ezzel az érzéssel? Hogy nézek majd rá, a gyerekeimre? Mit mondok az anyósoméknak, amikor jönnek hozzánk? Esetleg írjam ki magamra: én egy megcsalt nő vagyok, de momentán nem szeretnék róla beszélni? Ó, hogy még munkám sincs? Micsoda málőr!
András a szokottnál korábban ért haza. Azt mondta, beszélnünk kell. Na, gondoltam magamban, eljött a pillanat, készülj Júlia! De tévedtem. Ő hosszasan azt fejtegette, bizonyára attól szenvedek, hogy nincs munkám. Hogy ne hagyjam el magam, mert értékes, jó szakember vagyok, s hogy az átmeneti nehézségek ne szegjék a kedvem. Erre a mondatra a fal felé fordultam és behunytam a szemem.
Megkérdeztem tőle, szeret-e még. Ebben a pillanatban értek haza a gyerekek. Csak jóval később szúrtam ki, hogy Andrásnak új telefonja van. Azt mondta, a munkahelyén kapta, ezen ingyen tudják egymást hívni a munkatársaival. Aha, mondtam.
Most mi van, nem hiszed? – kérdezte.
Dehogynem, miért is kellene mást gondolnom?
Á, egyáltalán nem feltűnő, hogy mindenhova az új telefonjával jár. A párnája alá rejti, azt hiszi, nem veszem észre. Reggel az az első dolga, hogy bekapcsolja, és az üzeneteit nézegesse. Nyilván az új projektről értekeznek hajnalban a kollegák… Azon tűnődtem, megölöm a férjem. Mondjuk, túladagolok neki valamit. Vagy egy kis véletlen gombamérgezés. Na, az remek. Abba biztos belehalna. De most komolyan. Megölöm és kész. Így lesz vége. És pont. Tervet kell készítenem!
December 22.
A’sszem megbukott a tervem, mert most az van, hogy nincs. Nincs itthon mérgesgomba. Honnan a fenéből szedjek gyilkos galócát télvíz idején? Nyáron még csak hagyján, de most? Mégsem mehetek a Nagycsarnokba, csókolom, galóca van…?
Egyre rosszabb állapotba kerülök. Ha jól számolom, négy nap két kiló mínusz. Persze nem is lenne olyan rossz eredmény, ha például az lenne a cél, hogy beleférjek a szoknyámba. De mindez azért történik, mert képtelen vagyok enni. A gyerek meg is jegyezte, ő még olyat nem látott, hogy valaki éhen haljon egy tömött hűtőszekrény mellett, de szerinte ez velem valahogy mégis megtörténhet.
András szemében meg mintha kis szánakozásfélét látnék. Én viszont nem kérdezek. Csak látványosan elfogyok.
Andi barátnőm ugrott ma fel ebédre. Jó vicc, mondtam neki, te csak egyél, nekem egy falat se megy le a torkomon. Erre ő elkezdett etetni. Az első kanál tartalma a blúzomon landolt. Ezen úgy elkezdtünk röhögni, hogy leestem a székről. Ültem a hűtő előtt, már fájt a nevetés, szorított, hogy levegőt se kaptam, és észre se vettem amikor ez az egész önfeledt röhögés bőgésbe csapott át. Andi erre azt kérdezte, hol tartom a konyakot, vagy akármit, ami üt. Csak mutattam, ő poharakat vett, leült mellém a földre. És most mindent mondj el, nézett rám.
Hát elmondtam. És azt hiszem, kicsit többet ittam a kelleténél.
András megérkezésekor már aludtam. Pedig szerinte pontosan ötkor értek haza a fiúkkal a vásárlásból. Aztán persze felébredtem nyolc tájban, akkor mesélték el, hogy képtelenek voltak felébreszteni, már az is felmerült, hogy mentőt hívjanak… Meg se tudtam szólalni, rémesen, iszonyúan szégyelltem magam.
Ja, azt elfelejtettem mesélni, hogy lefekvés előtt András azt mondta, nem halogathatjuk tovább a beszélgetést, mert azt látja, ráfutok erre a munkanélküli helyzetre…
Nem néztem a szemébe, hirtelen felálltam, kivettem a hűtőből a maradék ebédet. „Most mit csinálsz?” kérdezte meglepetten. "Éhes vagyok, iszonyúan éhes" - mondtam, "enni akarok. Paprikáskrumplit főztem, még tegnap."
Soha életemben nem ettem olyan jóízűen egy vacak egytálételt, mint este. És beszélgettünk is hozzá. Arról az időről, amikor megismertük egymást. Azt mondta, azt is imádta bennem, ahogy eszek. Mert lassan, komótosan szoktam enni, de őrült mennyiséget. És hát közben persze beszélek is, mert anélkül mit ér a kajálás. Szóval szerette, ahogy rítust csináltam az evésből. Náluk otthon, a szüleinél mindig csendben ettek. Nem pazarolták el a szavakat biológiai funkciók kielégítése közben. Jó volt végre dumálni vele. Mint régen.
Furcsa kába lettem, hittem is, és nem is, ahogy kedves volt velem.
Később, amikor már mindenki mélyen aludt, kiültem a konyhába. Azon töprengtem, vajon hányan lehetünk. Megcsalt, kissé öregecske, hallgatag feleségek. Mondjuk, mi megalakíthatnánk az M.F.K-t, azaz a megcsalt, ámbátor még el nem vált feleségek klubját. Képzelem, azt a rengeteg, tehetetlen, komoly beosztású pasit, akiknek a feleségei egyszercsak feltűnnének valamelyik kereskedelmi tévé híradójában…
A gomba helyett wooduzni fogok. Szíven szúrom Andrást egy gombostűvel. Vagy térden.
Egy fenét, sokkal jobb ötletem támadt!
Folytatjuk...
« előző rész || következő rész »
• A megcsalás módjai – a rendelő padlója
• A megcsalás módjai – a régi barát
• A megcsalás módjai – az egyalkalmas
