Ha az egónk tökéletesen végezné a dolgát, soha nem élnénk át szorongást. Ugyanis ez a személyiségrész hivatott arra, hogy fenntartsa az egyensúlyt az ösztönénünk szükségletei, a felettes énünk morális utasításai és a valóság korlátozó erői között. De sajnos nincs olyan egó, amely hibátlanul működne, így szinte valamennyien szorongunk – ki gyakrabban, ki ritkábban. A szorongás csökkentésére az énünk két dolgot tehet: vagy növeli a problémamegoldó erőfeszítéseinket (amennyiben a külvilágból érkező fenyegetésről van szó), vagy pedig a valóság torzításával megakadályozza, hogy egyáltalán érzékeljük a szorongást. Ez utóbbi célból pedig tudattalan lelki manőverek kisebb garmadája áll a rendelkezésünkre. Új pszichológiai sorozatunkban ezeket az elhárító mechanizmusokat mutatjuk be.
Fejnehéz emberek vagyunk
A pszichológia intellektualizációnak nevezi azt a mechanizmust, amelynek során a fenyegető dolgokról hűvös tárgyilagossággal, elemző módon, tudományoskodva kommunikálunk. Ez a hozzáállás lehetővé teszi, hogy távolságot tartsunk és hogy az adott élményt elszigeteljük és leválasszuk arról az érzésről, amely természetes módon hozzá tartozna. Ezáltal a kognitív működésünk kerül túlsúlyba, a szükséges érzelmi átélés viszont nem jön létre. Így igyekszünk megkímélni magunkat a szorongástól és a fájdalomtól, ám a hárításainkért komoly árat kell fizetnünk.
Példák intellektualizációra
Valakinek a szerettéről kiderül, hogy súlyos betegsége van. Az illető mindent elolvas a témában, hatalmas intellektuális energiákat mozgósít a szakirodalom feldolgozására, rendszerezésére, míg az elkeseredésének egyáltalán nem ad teret. További példa lehet, amikor a személy nagyon vonzódik egy olyan emberhez, akihez valamilyen okból nem közeledhet romantikus értelemben. Így mintegy a műértő szemüvegén át kezdi el vizsgálni, és sorra veszi azokat a tulajdonságokat, amelyeket nagyszerűnek lát a másikban.
Néha félelmetes kifejezni, amit valóban érzünk
Van abban valami kiszolgáltatottság, amikor nyíltan beszélsz az érzelmeidről – hangsúlyozza Nick Wignall a Mediumon megjelent cikkében. A klinikai pszichológus szerint a sebezhetőséget gyakran úgy próbáljuk meg elkerülni, hogy a hogylétünkre vonatkozó kérdésekre homályos válaszokat adunk. Ahelyett, hogy egyszerűen fogalmaznánk, életidegen, absztrakt terminusokat, semmitmondó gyűjtőfogalmakat vagy cikornyás metaforákat használunk, hogy távolságot tarthassunk az érzéseinktől, és másokat se engedjünk közel hozzájuk. A társadalmi konvenciók, a családi örökségünk, a neveltetésünk és az élettapasztalataink mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy felnőttként egyre nehezebben beszélünk róluk. Nem konkretizáljuk, hogy mi zajlik bennünk, inkább csak azt mondjuk, hogy fáradtak vagyunk, furcsán érezzük magunkat, szarul, de büszkén. Amikor ezeket a sablon válaszokat alkalmazzunk, az olyan, mint amikor a kacatainkat berámoljuk a fiókba, és azzal áltatjuk magunkat, hogy milyen klasszul rendet raktunk.
A munkahelyeden is érdemes beszélni róla
Az intellektualizáció, vagy az érzelmekről való tárgyilagosabb, szűkszavúbb kommunikáció, egy csomó helyzetben egyáltalán nem baj, sőt természetes. Nem kell mindig mindenkinek tudni az érzéseidről. Te döntöd el, hogy kivel, milyen helyzetekben osztod meg őket. Előfordulhat, hogy jobban tudsz összpontosítani a teendőidre, ha átmenetileg elnyomod az érzéseidet. Ugyanakkor azokkal a kollégáiddal, akikkel rendszeresen együtt dolgoztok, érdemes érzelmi információkat megosztanotok egymással. Ha rálátásotok van ki-ki belső folyamataira, akkor kevesebb projekció jelenhet meg a csapatban, könnyebben reflektáltok az esetleges konfliktusokra (például tudjátok, hogy XY most azért ingerlékenyebb, mert családi problémái vannak). Pontosabban fel tudjátok mérni egymás terhelhetőségének a határait, ami lényeges a munkátok minőségének biztosítása szempontjából.
Az intellektualizáció negatív következményei
Nem az a baj, ha időnként verbálisan becsomagolod az érzéseidet, vagy pont ellenkezőleg, szinte semmit nem mondasz róluk. A baj az, ha mindez szokássá válik, és már akkor sem tudsz máshogy kommunikálni, amikor szeretnél – még önmagaddal sem. Ennek a beállítódásnak Wignall szerint 3 fő hátránya van:
- Nehezíti a segítségkérést: amikor valaki terápiába kezd, gyakran az egyik első feladata, hogy a szakember támogatásával megtanuljon egyszerűen, konkrétan, átláthatóan beszélni az érzéseiről. Nehéz ugyanis segíteni például a pánikrohamokon, ha valaki nem tud a félelmeiről kommunikálni, vagy a depresszión, ha valaki nem képes kifejezni a szomorúságát, a dühét, a bűntudatát. Fontos tudatosítani magunkban, hogy a mentális egészségünk nem attól romlik, ha beszélünk a problémáinkról, hanem ha menekülünk előlük.
- Gátolja a fejlődést: a legtöbben szeretnénk motiváltak maradni a munkánkban, kapcsolódni másokhoz, hatékonyan kezelni a konfliktusainkat és jó hangulatban tölteni a mindennapokat. Ezekhez a célokhoz viszont nagyon nehéz közelíteni, ha az érzelmi életed egy átláthatatlan dzsungel, amelyben te magad sem tudsz tájékozódni. Nagyon nehéz máshogy érezni, ha azt sem tudjuk, hogyan érzünk most. A lényeg, hogy az érzelmek megnevezésének, kifejezésének képessége szorosan összefügg azzal, hogy mennyire tudod kezelni őket.
- Fokozza az elszigetelődést: gondolj bele, hogy a legjobb barátaid, a testvéreid mennyi mindent tudnak rólad. Nemcsak azért tudják rólad ezeket a dolgokat, mert közel vannak hozzád, hanem azért is vannak közel, mert ezeket mind tudják rólad. Akkor tudunk jelentéstelien kapcsolódni egymáshoz, ha megnyílunk, és intim információkat is megosztunk a másikkal. Ehhez persze az kell, hogy felvállaljuk a sérülékenységünket, de ha nem tudunk megbízni másokban, akkor könnyen magunkra maradhatunk.
Kis lépésekben kezdd a változást
Mint minden fejlődési folyamat, az egyszerűbb érzelmi kommunikáció elsajátítása is a felismerésnél kezdődik. Mik azok a kifejezések, amelyeket gyakran használsz az érzelmi állapotaid leírására, de ahelyett, hogy közölnének valamit, inkább elfedik az érzéseidet? Mik azok a helyzetek, amikor inkább elemzel, okoskodsz, ahelyett, hogy emocionálisan is kifejeznéd magad? Ha szükséges, kérd olyan emberek visszajelzését, akikben megbízol. Az is sokat segít, ha képzed magad az érzelmek megnevezésében, hogy pontosan meg tudd jelölni, hogy például csalódott, szomorú, reménytelen, tehetetlen, életunt vagy dühös vagy. De a legfontosabb mindenekelőtt az, hogy fogadd el azt a kényelmetlenséget, amelyet a negatív érzéseid kommunikálása önmagadnak és másoknak is okoz. Amikor elmondod, hogy szomorú vagy, talán a beszélgetőpartnerednek is rosszkedve vagy bűntudata lesz. Ám csak akkor lesz esélyetek kezelni helyzeteket, ha mindent bátran, de konstruktívan kitesztek az asztalra.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Érdekelnek más elhárító mechanizmusok?
A szőlőtőkék végénél megállt, vágyakozó tekintettel nézett a vesszőkről lelógó zamatos fürtökre. Gondolta, lop belőlük egy kicsit, mielőtt a gazda ideér. Ám a gyümölcsök túl magasan voltak, így a róka bárhogy próbálkozott, egyet sem tudott elérni. Egy óra múlva elsompolygott, közben ezt mondta magának: nem is akartam azokat a fürtöket, úgyis savanyúak voltak. Miért baj, ha folyton az Ezópusz-mesében szereplőhöz hasonló magyarázatokat keresünk, hogy jobban érezzük magunkat? Új sorozatunk hetedik részében a racionalizációról olvashattál:
