„Szubjektív jóllét”. Így nevezik a tudósok azt, amit hétköznapiasan boldogságként emlegetünk. E definíció szerint tehát a boldogság olyasvalami, amit magunkban érzünk: vagy közvetlen örömérzet, vagy hosszú távú megelégedettség azzal kapcsolatban, ahogy az életünk zajlik. És hogy miként lehet objektív eszközökkel mérni, számszerűsíteni az egyén boldogságszintjét? A tipikus szubjektív jólléti kérdőívek arra kérik az alanyt, jelölje be egy 0-tól 10-ig terjedő skálán, mennyire ért egyet olyan állításokkal, mint például: „Elégedett vagyok a mostani életemmel”, „Úgy érzem, az életet érdemes élni”, „Optimista vagyok a jövőt illetően” vagy „Az élet jó”.
Az eddigi legátfogóbb kutatásokból kiderül például hogy a pénz valóban boldogít ugyan, de csak egy bizonyos pontig, és azon túl nincs jelentősége. És az is is érdekes eredmény, hogy a betegség rövid távon csökkenti ugyan a boldogság szintjét, hosszú távon azonban csak akkor forrása a bánatnak, ha az illető személy állapota folyamatosan romlik.
A társas kapcsolatok jelentősége
A társadalomtudósok többek között arra a következtetésre jutottak, hogy az életkor, a nem vagy a nemzetiség nem jósolják be a boldogságunkat, és az is kiderült, hogy a család és a közösség nagyobb befolyással van a boldogságunkra, mint a pénz és az egészség. Az erős családok tagjai, akik összetartó és támogató közösségben élnek, sokkal boldogabbak, mint azok, akik diszfunkcionális családból származnak, és sosem találtak (vagy nem is kerestek) közösséget, amelynek tagjaivá válhatnak.
A házasság minősége különösen fontos tényező: több tanulmány is bizonyítja, hogy szoros összefüggés van a jó házasság és a szubjektív jóllét, illetve a rossz házasság és a nyomorúság között, és ez a gazdasági, sőt fizikai körülményektől függetlenül igaz. Egy kispénzű rokkant, aki szerető házastársával él, a családja összetartó és a közössége barátságos, boldogabb lehet, mint egy magányos milliárdos – feltéve, hogy nem szegényebb egy bizonyos szintnél és betegsége nem jár állapotromlással vagy fájdalommal.
A vágyak és elvárások szerepe
A legfontosabb azonban, ami kiderült, hogy a boldogság nem igazán függ olyan objektív körülményektől, mint a gazdagság, az egészség, vagy akár a közösség, sokkal inkább az objektív körülmények és a szubjektív elvárások egybeesésén múlik. Ha versenybiciklit akarunk és versenybiciklit kapunk, elégedettek vagyunk. Ha új Ferrarit akarunk, és használt Fiatot kapunk, csalódunk. Másfelől ahogy a dolgok javulnak, nőnek az elvárások is, és ennek következtében még az objektív körülmények drámai javulása sem feltétlenül elégít ki minket. Ám akár egy súlyos betegség ellenére is maradhatunk éppolyan boldogok, mint azelőtt, ha megbékülünk állapotunkkal, és elfogadjuk, hogy bizonyos dolgokról lemondva kell tovább élnünk.
Igazuk volt tehát azoknak a filozófusoknak, költőknek és prófétáknak, akik már évezredekkel ezelőtt megmondták a frankót: megelégedni azzal, amink van, sokkal fontosabb, mint többet szerezni abból, amit akarunk.
A boldogság biológiai megközelítése
Míg a társadalomtudósok a szubjektív jóllétről szóló kérdőíveket töltetnek ki, és szocioökonómiai tényezőkkel vetik össze őket – mint például a gazdagság és a politikai szabadság –, a biológusok ugyanezeket a kérdőíveket használják, de a kapott válaszokat biokémiai és genetikai tényezőkkel mérik össze. A biológusok úgy tartják, hogy mentális érzelmi világunkat több millió évi evolúció során kialakult biokémiai mechanizmusok uralják. A többi mentális állapothoz hasonlóan szubjektív jóllétünket sem olyan külső paraméterek határozzák meg, mint a fizetésünk, szociális kapcsolataink vagy politikai jogaink, hanem idegek, neuronok és szinapszisok bonyolult rendszere, és olyan, kellemes érzetet kiváltó szerves vegyületek, mint a dopamin, az endorfin az oxitocin vagy a szerotonin. Vizsgáljuk meg ezeket a hormonokat egy kicsit közelebbről!
Dopamin
A dopamin ingerületátvivő anyagként számos funkciót tölthet be az agyban, de mégis a jutalmazó és élvezetkeltő mechanizmusokban játssza a legismertebb és legjobban tanulmányozott szerepét. A dopamin neurotranszmitter áll a mezolimbikus jutalmazópálya minden aktivitásának hátterében. Amikor az agy felismeri, hogy olyasmit csináltunk, ami megelégedésére szolgál (vizet ittunk, ha szomjasak voltunk, megmenekültünk valamilyen veszélyes helyzetből, szeretkeztünk a partnerünkkel), a viselkedésünket rövid, de igen intenzív élvezet érzésével jutalmazza, amelyet a dopamin felszabadulása vált ki. Az élvezetek és a jutalmazás támogatása azonban csak egyike a dopamin ezernyi feladatának, amit az agyban ellát. Más vegyületeknek, például az endorfinnak ennél specifikusabb szerepe van az élvezeti működésben.
Endorfin
Az endorfin neurotranszmitterek az élvezetet kiváltó vegyületek nagypályás játékosai. Akár egy tábla csokoládé elmajszolása, akár a heves szex váltja ki a felszabadulásukat, az endorfinok felelősek azért az elképesztően intenzív, észvesztő élvezetért, ami áthatja teljes lényünket. Ez tehát azt jelenti, hogy agyunkban természetes módon is jelen van egy anyag, amely ötször erősebb, mint a legveszélyesebb narkotikum, amit előállítottunk.
Az agy azonban rendkívül óvatosan bánik az endorfinnal. Legtöbbször csak erős fájdalom és stressz hatására szabadít fel az anyagból, amire jó példa a gyermekszülés. Elérhetjük az endorfin felszabadulását úgy is, ha extrém erős fizikai megpróbáltatásra kényszerítjük a szervezetünket. A maratonisták gyakran számolnak be a „futók mámoráról”, arról az érzésről, ami hirtelen tör rájuk, és hihetetlen élvezetes számukra. Akkor fordul elő, amikor már annyit sanyargatták a szervezetüket, hogy az agy előveszi a legnagyobb mordályát, és az endorfinokkal törli el a fájdalmat és a fáradtságot a testből. Így hát amellett is lehet érvelni, hogy az endorfin elsődleges funkciója nem is az élvezetszerzés, hanem a fájdalomcsillapítás, azaz megelőző funkciója is van, és ezáltal képes fenntartani a boldogságot.
„Van azonban egy jelentős probléma mind a dopaminnal, mind az endorfinnal kapcsolatos magyarázatokkal: mindkettő egyenlőségjelet tesz a boldogság és az élvezet közé” – írja Dean Burnett walesi agykutató A boldog agy című könyvében, aki maga is azon az állásponton van, hogy bár nyilván lehetséges (sőt normálisnak mondható), hogy boldogok vagyunk, miközben élvezetben van részünk, az igazi boldogság biztosan többet kíván ennél. Mint írja, „az élet több euforikus élmények sorozatánál”.
Oxitocin
Az oxitocin az egyik sikeres versenyző lehet azon vegyületek közül, amelyek e jóval mélyrehatóbb érzést megalapozhatják. A gyakran szeretethormonnak is nevezett vegyületnek látszólag központi szerepe van abban, hogy a rokonokkal, közeli barátokkal, szeretőkkel ápolt kapcsolatok hosszú távon általában boldoggá teszik az embert.
Azon túl, hogy szülés és szoptatás idején nagy mennyiségben szabadul fel, az oxitocin a társas helyzetek sokkal szélesebb tárházában játszik fontos szerepet: a szexuális gerjedelem és az arra adott válasz, a stressz, a társas interakciók, a (partneri) hűség. Fontos szerepet tölt be a társas kötelékek kialakulásában, illetve azok fenntartásában, ugyanakkor nagy mennyiségben szabadul fel szeretkezés közben is. Burnett szerint ez az oka annak, hogy a „barátság extrákkal” felállást (amikor két barát úgy dönt, hogy lefekszik egymással, mindenféle romantikus kapcsolat vagy elköteleződés nélkül) olyan veszettül nehéz fenntartani: „Hála az oxitocinnak, a szexuális kapcsolat alapvetően megváltoztatja azt, ahogy a partnerünkre tekintünk, és a tisztán testi vágyat átalakítja vonzódássá és vágyakozássá. Az oxitocin miatt válik a szeretkezés szerelemmé.”
A lényeg tehát, hogy az oxitocinnak nélkülözhetetlen szerepe van abban, ahogy az agy megéli a szerelmet, az intimitást, a bizalmat, a barátságot és a társas kapcsolatokat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az oxitocin lenne felelős a boldogságért. Az élvezetekről és az intimitásról elmondhatjuk, hogy a boldogsághoz vezethetnek. Vagyis minden vegyület, amely az élvezet és az intimitás létrejöttében játszik szerepet, talán csak közvetett módon okozza a boldogság kialakulását. De van-e olyan vegyület, amely közvetlen módon boldoggá tesz minket? A szerotonin talán képes erre.
Szerotonin
Ez a neurotranszmitter is számos idegi folyamatban kap szerepet, így hatásai sokfélék lehetnek: segít elaludnunk, szabályozza az emésztést és irányítja a hangulatot. A leggyakrabban felírt mai antidepresszánsok hatásmechanizmusa az agyban elérhető szerotonin koncentrációjának emelésén alapul. A jelenleg legelfogadottabb bölcsesség szerint a depresszió fő forrása az alacsony szerotoninszint, és ez olyasvalami, amit helyre lehet hozni. A Prozacot és a hozzá hasonló gyógyszereket SSRI-nek, vagyis szelektív szerotoninvisszavétel-inhibitoroknak nevezik, és ez a név jól leírja hatásukat az agyban. Azt azonban (egyelőre) senki nem tudja, hogy a szerotoninszint megemelkedése pontosan mit is csinál az agyban. „Ha egyszerűen arról lenne szó, hogy a nem megfelelő szerotoninszint okozza a boldogtalanságot, akkor azt könnyedén lehetne orvosolni. Csakhogy az anyagcserénk és az agyunk rendkívül gyorsan működik, és így az SSRI-k hatására szinte azonnal megemelkedik a szerotoninszint. Ennek ellenére az SSRI-ket hetekig kell szedni, mire érződik a hatásuk” – magyarázza Burnett.
Vagyis a szerotonin önmagában nem képes boldoggá tenni minket, hanem lennie kell más tényezőknek is, amelyek közvetetten hatnak a hangulatunkra. A szakember szerint tulajdoníthatunk erőteljes neurológiai hatást egyszerű molekuláknak, ez nem jelenti azt, hogy így működnek a valóságban is. (Helló, Szép új világ-beli szóma!)
„Számos cikket találhatunk arról, hogy hogyan hekkelhetjük meg a boldogsághormonjainkat. Ehhez hasonló, amikor azt állítják, hogy néhány egyszerű diétás trükk vagy testmozgás megemelheti a megfelelő vegyületek koncentrációját az agyunkban, ami miatt jobban fogjuk élvezni az életet. Sajnos ezek súlyos túlegyszerűsítései egy elképesztően bonyolult folyamatnak” – figyelmeztet az agykutató, aki szerint a boldogság specifikus molekulákhoz kapcsolása alapvetően rossz megközelítés – és ezzel a legtöbb biológus egyetért: azt fenntartják, hogy a boldogságot főleg a biokémia határozza meg, de elfogadják, hogy pszichológiai és szociológiai tényezőknek is közük van hozzá. Ahogy hitbeli meggyőződésünknek is, valamint annak, hogy hogyan viszonyulunk az emberi léthez magához, illetve mekkora jelentőséget tulajdonítunk saját létezésünknek. És itt jön a képbe a jó öreg filozófia.
„miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?”
Logikus azt gondolni, hogy életcélok nélkül az ember nem lehet boldog, ráadásul azok, akik nem találják a helyüket a világban, nagyobb eséllyel fordulnak olyan örömforrásokhoz, amelyek átmeneti élvezetet nyújtanak csupán (pl. kábítószerek alkalmazása), és amelyek súlyosan károsíthatják is a szervezetüket.
Az igazi és tartós boldogság megéléséhez mindenképpen kell valamilyen hajtóerő, ami mozgásban tart minket, ami arra késztet, hogy minden nap felkeljünk és tegyünk, vagyis a boldogság inkább az, ha az ember az életét a maga egészében értelmesnek látja. A kutatások is alátámasztják, hogy az értelmes élet még a legnagyobb nehézségek közepette is kielégítő lehet, míg az értelmetlen élet szörnyű szenvedést okoz, legyen bármilyen kényelmes is. Az egzisztenciális pszichoterápia képviselői – köztük Viktor Frankl holokauszttúlélő, a logoterápia megalkotója – mindehhez hozzáteszik, hogy még a legabszurdabb, legfájdalmasabb és legembertelenebb helyzetben is van az életnek lehetséges értelme, amitől a szenvedés is értelmet nyer. Ehhez persze elméletben muszáj felülemelkednünk azon a tényen, hogy az emberiség egy vak fejlődési folyamat eredményeként jött létre, és ezért tisztán tudományos, metafizikai szemszögből az emberi életnek egyáltalán semmi értelme nincsen. Így tesz korunk egyik legnevesebb gondolkodója, Yuval Noah Harari történész is, akinek egyik fő kutatási területe az a nagy kérdés, hogy vajon boldogabbá váltak-e az emberek a történelem során?
„Meglehet, ha azt kérdezik tőlük, elégedettek-e egészében véve az életükkel, a középkori emberek igen magas pontszámot értek volna el egy szubjektív jóllétszint-felmérésen” – jegyzi meg a tudós Sapiens című könyvében. Hogy miért? Ha belegondolunk, a középkori emberek élete nyilvánvalóan kemény volt, viszont, mivel hittek a halál utáni örök üdvösségben, talán sokkal értelmesebbnek tartották az életüket, mint a világi szemlélettel bíró mai emberek, akik hosszú távon nem remélhetnek mást, csak a teljes és értelmetlen nemlétet. Minazonáltal nem csak a vallásos értelemben vett hit jelenthet az ember számára fogódzót – mely fogódzó nyilvánvalóan a fantázia szüleménye:
„A túlvilág, ami a középkori emberek életének értelmet adott, semmivel sem volt kevésbé egy káprázat része, mint a modern emberek által favorizált humanista, nacionalista és kapitalista értelmek. A tudós, aki azt állítja, az élete értelmes, mert növeli az emberi tudást, a katona, aki azt állítja, az élete értelmes, mert a hazája védelmében harcol, és a vállalkozó, aki egy új cég felépítésében találja meg élete értelmét, ugyanúgy egy illúzió rabjai, mint középkori megfelelőik, akik ezt az értelmet a Szentírás olvasásában, keresztes háborúk vívásában és katedrálisok felépítésében találták meg” – írja Harari, majd hozzáteszi:
a boldogság tehát talán nem más, mint az élet értelmével kapcsolatos személyes téveszméink összehangolása az uralkodó kollektív téveszmékkel.
„Amíg személyes narratívám összhangban van a körülöttem lévő emberek narratíváival, meg tudom magam győzni arról, hogy az életemnek van értelme, és ebben a meggyőződésben boldogságot lelek.”
Hű, ez eléggé lehangoló következtetés! Valóban az önámítástól függne a boldogság?
A fejlődésre való törekvés
Az eddigiek alapján tehát a boldogság valamilyen szubjektív érzés – vagy az örömé, vagy az értelemé –, de ezzel még mindig nincs vége a történetnek.
A buddhisták 2500 éve tanulmányozzák módszeresen a boldogság lényegét és okait, nem véletlen, hogy a modern tudományos közösség egyre inkább érdeklődik mind filozófiájuk, mind meditációs gyakorlataik iránt. (Helló, mindfulness!) A buddhizmus szerint a legtöbb ember óriási fontosságot tulajdonít saját érzeteinek, és a kellemes érzeteket boldogságként, a kellemetleneket szenvedésként azonosítja. Az emberek ezért túlértékelik érzéseik jelentőségét, hajszolják az örömöket, és kerülni igyekeznek a fájdalmat, szenvedést. Csakhogy ez e tan szerint súlyos tévedés: a valóság az, hogy szubjektív érzeteink minden értelem nélkül valók, csupán futó vibrációk, minden pillanatban változnak, ezért ezeknek a szubjektív érzeteknek a hajszolása nemcsak kimerítő, de értelmetlen is. A buddhista filozófia szerint a szenvedés gyökere a szubjektív érzetek hajszolása, akármilyenek is legyenek azok, emiatt vagyunk az állandó feszültség, zavar és elégedetlenség állapotában. Vagyis az ember csak akkor szabadulhat meg a szenvedéstől, akkor lelhet elméje nyugalomra, ha felhagy bizonyos érzetek kergetésével.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Abban tehát a Buddha is egyetértene a modern biológiával és az „A boldogság belül kezdődik.” bölcsességet mantrázó New Age mozgalmakkal, hogy a boldogság nem külső viszonyok függvénye, sokkal fontosabb és mélyebb volt viszont az a meglátása, hogy a valódi boldogság a szubjektív érzeteinktől is független. Sőt, minél nagyobb jelentőséget tulajdonítunk szubjektív érzeteinknek, annál inkább vágyakozunk, és annál inkább szenvedünk. Akkor?
Sok hagyományos filozófia szerint a boldogság kulcsa az, hogy megértsük, kik vagy mik vagyunk valójában. A legtöbb ember tévesen azonosítja magát az érzéseivel, gondolataival és preferenciáival, emiatt aztán egész életüket azzal töltik, hogy igyekeznek elkerülni bizonyos érzéseket, és megélni másokat. Sosem értik meg, hogy nem azonosak az érzéseikkel, és hogy bizonyos érzések szakadatlan hajszolásával csak azt érik el, hogy ott ragadnak a nyomorúságban.
„Számos probléma, amelyet a hétköznapokban tapasztalhatunk, számos kérdés, amely felmerül bennünk életünk során, visszavezethető arra, hogy nem fejlődünk, elveszítjük a kapcsolatunkat a motivációnkkal. Ilyen problémák lehetnek többek között, ha folyamatos próbálkozások ellenére sem érjük el a céljainkat, a kényszerként, feladatként megélt mindennapi helyzetek, a stressz, a kiégés és így tovább. (...) Ha fejlődünk, akkor motiváltak vagyunk, látjuk értelmét a tetteinknek, a folyamat során felszabadultságot tapasztalunk. Ekkor érezzük úgy, hogy igazán élünk, hogy van miért élnünk, azaz, hogy van értelme az életnek” – írja Török-Szabó Balázs kortárs filozófus A fejlődéspraktika című könyvében. Amikor nemrég megkérdeztem tőle, szerinte mi a boldogság, azt felelte, „az, amit manapság az emberek önmagukon kívül hajszolnak”. Erről eszembe jut, mennyiszer hallottam már, hogy „majd ha rátalálok az igazira”, „majd ha munkahelyet váltottam”, „majd ha befejeztem ezt a projektet”, aztán amikor a „majd”-ból „most” lesz, megszületnek a fejekben az újabb „majd”-ok... Az egyik legnagyobb buktató talán az, hogy napjainkat gyakran az automatizmus és a szokásaink uralják, így elképzelhető, hogy akkor is nehéz boldogabban élni, ha pontosan tudjuk, hogy mire lenne szükségünk hozzá.
Sokan sokféleképpen értelmezzük a boldogság mibenlétét, de egy biztos: tenni csakis mi magunk tehetünk annak megéléséért. Ha meggyőzzük magunkat arról, hogy az életünk értelmes, és elfogadjuk, hogy az élet értelme az önmagunk megismerésére és a fejlődésre való törekvés, azzal szerintem máris megteremtettünk a valódi boldogság alapfeltételeit.
