Ha az egónk tökéletesen végezné a dolgát, soha nem élnénk át szorongást. Ugyanis ez a személyiségrész hivatott arra, hogy fenntartsa az egyensúlyt az ösztönénünk szükségletei, a felettes énünk morális utasításai és a valóság korlátozó erői között. De sajnos nincs olyan egó, amely hibátlanul működne, így szinte valamennyien szorongunk – ki gyakrabban, ki ritkábban. A szorongás csökkentésére az énünk két dolgot tehet: vagy növeli a problémamegoldó erőfeszítéseinket (amennyiben a külvilágból érkező fenyegetésről van szó), vagy pedig a valóság torzításával megakadályozza, hogy egyáltalán érzékeljük a szorongást. Ez utóbbi célból pedig tudattalan lelki manőverek kisebb garmadája áll a rendelkezésünkre. Új pszichológiai sorozatunkban ezeket az elhárító mechanizmusokat mutatjuk be.
Amikor veszekszünk, démonokkal telhet meg a szoba
A projekció célja, hogy azokat az érzéseket, késztetéseket, tulajdonságokat, amelyeket önmagunkban képtelenek vagyunk elfogadni, távol tartsuk a tudatunktól. Ha az elfojtott tartalmakkal kerülő úton, másoknak tulajdonítva tudunk kapcsolatba lépni, akkor már nem olyan fenyegető találkozni velük. Ez a csel tehát lehetővé teszi, hogy felszínre kerüljenek az ösztönénünk vágyai, még ha burkolt formában is, ami által fel tud szabadulni némi pszichés energiánk. A manővernek viszont komoly ára van: mivel nem a többi emberre reagálunk, hanem a rájuk vetített képeinkre, így a helyzetértékelésünk nagyban különbözni fog másokétól, ami komoly feszültségeket eredményez, és ellehetetleníti az autentikus kapcsolódást. Megfordítva: ha azt érzem, hogy valaki folyton projiciál rám, akkor vagy a saját valóságészlelésemet kezdem el megkérdőjelezni, vagy egy idő után feladom azokat a törekvéseimet, hogy megtaláljuk a közös hangot, mert azt élem meg, hogy a másik válaszai függetlenek az én viselkedésemtől. Bármit teszek, nem hatok rá, mert igazából a démonjaival viaskodik, nem velem.
Példák projekcióra
Képzelj el egy autóst, aki egyszer csak észreveszi, hogy a másik jármű szembe jön a forgalommal. Aztán jön egy újabb kocsi és még egy, és a sofőrnek még mindig nem tűnik fel, hogy igazából ő az, aki rossz irányba megy. Valami hasonló történik a projekció esetén is. Amikor egy ország vezetői gyűlöletet szítanak, könnyen azt élhetik meg, hogy ellenük fogott össze a világ. A kapzsi ember folyton attól retteghet, hogy kirabolják. Ha valaki elnyomja a szexuális vágyait, azt érzékelheti, hogy mindenki őt akarja elcsábítani. Ha az ember gyűlöli a főnökét, de ezt nem tudja beismerni magának, azt gondolhatja, hogy a főnöke pikkel rá. Bár a projiciálásnak sok formája van, az ismétlődésekre és az általánosításokra mindig érdemes felfigyelni. Ha csak a nevek változnak, de a dinamika ugyanaz, akkor előfordulhat, hogy neked van nagyobb szereped a pszichés történések alakulásában. Ha mindig mindenki üldöz téged, pikkel rád, vagy nyomul, akkor megeshet, hogy a hiba a te készülékedben van.
Paranoia vagy valóság?
Adódhatnak olyan helyzetek az életben, amikor különösen nehéz eldönteni, hogy valaki mondjuk véletlenül tenyerelt rá egy korábbi sérülésünkre, vagy valóban bántalmaz minket. Különösen azért, mert az elkövető várhatóan bagatellizálni fogja a tettét, és igyekszik majd úgy beállítani az eseményeket, hogy azt higgyük, az egészet csak beképzeltük. Ezek a mechanizmusok persze nemcsak egyének között léphetnek működésbe, hanem megfigyelhetők a rendszer szintjén is. Kisebbségi csoportok tagjaira például gyakran mondják, hogy túlérzékenyek, ezzel kicsinyítve az őket érő elnyomás mértékét.
Abban, hogy meg tudd határozni, hogy belülről fakadó vagy kívülről jövő (ám sokszor belsővé tett) okai vannak a negatív érzéseidnek, az önismereted növelése tud segíteni. Ha tisztában vagy a szükségleteiddel, akkor függetlenebbé válhatsz, és az énhatáraid meghúzásával hatékonyabban tudod megvédeni magad a bántalmazó kapcsolatokkal szemben. Ha bízol a helyzetértékelésedben, kevésbé tudnak manipulálni. Ha pedig elbizonytalanodsz, fontos bevonni egy külső szempárt: egy olyan terapeutát vagy barátot, hozzátartozót, akiben megbízol. Az ő véleménye megerősíthet abban, hogy újra visszatalálj a megfelelő referenciapontokhoz a valóság észlelésében.
Terápiában hasznos is lehet
Freud áttételnek nevezte azt a jelenséget, amikor a páciens egy számára fontos emberi kapcsolat mintázatát kivetíti a terapeutájával való kapcsolatára. Például a szakember nemében, életkorában, stb. emlékezteti a klienst az édesapjára, így hamar belecsúszik abba, hogy úgy is kezdjen el viszonyulni hozzá. Ezt a segítő gyakran onnan veszi észre, hogy nála pedig beindul a viszontáttétel folyamata, azaz ő is elkezd olyan reakciókat adni, mint amilyeneket a gyerekére szokott. A projiciálás persze tudattalan folyamat, de a pszichológus szakmai felkészültségének részét képezi, hogy fel tudjon figyelni a jeleire, illetve a rendszeres esetmegbeszélések, szupervíziók (amikor a pszichológus megy pszichológushoz) is segítik őt ebben. Ha a terápiában a szakember és a kliens elkezdenek reflektálni ezekre a jelenségekre, abban óriási lehetőség rejlik, mert teret ad a személy számára arra, hogy jobban megértse a diszfunkcionális kötődéseit, majd elkezdje átdolgozni azokat.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Érdekelnek más elhárító mechanizmusok?
Ismersz olyan embereket, akik hajlamosak idealizálni másokat, hogy aztán pillanatok alatt óriásit csalódjanak bennük? Akik jókra és gonoszokra osztják fel a világot, mintha még mindig gyerekek lennénk? Akik fekete-fehérben gondolkodva, elvágólagosan működnek, de a komplexitást, az ambivalenciát, az átmeneteket nehezen kezelik? Milyen lelki folyamatok állhatnak a háttérben? Sorozatunk harmadik részében a hasításról olvashatsz.
