Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
„Mindannyian a lehetőségeinknek egy korlátozott körében mocorgunk. Így telik el az életünk” – vélte William James 19. századi amerikai pszichológus, filozófus. Ebből a korlátozott körből azonban ki lehet mozdulni, biztatta kíváncsi hallgatóságát Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus az idei Pszinapszison.
Tele volt a nagyterem, sokaknak csak állóhely jutott, ami egyrészt az előadó személyének, másrészt annak a fontos és sokakat érintő témának köszönhető, amit Orvos-Tóth Noémi magával hozott: az önbizalomhiánynak. Lúzerség, szégyenérzet, a You can do it! csapdája, és még egy csomó érdekes és hasznos tudnivaló terítékre került, ezeket most meg is osztjuk veletek!
„1987-ben Németországba disszidáltunk a családommal. Ekkor már általános iskolásként fel voltam vértezve azzal a szocialista mentalitással, hogy merjünk kicsik lenni. A nyolcvanas évek elején ugyanis többször megkaptam, hogy vegyek vissza, hogy nem kellene ennyire elszállni magamtól. Például akkor is, amikor belelendültem egy fogalmazásba – önéletrajzot kellett írnunk –, és olyanokat írtam, hogy megszülettem, mert vártak rám, meg hogy szeretnék majd sokat utazgatni a világban. Az osztályfőnökömnek nem tetszett ez a stílus, ezért én vissza is vettem magamból annak rendje és módja szerint” – kezdte mesélni Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus.
„Ezután jött a hároméves németországi kaland, majd az 1990-es választások után nagy reményekkel hazatértünk, így visszakerültem abba a gimnáziumba, ahol az első osztályt elvégeztem. Egy nap el kellett kérnünk egy kulcsot az igazgatói irodából, két osztálytársam meg ott vitatkozott az iroda ajtaja előtt, mert egyikük sem mert bekopogni. Én meg csak álltam és néztem, mert nem értettem, mi olyan bonyolult ebben. Aztán odaszóltam nekik, hogy figyeljetek már: kop-kop, jó napot kívánok! Bementem, és megkaptuk a kulcsot” – folytatta.
„Azóta is rendre visszatér, amikor éppen nekem se nagyon megy ez a kop-kop, hogy anno a gimiben ráláttam egy fontos jelenségre. Arra, hogy az, ahogy szocializálódunk, ahogy nevelnek minket, és azok az életérzések, amiket átveszünk a környezetünktől, mennyire befolyásolják, hogy mit gondolunk vagy mit merünk megtenni teljesen hétköznapi élethelyzetekben. Hogy be merünk-e kopogni az igazgató ajtaján. Az igazgató klasszikus értelemben az autoritás. Félni kell tőle, legalábbis itthon ezt tanították. Németországban azonban átíródott ez a minta, ott azt tanultam meg, hogy nem harapják le a fejem, nem kapok negatív minősítést, ha ezt vagy azt megteszem. Vagyis egyszerűen merhetek. Mindezzel csak oda akarok kilyukadni, hogy mennyire nem mindegy, hogy a szűkebb és tágabb környezetünk mit tol felénk.”
Az sem mindegy, hogy mit várunk el magunktól
Örvendetes, hogy a pozitív pszichológia behozta azt a szemléletmódot, hogy lehet hinni magunkban, hogy rengeteg erőforrással rendelkezünk. Csakhogy ezzel együtt behozott valami mást is, amit egyébként nem szeretett volna: hogy minden rajtad múlik, hogy csakis te vagy a felelős a sikereidért és a kudarcaidért. A You can do it filozófiája miatt pedig teljesen megfeledkezünk arról, hogy a környezetnek mekkora hatása van a viselkedésünkre – véli a szakember. Vagyis a pozitív gondolkodás mellett most a nyakunkba van varrva a sikertelenség felelőssége is.
„Az 1800-as évek elején, ha valaki nem volt annyira sikeres, vagy nem alakult olyan jól az élete, azt mondták rá: szerencsétlen. Magyarul, azt gondolták, hogy van valami, ami rajta kívül áll. Ma már tudjuk, mekkora beleszólása van személyiségünk alakulásába a genetikának, a környezeti körülményeknek vagy a társadalmi rendnek, amelybe születünk. Mégis mit mondunk manapság egy emberre, akinek problémái vannak? Hogy egy lúzer. Egy vesztes. Hogy az ő felelőssége, ha nem boldog. Mégpedig azért, mert nem vesszük figyelembe, hogy az én nem létezik önállóan, hogy a mentális életünkben folyamatosan jelen van a másik, illetve a mások, és ezért csakis kapcsolatokban tudunk értelmeződni. Egyszóval elfelejtjük, hogy az életünk egy nagy társadalmi kontextusba ágyazódik” – magyarázta Orvos-Tóth Noémi.
Mi minden hat az énképünkre?
Vagyis az, akinek nincs elég önbizalma, általában azt gondolja, hogy vele van valami baj, pedig ez a probléma nemcsak róla szól, hanem a történetéről, ami kapcsolatokon keresztül alakult. „Mindaz, amit magunkról, a képességeinkről és a lehetőségeinkről gondolunk, az énkép, ami át van itatva érzelmekkel. Az énkép kialakulására pedig három dolog hat.
Az első és legfontosabb az, amit az élet elején megtapasztalok magamból. Például, hogy kisbabaként képes vagyok-e elérni azt a tárgyat, amiért nyúlok; hogy mennyire könnyen, gyorsan tanulok meg járni vagy beszélni. Fontos tudni, hogy akár egy rohanós, akár egy elhúzódó szülésnél is felléphet olyan oxigénhiányos állapot, ami elegendő ahhoz, hogy az idegrendszerben úgynevezett mikrosérülések alakuljanak ki, és ezek a mikrosérülések a nagymozgások fejlődésére és a finommotorikára is hatnak” – mondta a pszichológus.
Az pedig, hogy mit él meg a gyerek azzal kapcsolatban, amivel próbálkozik, teljesen független az intellektuális képességektől. A korai élmények tehát egy életre elkísérnek minket, hiszen már óvodáskorban is akaratlanul összehasonlítjuk magunkat másokkal, ezek a tapasztalatok pedig elkezdenek beépülni a személyiségbe, valamint abba a képbe, amit magunkról alkotunk.
A másik fontos tényező, hogy mit jelez vissza számunkra a környezetünk. Már a kisbaba is megtanulja, hogy ha figyelnek rá, ha az érzelmi igényei kielégülnek, akkor ő szerethető. Akkor jó, hogy ő van ezen a világon. De ha a sírására nem reagálnak, akkor mindenféle érzelem, ami a fájdalommal és félelemmel összefüggésbe hozható, lefojtódik nála annyira, hogy később sem hiszi el, hogy szabad félni, kételkedni, szomorúnak lenni, vagyis felnőttként sem mer majd segítséget kérni. Az önbizalom tehát egyrészt ebben az ősbizalomban gyökerezik.
Másrészt, amint megszületik egy gyerek, a családnak már van egy elvárása, hogy annak a gyerkőcnek milyennek kell lennie, hiszen rajta keresztül a családot vagy a szülőket ítélik meg. „Ha a játszótéren összekoszolja magát a kisgyerek, az anyukája nem annak örül, hogy jól érezte magát, hanem azon aggódik, hogy mit gondolnak majd róla a boltban azért, mert ilyen koszos az a gyerek. Ez egy pontig természetes reakció, hiszen az, hogy figyeljük, belepasszolunk-e a környezetünkbe, egyfajta evolúciós programunk. Őseinknél ugyanis veszélyes volt, ha nem tudtak beilleszkedni egy mikroközösségbe. Ma naponta tíz-tizenötféle csoportban próbálunk helyt állni, ami hihetetlenül nehéz, hiszen nem ezekre a mai környezeti feltételekre vagyunk kitalálva” – magyarázta a szakértő.
Önbecsülésünket természetesen az is meghatározza, hogy milyen családba születtünk, hogy a családtagok hogyan gondolkodnak magukról, illetve hogy milyen hitrendszert kaptunk a felmenőinktől. Vagyis az, hogy mennyire találjuk magunkat értékesnek, transzgenerációsan öröklődik. És itt ki kell térnünk egy sok családban megjelenő visszahúzó erőre, a szégyenre.
A séma, ami visszatart minket
„Látod, milyen erőszakos vagy?”, „Szégyelld magad!”, „Miért vagy ilyen kis butus?”, „Ejnye, hát megint nem figyeltél oda.”, „Ne csináld ezt!”
Bizonyára sokaknak ismerősen hangzanak ezek a nevelési célzatú mondatok. Márpedig, ha egy kisgyerek a kíváncsisága, nyitottsága vagy egy spontán, belülről jövő örömteli megnyilvánulása miatt kap egy negatív címkét – és ha ez sokszor megismétlődik –, akkor az a gyerek előbb-utóbb le fogja magát gátolni. Ha naponta átlagosan hússzor kapsz valami „nem”-et vagy negatív visszajelzést magaddal kapcsolatban otthon, az iskolában vagy bármilyen társas közegben, az azt jelenti, hogy
húszéves korodra 146 ezerszer mondják el neked, hogy mekkora hülye vagy,
és hogy nem kéne azt csinálnod, amit természetedből fakadóan csinálni szeretnél – figyelmeztet Orvos-Tóth Noémi, aki szerint az élet korai szakaszában tapasztalt külső hang lesz a felnőtt belső hangja, és ez határozza meg azt, hogy hogyan viszonyulunk önmagunkhoz és a világhoz.
A Jeffrey Young-féle sématerápia szerint nagyon korán, ezekben az elsődleges kapcsolódásokban kialakul magunkról egy kép, egyfajta séma, egy mindent átható megélés, beleértve az érzéseket, gondolatokat és testi élményeket. A legáltalánosabb sémák közé tartozik a csökkentértékűség, illetve a szégyen séma, amelyek miatt nem tudjuk, pontosabban nem merjük megtenni azokat a dolgokat, amiket valójában nagyon is szeretnénk megtenni.
„A bűntudat érzésének cselekvéses előzménye van: valamit elrontottam, a szégyen azonban ennél sokkal mélyebb élmény. A szégyenérzet azt jelenti, hogy én tokától bokáig rossz vagyok, hogy másoknak jól megy valami, nekem viszont nem. Rengeteg elszalasztott lehetőség hátterében ez a séma áll, mert nem merünk kilépni a komfortzónánkból. Mert azt gondoljuk, hogy ha kilépnénk belőle, akkor megszólnának és szégyenkeznünk kellene. Aki tehát csökkentértékűség vagy szégyen sémával éli az életét, azt nem elég, hogy rengeteg dologtól visszatartja ez a hitrendszer, még azért is bünteti magát, mert képtelen megtenni azt, amire vágyik. Mert bénának, kevésnek érzi magát, mert nem tudja jól érezni magát a bőrében. Ez egy dupla buborék, amikor azt gondolja az ember, hogy ultra nagy gáz van vele” – mondta a pszichológus.
„Sokan azt hiszik, hogy a komfortzóna az, ahol jó lenni, pedig nem így van. A komfortzóna az, ami ismerősen szar – mert már megszoktuk, ami ott van. Ezek a sémák ugyanis, amelyek beépülnek az énképbe, stabilak, időben változatlanok. Persze mindig jönnek újabb és újabb tapasztalatok, csakhogy a korán beégett sémáink megkérdőjelezhetetlen igazságként működnek, és eleve meghatározzák azt, hogy mit gondolunk a világról. Ha tehát már kisgyerekként elhitted magadról, hogy nem vagy elég jó, ez a felfogás fog dominálni későbbi életed során is. Hiába mondják a kollégáid vagy a barátaid, hogy mennyire ügyes vagy, nem hiszed el magadról. És dumálhatnak neked egy-két napos önbizalomtréningeken is, hogy írd ki a tükörre, és hidd el magadról, hogy szép vagy, okos vagy, egyszerűen nem veszi be a rendszer” – fűzte hozzá a szakember. De akkor mégis hogyan lehet változtatni ezen a sémán? Türelemmel és kitartással átírhatjuk az önbizalomhiányos hitrendszert, de azt ne reméld, hogy könnyen, gyorsan elérhetsz ilyen nagy dolgokat.
„A terápiákban legalább egy-másfél év kell ahhoz, hogy az ember elkezdjen másként rálátni önmagára, és elkezdje megkérdőjelezni azt a hitrendszert, amit egész életében igaznak fogadott el. Az, hogy tudatosan változnék, egy kognitív összetevő és egy nagyon fontos lépés, de ehhez érzelmi szinten is fel kell zárkózni, ami sok-sok tapasztalaton keresztül történik. Ezért működik nagyon jól a fake it till you make it módszer, vagyis az, hogy csinálj úgy, mintha. Mert ha görnyedt háttal, leszegett fejjel megyek az utcán, akkor a kutya nem fog rám nézni. De ha kihúzom magam és még mosolygok is mellé, akkor esélyes, hogy észrevesznek, még az is lehet, hogy visszamosolyognak rám az emberek. Ha pedig ezt a pozitív élményt sokszor átélem, akkor idővel megszületik egy új hitrendszer, hiszen rájövök, hogy az, amit eddig gondoltam, nem feltétlenül igaz. Annak a 146 ezer lehülyézésnek a romboló hatását is csak ilyen komoly munka árán lehet egy életre átírni” – tette hozzá a pszichológus.
Ha kíváncsi vagy, hogyan fejlesztheted hosszú távon a gyereked önbizalmát, vagy éppen a sajátodat, kattints ide és ide!
