Tizenöt éve még azt sem hitte volna, hogy egy maratont le fog futni, ma ő Magyarország egyik legismertebb ultrafutója. A Díványnak mesélt futókarrierje kezdeteiről, az ultrafutásról, a sporton keresztüli jótékonykodásról és arról is, mi történt pontosan a 422 kilométeres kétszeres, Balatont megkerülő tókör során.
Nem futónak készültél, és nem is futsz olyan régóta. Gondoltad, hogy valaha ekkora távokat fogsz megtenni?
Most a napokban, hogy nem tudtam annyira futni, és hogy igazából örülnöm kellett a 10 kilométernek is, pont ezen gondolkoztam. 2010-ben, amikor elkezdtem futni, ha valaki azt mondja, hogy én körbe fogom futni a Balatont, már akkor hülyének néztem volna. Ha valaki azt mondja, hogy egymás után kétszer körbe fogom futni, és ezzel 11 millió forintot még össze gyűjtök, akkor pláne.
A 30-as, 40-es korosztályban extrém módon megugrik azoknak a száma, akik nemcsak futnak, hanem ultratávokat teljesítenek. Te is ebben az időszakodban kezdted a futást. Mit gondolsz, mitől lett olyan népszerű az ultrafutás, pláne nem a fiatalok, hanem inkább az újrakezdők körében?
30-40 éves korára a legtöbb ember túl van valamilyen csalódáson, traumán, akár párkapcsolati okok miatt, vagy azért, mert valakije meghalt. Ennek a túlélésében nagyot tud segíteni a hosszútávfutás. Nemcsak az ultratávok, hanem csak simán a futás. Tehát az ember elkezd futni, 3-4 hónap után már látványosan fejlődik, egy év után már lefut egy maratont. Ez nagyon-nagyon erős magabiztosságot ad, és az énképet is tudja pozitív irányba tolni. Azt hiszem, ezen én is túl vagyok. Annak, hogy az ultratávok ennyire mennek, megvan a maga pszichológiája. A hagyományos atlétika, az olimpiai atlétikai számok arról szólnak, hogy van egy adott táv, és ott legyünk minél jobbak, gyorsabbak, erősebbek. Az ultrafutás pedig inkább arról szól, hogy menjünk el távban minél messzebbre. Igazából a könnyebbik út.
Mert sokkal könnyebb egy maratoni távolságtól eljutni egy 100 km-es futásig, mint egy maratonon 3 órából csinálni 2 óra 40-et. Nem feltétlenül negatívum ez, csak egyszerűen ezért tud működni. Hatalmas sikert lehet elérni akár önmagunk, akár a külvilág szemében azzal, hogy milyen eszméletlen távokat futunk le.
És rengeteg időt is nyerünk vele, amit önmagunkra fordíthatunk.
Ez egy nagyon-nagyon önző sport, elég sok időt elvesz, ha valaki magas szinten csinálja. Lehet azért diszkréten is futni, odafigyelve a családra, én is csináltam olyat, hogy munkába befutottam, munkából hazafutottam, és a munkába járás idejét fordítottam edzésre. De ezzel együtt, és ettől függetlenül is nagyon sok időt vesz igénybe: hétvégi versenyekkel, egy UltraBalatonnal (UB) vagy akár csak egy sima 100 kilométeres futással úgymond el van szúrva az egész hétvége, mert ugye már előző nap rápihensz, jön maga a verseny, odautazni, visszautazni, másnap meg már nem nagyon vagy használható semmire. De egy idő után, ha már fel vagy edzve egy elég magas szintre, akkor azt tartani nem olyan nagy ügy. Visszaosztottam a tavalyi futásaimat, és heti tíz órára jön ki az éves átlag. Jó, azért az sem kevés, de ha úgy számoljuk, hogy hétvégén öt óra, meg hétköznap kétszer két óra, azért az nem egy borzadály. De van, aki sokkal többet megy.
Azért a te futásodról biztosan nem az önzés jut az eszembe, hiszen ez a 422 kilométeres vállalásod is jótékony célból született, és elképesztően jól is sikerült, 11 millió forintot futottál össze a SUHANJ! Alapítvány számára. Ráadásul ez már egy hete volt, de még mindig érkeznek az utalások.
Igen, most 265 százalékon áll, ez a triplája annak, mint amit terveztem. Az adománygyűjtésnek van egy dinamikája, előbb-utóbb majd ez is lecseng. Amikor azt elhatároztam, hogy 4,22 milliót, tehát kilométerenként 10 ezer forintot szeretnék gyűjteni, még nekem sem volt egyértelmű, hogy sikerül-e. De gyakorlatilag már mire a rajtvonalat átléptem, összegyűlt az egész, akkor már tudtam, hogy ez jóval följebb megy majd, mert amikor az ember teljesíti, amit ígért, akkor mindig megugrik az adományozó kedv. Utána jönnek a beszámolók, lesznek még emlékek, amik eszembe jutnak, és amiket mondjuk ki lehet posztolni Facebookra, ezek mind megint csak támogatást hoznak. Ez a gyűjtés is robbant az egyik beszámolóm hatására, bő egy nap alatt hárommillió ráugrott, és most már 11 millió forint fölött járunk.
Ez egy olyan összeg, még azok elmondása alapján is, aki adománygyűjtő kampányokkal foglalkoznak, hogy ekkora pénzt egy ember egy tevékenységgel Magyarországon még soha nem tudott összehozni.
De igazából nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ez a pénz egy fontos dolog, hatalmas támogatás egy ilyen alapítványnak, nagyon-nagyon jó helyre megy! Az a figyelem, amit a SUHANJ! Alapítvány kapott, maga a tény, hogy az emberek egyáltalán megtudták, hogy létezik a SUHANJ! Alapítvány, ami a fogyatékkal élők sportolásával foglalkozik, az még jobb. Szerintem ezért sokkal nagyobb az üzenete, mint maga a 11 millió forint. Úgyhogy én örülök nagyon, hogy ez ekkorát szólt.
Te már régóta támogatod a futásaiddal a SUHANJ! Alapítványt. Miért pont őket választottad, hogy kerültél velük kapcsolatba?
Hát ez egy véletlen volt. Minden évben visznek ki egy kis csapatot a Berlin Maratonra, látássérült, értelmi sérült, mozgásszervi rendellenességgel rendelkező embereket, és nekik kellenek guide-ok. Az egyik évben hirdették, hogy guide-okat keresnek. Korábban már kísértem látássérült futókat itt-ott, és úgy voltam vele, hogy kimegyek, mert végül is jó buli, ki tudok velük menni Berlinbe, meg ez egy jó cél. Akkor csináltam nekik egy adománygyűjtő kampányt, az volt az első, amikor letettem mellettük a voksomat, és ennek a kicsúcsosodása ez a mostani.
Készültél a dupla körre pluszban? Lehet egyáltalán készülni egy ekkora távolságra?
Én soha nem készülök semmire, én folyamatosan futok. Az meg nyilván előbb-utóbb kiad egy olyan teljesítményt, meg egy olyan technikai felkészültséget, ami alkalmassá tesz egy ilyesmire, de céltudatosan nem is lehet máshogy csinálni, jó sokat kell futni, és ennyi.
Kinek mondtad el azt először, hogy mit tervezel?
Hú, hát ez jó kérdés. Zelcsényi Mikinek, az UB igazgatójának. Szerintem ő tudott róla először.
Meglepődött, vagy számított rá téged ismerve, hogy egyszer úgyis eljön az a pont, amikor a célnál nem állsz meg?
Miki szerintem nagyon kemény csávónak tart engem. Mondta is, hogy nagyon-nagyon tetszik neki az ötlet, bízott benne, hogy meg fogom tudni csinálni. Abszolút partner volt minden téren, mint versenyigazgató és mint ember is. Az UB-n is olyan kiemelt figyelmet kaptam tőlük is, és az összes indulótól is, ami már megmondom őszintén, zavarba is hozott. Kezdve a rajtceremóniával, kint a pályán vagy az első köröm utáni érkezésemkor. Az, hogy a célterületet, a célkaput otthagyták nekem már a verseny lezárása után, és az esemény utáni filmben is erősen felül vagyok reprezentálva, ez mind nagyon nagy erkölcsi támogatást adott nekem.
Volt olyan pillanat, amikor azt gondoltad, hogy nem érsz másodszor is célba?
Hát volt, volt. Már eleve az első kör után, amikor a második körre kiindultam, akkor azért fölmértem, hogy még egyet menni azért nem lesz egyszerű. De úgy voltam vele, hogy időm van bőven, nem vagyok olyan, aki feladja a dolgokat. Viszont a déli parton, 300-350 kilométer körül, Balatonszemesen, na ott volt egy olyan pont. Annyira szét volt menve a bokám, meg annyira fájtak a talppárnáim.
Van, hogy valamit erőből meg tudsz csinálni, kitartásból is sok mindenen túl lehet lendülni, ki lehet jönni holtpontokból, de vannak olyan dolgok, amiken nem. Például a talpad felázása, kidörzsölődése az egy eszkalálódó, fájdalmas folyamat. Egy ilyen fájdalommal menni még egy 70-80 kilométert... Ott gondoltam, hogy egyszerűen nem fogok tudni tovább menni. Hát hál' Istennek ez nem jött be végül, de Balatonszemesen kicsit azért úgy éreztem, hogy ennek idő előtt vége lesz.
Szinte a fél ország követett, főleg a második köröd alatt, a Balaton körül élőben, a Facebookon vagy a nyomkövető applikációban. Sokan írták kommentekben, hogy nem is mertek megszólítani téged, csak távolról integettek, mert annyira látszott, hogy bármi is megzavarna. Ezt te is így érezted?
Igen, igen, volt egy 20-30 kilométer, Szemes meg Siófok környékén. Ott bejött az is, hogy nagyon meleg lett már. Minél kimerültebb vagy, annál drámaibban éled meg ezeket a melegeket. Bár mindenhol nagyon-nagyon jólesett, és itt is nagyon jólesett a szurkolás, de nem bírtam erre reagálni, teljesen magamba kellett fordulnom, befelé nézni és koncentrálni egyrészt a célra, másrészt a fájdalom legyőzésére. Tudtam, hogy jobb lesz majd, ha egy kicsit hűvösebb lesz, meg hogy minden holtpontnak vége van egyszer. De azokat az órákat túlélni, azt csak úgy lehet, ha az ember nagyon figyel a céljaira, a motivációra.
Ez mentálisan is hatalmas teljesítmény, nem csak fizikailag…
Persze. Olyan apróságoktól kezdve, hogy már előző este odafigyelsz arra, hogy jól tudj aludni, ne hagyd, hogy elhatalmasodjon rajtad az izgalom. Hogy tudd beosztani az erődet, tudj fegyelmezetten menni, fegyelmezett tudj maradni a frissítésre, hogy fel legyél készülve arra, hogy úgyis lesz holtpont, ne érjen váratlanul, ne ess pánikba, és hogy a végére is maradjon erőd elfogadni például azt, hogy mondjuk van hátra még 80 kilométer, és elfogadni azt, hogy az lehet, hogy 14-15 óra lesz. Nagyon-nagyon-nagyon ott kell lenni mentálisan is, de hát nyilván a sok hosszú teljesítés azért megeddz erre.
Fel sem merült benned esetleg, hogy kiszállj?
Nem, nem, nem. Ez az egy csak, hogy ha fizikailag nem tudok tovább menni, de bennem mindenképpen végig az volt, hogy akármennyi idő alatt, de én ezt a két kört megcsinálom. Aki ismer, az tudja, hogy milyen vagyok. Az elképzelhetetlen, hogy hacsak nem tényleg valami óriási trauma történik, akkor én biztos, hogy végigmegyek.
Kipihented már?
Hát, most már egy héttel vagyunk utána, most gondolom, hogy már talán igen. 3-4 napig nem bírtam aludni, enni, semmi mást csinálni, tényleg csak vegetáltam. El kellett jutnom arra a pontra, hogy tudjak enni, képes legyek a minőségi alvásra, mert ez a regeneráció kulcsa. Azóta már látványosan javul a dolog, az első négy nap volt nehéz, most már azért ki tudok menni futni, most is éppen onnan jöttem. De nem bánom, mert édes teher ez. Egyébként az egész májust rászánom arra, hogy ezt az egészet kipihenjem, meg utolérjem magam.
Megugorható lesz szerinted mindez egy következő adománygyűjtésed alkalmával? Nyilván nem az a célja a gyűjtésnek, hogy rálicitáljon az ember magára, de vajon meg lehet ezt ismételni?
Ahogy a távon is mindig növel az ember – ugye az ultrafutásban is van egy ilyen hülyeség –, miért ne tennénk meg ugyanezt az adománygyűjtésben is? Hát most ezzel magasra lett téve a léc, de az biztos, hogy lesz még adománygyűjtő kampányom a futásaim kapcsán. Nem leszek elkeseredve, ha mondjuk ennek akár csak az egyharmada, egynegyede jön össze. Igazából annak örülök, hogy ez most ilyen brutálisan nagyot durrant.
Lehet még utalni a SUHANJ! Alapítványnak?
Az adományvonalat a héten még nyitva tartjuk, nyugodtan lehet utalni, de ettől függetlenül is lehet támogatni a SUHANJ! Alapítványt, vagy akár más alapítványokat is, vagy bármilyen nemes célt. Lehet 1%-ozni, lehet eseti támogatásokat indítani vagy adománygyűjtő kampányokat, pénzt gyűjteni valamilyen jó célra. Úgyhogy mindenkinek azt mondom, hogy hajrá! És nem kell ehhez feltétlenül kétszer körbefutni a Balatont.
A másokon való önzetlen segítésre számtalan példát találhatunk a magyar történelemben is, ha szívesen olvasnál az egyik ilyen életútról, kattints ide!
Kutyabarátok készüljetek!
Jön a Dogz, az év legnagyobb kutyás fesztiválja! Falkasétákkal, állatorvosi tanácsadással, kutyás bemutatókkal, kutya&gazdi fotózással és sok más ingyenes programmal várunk szeptember 7-én a Városligeti Nagyréten.
Váltsatok jegyet a DOGZ fesztivál színpad izgalmas előadásaira is!
hirdetés
