Ha az egónk tökéletesen végezné a dolgát, soha nem élnénk át szorongást. Ugyanis ez a személyiségrész hivatott arra, hogy fenntartsa az egyensúlyt az ösztönénünk szükségletei, a felettes énünk morális utasításai és a valóság korlátozó erői között. De sajnos nincs olyan egó, amely hibátlanul működne, így szinte valamennyien szorongunk – ki gyakrabban, ki ritkábban. A belső feszültség csökkentésére énünk két dolgot tehet: vagy növeli a problémamegoldó erőfeszítéseinket (amennyiben a külvilágból érkező fenyegetésről van szó), vagy pedig a valóság torzításával megakadályozza, hogy egyáltalán érzékeljük a szorongást. Ez utóbbi célból pedig tudattalan lelki manőverek kisebb garmadája áll a rendelkezésünkre. Új pszichológiai sorozatunkban ezeket az elhárító mechanizmusokat mutatjuk be.
Az alapkő, amelyen a pszichoanalízis szerkezete nyugszik
Freud szerint az elfojtás az az alapvető elhárító mechanizmus, amelyből az összes többi sarjad, olyannyira, hogy – amint azt a legismertebb személyiség-lélektani tankönyvek is megjegyzik – a mester állítólag szinonimaként használta az elfojtás és az elhárítás szavakat. Az elfojtás célja, hogy bizonyos gondolatokat, impulzusokat, késztetéseket távol tartson a tudatunktól és a tudattalan birodalmába száműzzön. Ezért a pszichoanalízis atyja úgy gondolta, a jó szakember olyan, mint egy kiváló régész: segít a kliensnek a lelke mélyére ásni, hogy a napvilágnál megvizsgálva mindazt, amiből a belső konfliktusai erednek, olyan katarzist éljen át, amitől rögtön gyógyulni kezd.
Példa elfojtásra
Tegyük fel, hogy valami olyat tettél, amit rettenetesen szégyellsz, mert társadalmi tilalmakba ütközik. Először megpróbálsz nem gondolni rá, majd egy idő után az is megeshet, hogy már nem is vagy képes felidézni az epizódot. Az elfojtás gyakran az ösztöneink féken tartásában játszik szerepet, de fájdalmas vagy negatív élmények esetén is alkalmazható – általában tudattalanul.
Nem biztos, hogy ma a szex a legnagyobb tabu
A viktoriánus Bécsben rengeteg szabály övezte a szexualitást, így a vágyak megéléséhez jelentős mennyiségű szorongás társult. Ám az, hogy mi az elfojtás első számú tárgya, koronként és kultúránként változhat. Minden attól függ, hogy milyen értékek vannak a felettes énünkben, illetve hogy abban a társadalomban, ahol élünk, milyen cselekedetek vonnak maguk után büntetést. Elképzelhető tehát, hogy napjainkban inkább a környezetromboló viselkedéseinket fojtjuk el gyakrabban. Van olyan kutatócsoport, amelyik 31 évet jósol az emberiségnek a klímakatasztrófa kapcsán, és azt prognosztizálja, hogy 2050-re végveszélybe fogunk sodródni. Ezzel a fenyegetéssel nagyon nehéz napi szinten együtt élni, így sokan inkább bele sem gondolnak azokba a cselekedetekbe, amelyekkel ők maguk is hozzájárulnak a válság fokozódásához.
A tudattalan beszivároghat a hétköznapokba
Attól még, hogy elfojtasz valamit, nem szűnik meg létezni. Sőt, ha sok minden felgyülemlik benned, akkor előbb-utóbb utat fog találni ahhoz, hogy megnyilvánuljon. Lehet, hogy az álmaidban bukkan fel, különböző szimbólumok formájában. Megeshet, hogy egy viccesnek szánt megjegyzés rejtett igazságtartalmában köszön vissza. De az is előfordulhat, hogy valamilyen elszólás fog árulkodni róla. Például amikor a kollégád vagy – ami még rosszabb – az exed nevén szólítod a partneredet. Persze az is megtörténhet, hogy olyan testi tüneteket kezdesz el produkálni, amelyeknek nehéz megmagyarázni a szervi okait. Például torkig vagy a munkahelyeddel, de ezt nem tudod beismerni magadnak, és refluxod lesz. Vagy nem tudsz véget vetni a párkapcsolatodnak, így tudattalanul inkább viszketéssel járó bőrbetegséget fejlesztesz ki, hogy távol tartsd a másikat.
A tudatos elnyomás paradoxon
Elnyomásnak nevezzük, amikor szándékosan igyekszünk gondolatokat kizárni a fejünkből. A tudatos gondolatelnyomás igazából elég nagy paradoxon. Egyrészt elhatározod, hogy megszabadulsz egy gondolatcsoport minden megnyilvánulási formájától, de ahhoz, hogy ez meg tudjon valósulni, magáról a tervről is meg kell tudnod feledkezni. Tehát úgy kell fenntartani a szándékodat, hogy közben nem tudsz róla. Persze rövid távon ez a vállalkozás lehet nagyon adaptív: például amikor szakít veled a szerelmed, és össze van törve a szíved, de el kell végezned a munkahelyi teendőidet, mielőtt ismét átadnád magad a szomorúságnak. Ha viszont tartósan menekülsz az érzéseid elől, a gyászfolyamatodat hátráltatod. Fontos, hogy időt és teret adj magadnak az élményeid feldolgozására.
Ne gondolj a jegesmedvére!
A fenti témakörhöz kapcsolódik Wegner és munkatársai mára klasszikussá vált vizsgálata is, amelyben kísérleti személyek egy csoportját arra kérték, hogy ne gondoljanak a jegesmedvére. Ezt nagyon nehéz volt teljesíteni a résztvevőknek, és csak akkor sikerült, amikor a mentális apparátusuk teljesen le volt foglalva, tehát amikor valami másra összpontosítottak. Később azonban, amikor már lehetett gondolni a medvére, azok, akik először nem gondolhattak rá, sokkal gyakrabban és tovább foglalkoztak az elméjükben az állattal. A tudósok ezért azt javasolják, hogy érdemes inkább hagynunk, hogy ránk törjön egy gondolat. Csak akkor fogjuk tudni visszanyerni a kontrollunkat, ha előbb lazítunk egy kicsit. Minél jobban befeszülünk és növeljük a hárításainkat, annál nagyobb lesz a nem kívánt gondolat nyomása is.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Az utókor nem mindenben igazolta Freudot
Bár az osztrák neurológus nagy hangsúlyt fektetett az elfojtás koncepciójára, később sokan cáfolták, hogy ennyi tudattalan gondolatunk, érzésünk, vágyunk lenne. Ráadásul pont a traumatikus élményekről ma már inkább azt gondoljuk, hogy nemhogy elfelejtjük őket, hanem jobban beégnek az elménkbe, és olykor poszttraumásstressz-zavar részeként kontrollálhatatlan módokon törnek be a tudatunkba. A szakma azt a tézist sem feltétlenül osztja, hogy a belső tartalmaink tudatosítása és az önismeretünk növelése közben megélt katarzis önmagában elég lenne a gyógyuláshoz. Ez persze nagyon fontos első lépés, de ezután még sok munkára és elköteleződésre van szükség a hosszú távon fenntartható változáshoz.
