Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Bár az ember nem foglalkozik vele naponta, egyszer-egyszer akadhat olyan pillanat az életében – a régi családi albumok nézegetése közben, vagy épp osztálytalálkozón -, amikor eszébe jut, milyen is volt tinédzserként, és mit akart akkoriban a világtól. Hogyan képzelte el magát felnőttként, milyen ambíciókkal vágott neki a nagybetűs életnek. Az esetek többségében persze a sors felülírja ezeket a vágyakat. Jönnek a hétköznapok, a mindennapi küzdelmek, és azok a problémák, amikről korábban fogalmunk sem volt.
Egy új amerikai sikerkönyv, az Álomlista főhősével is pont ugyanez történt. Brett Bohlinger szép lassan elfelejtette, mit akart 12 évesen. Hogy tanár akart lenni, hogy kutyát és lovat akart tartani, hogy egy menő házban szeretett volna élni, és 34 éves korára már szép, nagy családot képzelt magának. Aztán az édesanyja emlékezteti minderre, méghozzá az utolsó üzenetében. Azt írja a lányának a halálos ágyán, hogy csak akkor kapja meg az örökségét, ha teljesíti a 12 éves korában papírra vetett kívánságlistáját. Brett Bohlinger tehát kénytelen újraértelmezni az életét.
A regény szerzője, Lori Nelson Spielman tudja, miről beszél. Annak idején ő is írt egy kívánságlistát, amit pár évvel ezelőtt egy félretett ládában kutatva talált meg. Ráadásul nevelési tanácsadóként dolgozott gimnáziumokban, és gyakran javasolta a diákjainak, hogy írjanak listákat. “Meggyőződésem, hogy a célok kitűzése nagyon fontos. Kellemes módja ez annak, hogy megfogalmazzuk, mit várunk az élettől, és utána remélhetőleg neki is kezdünk a megvalósításuknak. Azzal sincs gond, ha az évek során változnak ezek a célok és álmok. Csakis az a fontos, hogy mindig legyenek álmaink”- üzeni a magyar olvasóknak.
Hasonlóan vélekedik Tari Annamária klinikai szakpszichológus is, aki a különböző generációk életérzését kutatta több könyvében. “A kívánságainknál nem az a fontos, hogy jó listákat alkossunk, hanem az, hogy tisztában legyünk a saját személyiségünkkel”- vallja. “A felnőtt élet boldogsága persze nem olyan egyszerű, mint gyerekkorunkban, de nem is sokkal bonyolultabb. Csak ismerni kell azokat a kereteket, amiket valójában a képességeink, a lehetőségeink jelentenek, és ami biztos terepet ad a megvalósításhoz. Fontos, hogy feltegyük magunknak azokat a kérdéseket, mint például, hogy ‘a helyemen vagyok-e a világban?', ‘azt csinálom-e, amire képes vagyok?'. A válaszoknak viszont őszintéknek kell lennie.”
Lori Nelson Spielman kamaszkori listáján ugyan nem szerepelt a regényírás, de időközben rájött, hogy ez az ő útja. És szerinte csak akkor hibázhatunk nagyot, ha nincs önbizalmunk vállalni a titkos vágyainkat. “Fiatal korunkban nagy álmokat dédelgetünk, aztán, ahogy halad az idő, gyakran engedünk a vágyakból, kompromisszumokat hozunk még a legfontosabb dolgokban is. Hagyjuk, hogy az élet vigyen bennünket, sodorjon, ahelyett, hogy a kezünkbe vennénk a saját életünket.”
A regényben Brett Bohlinger végre megteszi ezt a lépést, még ha nem is megy könnyen, és nem is hoz azonnal eredményt. A lista miatt még egy stand-up komikusi fellépést is vállalnia kell. De a csetlések-botlások mindig közelebb viszik a célhoz, ezekről olvasni pedig nemcsak szórakoztató, de elgondolkodtató is lehet.
