Harmincz Rita élete az utazás: szó szerint, hiszen életvitelszerű utazóvá vált, most pedig már családjával vág neki a nagyvilágnak. Néhány hónap múlva hátizsákokkal és egy óvodással indulnak neki Délkelet-Ázsiának, a Díványnak adott interjúban pedig legújabb könyvéről, a Keleti mesékről is beszélgettünk.
Te hogy utazol? Szuvenírekkel, finomságokkal megpakolt bőrönddel térsz haza, miután kipipáltad a látványosságokat, vagy csak felkapsz egy hátizsákot, és nekivágsz az ismeretlennek? Rita, aki A sárga ruhás lány néven vezetett blogja révén ismert az utazók körében, nem az előbbi módot választotta – viszont
nagyon közel kerül egy ország valódi karakteréhez annak lakosain keresztül, hiszen sokszor vadidegenek otthonaiban száll meg.
A legutolsóként megjelent, Keleti mesék címet viselő kötetében ázsiai utazásairól ír, de a Díványnak arról is beszélt, mi tehet valakit életvitelszerű utazóvá.
Keleti mesék a könyv címe, melyben leírod azt is, a Kelet adta neked a legtöbbet eddigi utazásaid közben. Mi fogott meg benne ennyire?
Egyszerűen tudtam, hogy arra kell mennem. 2011-ben voltam először Kínában, az az utazás nagy hatással volt rám. Jártam nyugaton is, hiszen az USA-ban is éltem, de számomra az volt vonzó, ahogy keleten az emberek másképp gondolkoznak és élnek. Ez az egyszerűbb élet, úgy éreztem, közelebb áll hozzám.
Ez azzal is jár, hogy hidegben, ágy nélkül, akár a szabadban kell aludnod, a tisztálkodási lehetőségeket pedig egy vödör talán nem is biztosan tiszta víz jelenti. Ezt könnyen elfogadtad?
Utazhattam volna máshogy is, ha úgy döntök, hogy kicsit több pénzt költök, de ha az ember elindul egy ilyen irányba, akkor egy idő után már nem gondolkozik, csak megy és csinálja. Én nem bántam meg ezt, annyira nem zavart. Az sokkal inkább, ha úgy éreztem, hogy le akarnak húzni, de
a kellemetlen körülményekkel meg tudtam békülni. Magam választottam ezt az utat, és mindazt, ami ezzel jár. Ha közel akarok kerülni a helyiekhez, meg akarom nézni, mi zajlik náluk a való életben, azt így kell csinálni.
Azt is könnyű volt elfogadni, hogy valaki az otthonába invitál, hogy nála szállj meg, teljesen ingyen, és ezt minden rossz szándék nélkül teszi? A mi kultúrkörünkben, ha egy vadidegen így tesz, azonnal megszólalnak a vészcsengők.
Ez a kérdés ott fel sem merül.
Nincs létjogosultsága, nem érzed, hogy lehetne hátsó szándék.
Balin talán másképp van ez, nehezebb az igazán őszinte embereket megtalálni, hisz a rengeteg turista miatt az emberek megszokták, hogy van pénz. De Kelet-Timorban nem, ott az emberben ilyesmi nem merül fel. Nem félsz, érzed a jó szándékot. Azok közt a keretek közt a megérzéseid kifinomultabbá válnak, és jobban meg is hallod őket. Az intuíció sokkal kifinomultabb lesz. Azért amikor éjjel egy rendőrségi épületből vittek át egy másikba, kicsit féltem, de egyébként nem. Addigra eljutottam egy olyan állapotba, amikor csak csináltam.
Az életvitelszerű utazáshoz teljesen át kell programoznunk a gondolkodásunkat?
Igen. Másképp kell gondolkozni és tervezni a dolgokat, rugalmasabbnak kell lenni.
El kell hagyni azokat a gondolkodási sémákat, amelyek ebben a világban, ahol most beszélgetünk, megvannak.
Nem működnek ugyanazok a dolgok ebben a két világban.
Mi volt a leghosszabb idő, amit utazással, távol Európától töltöttél?
Kilenc hónap, talán kicsit több. Aztán egy kicsit hazajöttem, majd mentem vissza.
Van egy embertípus, akinek ez való, vagy bárki meg tudja találni magában az életvitelszerű utazót?
Nem való mindenkinek, és nem is kell mindenkinek ezt csinálnia. De akinek csak ezen jár az esze, az menjen. Már vannak olyan barátaim, aki szintén így élnek, még ha nem is írnak blogot vagy hirdetik, hogy ezt csinálják – viszont ez az élet nagyon sok lemondással jár, sok áldozattal, még akkor is, ha ez nem látszik.
Az áldozatok egy része emberi kapcsolatok, például barátságok megszakadása.
Igen, és ez engem meg is viselt. A pénz csak egy eszköz, azt bármikor vissza lehet szerezni, de egy emberi kapcsolódás, egy érzelem mély nyomot hagy benned, a halálos ágyadon is vissza fogsz emlékezni rá. A legnehezebb az egy kapcsolat elvesztése során, ha nincs válasz. Amiről a könyvben írok, az is ilyen kapcsolat volt – nekem ezt nehéz volt lezárni.
És az, hogy elszakadj családodtól, nem volt ugyanilyen nehéz?
Már tizennégy évesen elkerültem a családomtól, egy katolikus iskolában, kollégiumban laktam. Ritkán mehettem haza Budapestről vidékre. Mivel az utazásokra is az ő jóváhagyásukkal indultam, és nem is volt itthon valakim, aki beteg lett volna, nem maradt itthon a fél lelkem.
Az már nagyobb problémát okozott, amikor meghalt a nagymamám, és Nyugat-Pápuán voltam, vagy meghalt a nagypapám, és én Londonban éltem, nem értem haza időben.
Az, hogy a családomtól távol legyek, honvágyam legyen, nem fordult elő, beszéltünk telefonon. Majd most leszek kíváncsi arra, hogy gyerekkel utazva a lányomnak mennyire fognak hiányozni a nagyszülők. Most már ezt is figyelembe kell venni.
Miben más gyerekkel életvitelszerűen utazni, mint egyedül vagy más felnőttekkel?
Nem csinálunk belőle nagy ügyet. Több oldalról kell ezt megvizsgálni: az egyik az, hogy milyen a szülő.
A szülő rugalmasságán múlik sok minden, és azon is, hogy a gyerekkel lehet-e utazni.
Ha nem olyan gyereket kaptál, az nehezebb lesz, és nem biztos, hogy erőltetni kell. Ha rugalmas vagy, és meg tudod tenni, hogy kevesebbet stresszelsz, azt a gyerek is megérzi. Az egész annyival nehezebb, hogy neki is van holmija, azt is cipelni kell – és időnként őt is. Mi Mexikóban már kipróbáltuk a gyerekkel utazást öt hónapig lakóautóval. Az könnyű volt, nem kellett cipelni semmit, az autó mindent elbírt. Most viszont hátizsákkal megyünk, nem lesz autónk, vándorolni fogunk helyről helyre.
Már elkezdtem sakkozni azon, mi fér bele a hátizsákokba. Lesz nekünk egy-egy hátizsák, talán a gyereknek is egy, és egy hordozó, amivel ő is hátizsákká válik. Az négy táska két emberre.
Csak a legszükségesebbeket visszük. Ezzel nagyon sokat lehet tanulni. Ami a hátizsákba befér, azt cipelned kell – úgy, ahogy a való életben is viszed magaddal a terheid.
A hátizsák ezeket mutatja meg tárgyként. Könnyíthetsz rajta, ha el tudod fogadni azt, hogy nem kell öt nadrág, hanem elég egy is. Ez egy jó önismereti út is. Azt is érdemes tudatosítani, hogy szinte mindent meg lehet venni – van, amit olcsóbban is. Csak azt kell magaddal vinni, amit nem tudsz beszerezni.
Az elmúlt években nemcsak a lányod születése miatt utazhattál kevesebbet, hanem a koronavírus miatt is. Hogyan látod, mennyire változtatta meg a Covid az utazás világát?
Minket nagyon rosszul érintett a járvány. 2020 márciusában jöttünk haza Indonéziából, nagyjából az utolsó géppel. Láttuk, hogy zárnak be a környező országok, törölték a járatokat: megijedtem. Utólag visszagondolva azt látom, nem kellett volna feltétlenül hazajönnünk. Utána Indonézia bezárt két évre, vissza sem mehettünk, és utazni sem nagyon lehetett: nem is mentünk sehová másfél évig. Ez rossz volt. Azért mentünk már tavaly Mexikóba, mert kezdtek nyitni az országok, és oda épp könnyű volt beutazni, nem kértek tesztet, oltást sem, fél évig maradhattál.
A kérdésre visszatérve: nagyon átalakult az utazás.
Mióta lehet szabadon mozogni, úgy megnőttek a repjegyárak, hogy kétszer is meggondolja az ember, elindul-e.
Ázsiai helyi járatokra két-háromszoros áron lehet jegyet venni, így többször is meg kell gondolni, hova utazik az ember és mennyi időre. Régen Délkelet-Ázsiában is utazgattam fapados járatokkal – kényelmetlenebb volt, de olcsóbb, ma viszont már drágább egy hagyományos légitársaságnál. Emellett figyelni kell, melyik ország épp mit követel, ugyanis van, ahol maradtak a szigorú belépési követelmények. Indonéziába most is kérnek két oltást, ezeknek utána kell járni, ami extra adminisztrációt jelent. De ha nem teszed meg, lehet, hogy Budapesten fel sem szállhatsz a gépre. Ez nem szegi ugyan az utazási kedvet, de kicsit nehezebb lett, több pénzt kell gyűjteni, kevésbé lesz spontán az utazás. Komolyabban fel kell készülni, mint korábban.
Ha már a pénz szóba jött: hogyan finanszírozható az életvitelszerű utazás?
Én sokadik éve építgetem a blogomat, kialakítottam egy webshopot is. Részben azért én adom ki és árulom a könyveimet, mert anyagilag ez kedvezőbb, mint ha egy kiadóval egyeztem volna meg. A pénzre nagyobb szükségem van, mint arra a marketingre, amivel egy kiadó járt volna. Mivel Indonéziában töltöttem a legtöbb időt, nagyon jól ismerem, ide tervezek másoknak utazásokat szolgáltatásként. Sok előadást is vállaltam most, hogy itthon vagyok, ez is bevételi forrás, illetve kialakítottunk egy passzív bevételi forrást is az utazások finanszírozására.
De az is hozzátartozik, hogy ha az ember így utazik, akkor nem egy kéthetes nyaralás árát költi el.
Aki nyaralni megy, az egy éven át gyűjtöget erre – könnyen megfogalmazódik benne, hogy nehogy már ne engedhessen meg magának ezt vagy azt. Tudom, hogy ez így van, én is nyaraltam.
Ha életvitelszerűen utazol, sokkal kevesebb is elég, mert nem nyaralsz, hanem utazol. Másképp költöd el a pénzt – és ha van időd, egy helyen hosszasan tudsz maradni, olyan lehetőségek adódnak, amivel olcsóbban vagy akár ingyen juthatsz szolgáltatásokhoz. Aki arra gondol, hogy milliókba kerül így utazni, annak át kell állnia arra, hogy egy utazó fejével gondolkozzon
Sok mindent megtapasztaltál, tud még kultúrsokk érni?
Persze. Már a férjemmel utaztam várandósan a Fülöp-szigeteken, amikor nagyon kellemetlen helyzetekbe is kerültem. Ott sem azokon a területeken utaztunk, ahova a turisták mennek – ott nem nagyon lehet szállások közt válogatni. Vagy drága hotel van, vagy olyan szállás, ahol egy helyen például lyuk volt a falon.
A csótányok, a vécéülőke teljes hiánya szinte mindenhol megszokott. Volt olyan is, hogy hiába foglaltunk le egy szállást, visszaírták, hogy elírták az árat egy nullával, annyival többe került. Akkor kénytelenek voltunk megszállni egy olyan motelben, ahol órára fizetsz.
Várandósan ez másként éri az embert, úgyhogy igen, értek kultúrsokkok, és nem feltétlenül azért, mert a földön kell aludni, vagy szegényebbek az emberek, hanem a kialakuló helyzetek miatt.
Amikor a lányod iskolás lesz, akkor is megmaradtok életvitelszerű utazóknak?
Nekünk az utazás az életünk, olyan nekünk, mint amikor te levegőt veszel.
Ez a hobbink, hivatásunk szenvedélyünk, munkánk.
Nem tudom, mi lesz három év múlva, de ha lesz rá lehetőség, szeretnénk ezt fenntartani. Ez a mindenünk.
