Soha nem felejtem el azt a napot meg azt a rohadt érzést. 2003-at írtunk, nyár volt, az akkori pasim – életem legjobb pasija – akkor utazott haza a szülőföldjére, végleg. Mehettem volna vele, az egyetemnek azonban csak a felénél tartottam, nem rúghattam fel mindent. Az ingázást, a sok ezer kilométert nem bírtam sokáig, és bedobtam a törülközőt. Küzdelmes egy szakítás volt – igazán kiheverni hosszú évek után sikerült csak. A kapcsolatot azóta sem szakítottuk meg, életem egyik legmeghatározóbb és legbiztosabb pontja maradt, a lelkiismeretem vele kapcsolatban azonban nem tiszta, alig pár héttel a szakításunk után ugyanis lefeküdtem az egyik barátjával…
Nagyon nehéz elengedni, elküldeni azt a férfit, akit úgy, ahogy van, neked teremtettek, akivel nemcsak testben, lélekben is összeilletek, akivel ha öt évvel később találkozol, most te lennél a világ legboldogabb asszonya. De tudtam jól, nem állok készen ahhoz, hogy összekössem vele az életem, majd’ belehaltam – fene komolyan hangzik –, de tudtam, el kell őt engednem. Amilyen okosan sikerült meghoznom ezt a helyes öntést, annyira ostobán és szerencsétlenül alakítottam eztán saját életemet. Ahelyett ugyanis, hogy megadtam volna magam a fájdalomnak, csendesen elsirattam volna, makacsul ellenálltam, és meg akartam mutatni a világnak, egy új istennő született, aki határozott, kemény, akinek mind a tíz ujjára akad egy új faszi. Elkezdtem feltűnően öltözködni, újra előkerestem a sminktáskámat, és mindent elkövettem annak érdekében, hogy jól mutassak újjászületett állapotomban. Minden második este ott feszítettem valamelyik buliban, menőn – a fuldoklást vérprofin palástolva –, szívtam a vékony cigiket, egymás után küldtem az Unicumokat, és óriási kielégüléssel töltött el, ha nyersen visszautasíthattam a pasikat. Igen laza voltam, erős és megközelíthetetlen, magabiztos és eltökélt – azt azonban nem tudtam volna megfogalmazni, tulajdonképpen mi is a tervem ezzel az egész hülyeséggel.
Az egyik ilyen buli alkalmával futottam össze a volt pasim egyik barátjával, aki úgy határozott, mielőtt visszautazna, belecsap a magyar éjszakába, bulizik még pár hetet. Persze a szerepemből miatta sem lendültem ki, sőt reméltem, majd jól elmondja, hogy mennyire jól vagyok, mennyire felszabadult, és főleg, mennyire könnyen viselem a szakítást. Az elején még nagyon magabiztosan hoztam a szerepet, a színészkedéssel azonban van egy aprócska probléma: kizárólag józanul lehet jól csinálni. Mihelyst túljutottam a negyedik Unicumon – nálam a négy a határ –, a fejem lekókadt, őszintén elpityeredtem, a fekete szemceruza pedig patakokban folyt végig az arcomon. A dizájndiszkó kellős közepén kapott el a sírógörcs, és egy igazi hisztérikus picsához méltóan omlottam össze. Szerencsétlenségemre a jó barát azonnal a megmentésemre sietett, a folytatás pedig adta magát. Akár egy halálosan elcsépelt szerelmi történetben, a vigasztalás annyira jól sikerül, hogy a két fél szükségszerűen az ágyban köt ki.
Már a buliban forró ölelésbe kezdtünk, amit a taxiban sem hagytunk abba, mire azonban az albérletébe érkeztünk, mindössze annyi erőnk maradt, hogy letépjük egymásról a ruhát, és pokoli erőfeszítések közepette imitáljuk a forró érintkezést. Beleadtunk apait-anyait, a legdurvább szexpózokat próbálgattuk, nyaltuk-faltuk és masszíroztuk egymást, részegségünk azonban olyan mértékű volt, hogy a szemünket se bírtuk kinyitni, nemhogy szexuálisan felizgulni. Dülöngéltünk jobbra-balra, majd összeölelkezve, alkohol- és nikotinszagtól bűzölögve aludtunk el. Pár órát aludhattam, amikor kitisztult fejjel megébredtem, és összeállt a kép… azt hittem, megáll a szívem. A ribanc szinonimáit ismételgettem, majd reménytelen imádkozásba kezdtem, s mivel ez sem segített, könyörgőre fogtam, és a jóistent kértem, csinálja vissza az egészet, pörgesse vissza a filmet, vagy egyszerűen csak ébresszen fel ebből a rémálomból! Gyorsan felöltöztem és keserves szitkozódások közepette, köszönés nélkül rohantam el a bűntett színhelyéről.
Akkori állapotomat három szóban lehet összefoglalni: rohadtul éreztem magam. Tény, a szó szoros értelmében nem feküdtünk le egymással, nem történt behatolás, ez mégsem tekinthető feloldozásnak, mert pontosan tudom, ha nem csap szét minket az alkohol, akkor megtettük volna. Bűnömre nincs mentség. Azóta hat év telt el, neki már időtlen idők óta új párja van, engem azonban még mind a mai napig alattomosan büntet az élet. Lelkiismeret-furdalásom semmit sem csillapodott, az élményt, az egész este nyamvadt ízét még mindig itt érzem a számban, és a volt párommal nem tudunk úgy telefonálni, chatelni, hogy ne jutna eszembe az eset. Tettemet, gyávák módjára, persze azóta sem tudtam beismerni, helyette szánalmasan hallgatok. Képtelen vagyok megkockáztatni, hogy ezzel elveszítsem, és ne legyek többé az a nő a szemében, akit mind a mai napig szeret. Ez is egy jó ócska szerep.
Kattints ide, ha a Dívány HOT! gyűjtőjére mennél további, témába vágó cikkekért!
