Azt gondolnánk, az idealizálás a szerelem normális szakasza. A kapcsolat elején pozitív színben látjuk a másikat, hibátlannak és káprázatosnak hisszük, teljesen elbűvöl minket, a rajongásig odavagyunk érte. Ám néha annyira tökéletesnek észleljük, hogy azt a saját önértékelésünk sínyli meg.
Az idealizálásra sokan úgy tekintenek, mint a tündérmesék és az amerikai romantikus filmek mellékhatására: gyerekkorunktól fogva belénk ivódik a gondolat, hogy létezik valahol a lelki társunk, akit csak meg kell találnunk, és ha ez megtörténik, onnantól minden tökéletes lesz. Arról viszont sokkal kevesebb szó esik, hogy a partnerünket makulátlanra szépítő lencsék nemcsak nem egészségesek, hanem egy olyan folyamatsornak a kiindulópontját is jelenthetik, amelyben elkerülhetetlen a másiknak emelt oltár leomlása. Minél magasabb piedesztálra állítunk valakit, annál nagyobbat fog zuhanni. Az okokat Annie Tanasugarn pszichológus foglalta össze a Mediumon.
Szerelem és más drogok
Az idealizálás nem új keletű fogalom a lélektanban: Tanasugarn szerint biokémiai reakcióként és pszichológiai jelenségként is definiálják. Biokémiai szinteken a dopamin megnövekedett mennyisége a jellemző a szerelem első időszakában. Kis túlzással elárasztja az agyunkat ez a neurotranszmitter, amelyet más függőségekkel, például drog-, alkohol-, videójáték- és vásárlásaddikcióval is kapcsolatba hoztak. Többek között ezért is mutatunk különböző testi és érzelmi tüneteket, amikor a partnerünk közelében vagyunk: izgatottak leszünk, fokozódik a szívritmusunk, nehezen koncentrálunk, elpirulunk, intenzív boldogságot élünk át, az étvágyunk csökken. Amikor pedig nincs velünk, sóvárgunk utána, mintha elvonási tüneteink lennének.
Igen ám, de a függőségi helyzet óriási csapdákat is magában rejt: előfordulhat, hogy a szerelemben is egyre inkább növelnünk kell az adagot, hogy elérjük ugyanazt a hatást. Ha ráállunk erre a működésmódra, akkor még gyakoribb és intenzívebb megerősítésekre lesz szükségünk, még több csodálatra, feltárulkozásra, drámára és megmentésre, az érzelmek végletekig történő gerjesztésére, hogy ne veszítsük el az érdeklődésünket, ne üresedjünk ki. Ez azonban rendkívül kimerítő állapot, egy ilyen párkapcsolat nehezen egyeztethető össze az életünk más területeivel. Ahelyett, hogy töltene minket és erőforrásként tudnánk használni, gyakorlatilag az összes energiánkat felemészti, így kérdéses, hogy mennyire tartható fenn hosszú távon.
Elhárító mechanizmusok
Pszichológiai fogalomként az idealizálás a hasítással rokonítható. Mindkét mechanizmus esetén a személynek nehezen megy az ambivalencia kezelése, hajlamos fekete-fehérben látni a világot és benne az embereket. Gyakran tudattalan folyamatokról van szó, amelynek során a másik erősségei felnagyítódnak, míg a hibái, a gyengeségei észrevétlenek maradnak. Sokszor azért történik, mert a személy bizonytalan a másikkal kapcsolatos érzéseiben, vagy a másik vele kapcsolatos érzéseiben. De ezzel esélye sincs szembesülni, hiszen egy álomképet szeret a partnerében. A másik tökéletlenségeinek felismerése nem mellesleg a saját tökéletlenségeinkre is felhívhatja a figyelmet, aminek kapcsán sokan szintén öngyűlöletet élhetnek át, így inkább megpróbálják ezeket a gondolatokat elhessegetni maguktól. Az idealizálással ezeket a szorongásokat mind távol lehet tartani, legalábbis átmenetileg. Előbb-utóbb persze elkerülhetetlenül borulni fog a gyenge talapzaton álló építmény, de addig is nagy árat fizetünk az elhárítás fenntartásáért: lemaradunk arról, hogy igazán megismerjük a másikat, csak a róla szóló elképzeléseinkhez próbálunk kétségbeesetten kapcsolódni.
Nem mindegy, mit tanultunk gyerekként a szeretetről
Az idealizáció gyakran olyan felnőtteknél jelenik meg, akik gyermekként érzelmi elhanyagolásnak vagy bántalmazásnak voltak kitéve. Bár a fájó emlékek idővel megkopnak, további problémát jelenthet, ha valaki olyan – téves és többnyire tudattalan – hiedelmeket sajátított el a szeretetről, amik rendkívül megnehezítik a hosszú távú stabil kapcsolatok működtetését. Előfordulhat, hogy olyan szülők nevelték, akiknek irreális elvárásaik voltak vele szemben, akiktől azt tanulta meg, hogy mindenben a legjobbnak kell lennie, különben fabatkát sem ér: csak akkor érdemel szeretetet, ha tökéletes. Nem csoda, hogy aki ilyen közegben nő fel, az a későbbi élete során is jó eséllyel túlteljesítő lesz, intenzív szégyent él meg, ha valami nem sikerül, illetve nem igazán tudja, ki is ő valójában azon kívül, amit a szülei elvártak tőle.
Az is lehet, hogy a szülei folyamatosan leértékelik, míg másokat, testvéreket, osztálytársakat piedesztálra állítanak és velük példálóznak, igazságtalan összehasonlításokat téve a gyerekek között. Az üzenet mindkét esetben egyszerű és rendkívül káros: az az értékes, aki mindig mindenben makulátlanul jó. Ennek a képzetnek azonban ember nincs, aki meg tudna felelni: sem ő, sem a későbbi partnerei. Amikor hibázik, saját magát selejtesnek, értéktelennek éli meg, de a párkapcsolaton belül sem képes a nehézségeket tolerálni, hiszen azt tanulta meg, hogy a szerelemnek is tökéletesnek kell lennie. Tökéletlenségeket nem tud integrálni a partneréről kialakult képébe, így a mindent vagy semmit működésmódnak megfelelően a másik istenítését követően hamar átbillen oda, hogy az illetőt túlságosan negatív színben lássa, és inkább új partnert keressen.
A sérülékenység felvállalása
Miután az ember kitartó önismereti munkával tudatosította a gondolkodás- és viselkedésbeli mintázatait, elkezdheti megtanulni, hogyan ne idealizáljon másokat. Átmenetileg úgy érezheti, egy szeretetkapcsolatba ugrani igazi mélyvíz, ahol pillanatok alatt elsüllyedhet. Ahhoz, hogy ez ne történjen meg, sok olyan dolgot kell újra begyakorolni, aminek korábban pont az elkerülését tanulta meg a túléléshez: a bizalmat, a sérülékenység felvállalását, az érzelmi elérhetőséget, az őszinte kommunikációt. Az is lényeges, hogy az illető felismerje: az idealizálást a tökéletességbe vetett hit tartja fenn. De tökéletesség egyrészt nem létezik, másrészt éppen a tökéletlenségeink tesznek egyedivé minket és semmit sem vonnak le abból, hogy mennyire vagyunk méltók a szeretetre.
A kapcsolatainkban teljesen természetes, hogy idővel csökken az intenzitás, és nagyobb szerepet kap a kommunikáció, az átláthatóság, a problémák közös megoldása. A másik idealizálása melletti kitartás alapvetően éretlen működésmód, hiszen nem vagy képes integráltan, a jó és rossz tulajdonságaival együtt látni és szeretni a másikat. Az ilyen típusú kötődések pedig hiába lángolnak, egyrészt rendkívül sok energiát emésztenek fel, másrészt általában rövid idejűek: a másoknak emelt oltárok hamar összedőlnek, az istenítésből könnyen démonizálás lesz.
