Ami nem öl meg, az tényleg megerősít?

Magabiztos fellépés, robusztus megjelenés. Azt gondolta, egyedül is simán fel tudja majd dolgozni a történteket. De nem így lett. „Az egyik páciensem egy afrikai nyaralása során kobramarás áldozata lett, éppen, hogy meg tudták menteni az életét. Miután hazajött, és sétálni ment egy parkba, hirtelen összerezzent, megizzadt és komoly szorongás lett úrrá rajta pusztán attól, hogy a szél mozgatja a füvet. Emlékbetörései voltak, azt hitte, veszélyben van, arra számított, hogy ott, akkor megint rá fog támadni és megmarja egy kígyó” – mesélte prof. Perczel Forintos Dóra klinikai szakpszichológus, tanszékvezető egyetemi tanár a Kognitív és Sématerápiás Központban nemrég tartott előadásán.

Egy-egy ilyen kellemetlen élmény a poszttraumás stressz szindróma része, amelyről tavaly, a veronai buszbaleset kapcsán részletesen írtunk. A PTSD hátterében az áll, hogy a tragédiához kapcsolódó élmények nem tudnak a személyes élettörténetbe beépülni, az élményelemek ezért töredékesek, feldolgozatlanok maradnak, és mintegy zárványként léteznek a tudattalanban.

Ugyanilyen tudattalanul azonban kimondottan pozitív változásokat is elindíthat bennünk egy súlyos lelki csapás. Ez általában a társas kapcsolatok megerősödésében (hozzátartozókkal, barátokkal vagy sorstársakkal), új életcélok kitűzésében, a lehetőségek meglátásában, spirituális elmélyülésben, az élet magasabb fokú megbecsülésében, illetve lelki megerősödésben, vagyis a személyiség érettebbé válásában és az értékrendszer átalakulásában nyilvánul meg.

Különböző kutatásokban ilyenfajta személyiségfejlődést figyeltek meg többek között halálosnak ítélt betegségeket és halálközeli élményt átélt, illetve súlyos veszteségeket (abúzus, természeti katasztrófa, baleset, háború stb.) átélt személyeknél.

A leginkább az egészségpszichológiában és a pozitív pszichológiában használatos fogalom, a poszttraumás növekedés Richard G. Tedeschi és Lawrence G. Calhoun nevéhez köthető, akik az 1990-es években kezdték el használni azt az Észak-Karolinai Egyetemen végzett kutatásaik alapján. Tedeschi szerint a traumákat túlélők 90 százaléka számol be a poszttraumás növekedés valamilyen aspektusáról, mint például az élet magasabb fokú megbecsüléséről.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az illetőről csak úgy “lepörögnek” az átélt negatív élmények, ahogy azt sem, hogy a poszttraumás növekedés csökkenti a trauma okozta fájdalmakat vagy érzéketlenné teszi az embert.

„Attól függetlenül, hogy elindul egy pozitív irányú változás, az érintett ugyanúgy sérülékenységet, kiszolgáltatottságot, fájdalmat, szomorúságot, haragot, gyászt él meg, vagyis ez a két folyamat egymás mellett, párhuzamosan zajlik. Az illető erősnek érzi magát és úgy gondolja, hogy ha ezt túlélte, akkor bármivel képes megbirkózni” – mondta a Díványnak dr. Szondy Máté pszichológus.

Mitől függ, hogy poszttraumás stresszt vagy növekedést vált ki egy szerencsétlenség?

Egyelőre nem teljesen egyértelmű, hogy mik az egyéni hajlamosító tényezők a PTSD vagy a PTN kialakulására, a szakértők azonban egyetértenek abban, hogy nem feltétlenül a személy gyengesége vagy túlzott érzékenysége vezet poszttraumás stresszhez, és abban is, hogy az egészséges önértékelés és a jó megküzdési stratégiák hozzájárulnak a pozitív változásokhoz. „A vallásosság sem meghatározó tényező, ugyanakkor a vallás, a hit adhat egy lehetőséget az embernek, hogy átértékelje a trauma okozta helyzetet és belássa, hogy a történtek ellenére is van értelme az életnek" – mondta prof. Perczel-Forintos Dóra. 

Az elmúlt két évtized kutatásaiból az alábbi következtetéseket vonták le a szakemberek:

• a nyitottabb, extrovertáltabb embereknél nagyobb a hajlam a poszttraumás növekedésre,
• valamivel több nőt, mint férfit érint,
• a fiatal felnőttek körében nagyobb a hajlam a PTN-re, mint a gyerekek vagy az idősek körében,
• a poszttraumás növekedés képessége összefügghet az RGS2 génnel, amelynek köze van a félelemmel kapcsolatos betegségekhez (PTSD, pánikbetegség, szorongás) is,
• a mentális stressz és diszfunkció előrejelzi a poszttraumás növekedést, de az optimizmus és a jövőorientáció is,
• a poszttraumás növekedés idővel stabilizálódik.

Ígéretesek az eddigi megfigyelések, ugyanakkor egy 2009-ben készült tanulmány szerint sokaknál, akik poszttraumás növekedésről számoltak be, ez a „fejlődés” valójában nem volt objektíven kimutatható. Vagyis az érintettek pozitív változásokat észlelhetnek mind gondolkodásukban, mind a világ történéseihez való általános viszonyulásukkal kapcsolatban, nagy különbség van azonban a szubjektíven észlelt és a tényleges változás között. Egyes kritikusok szerint ezért a poszttraumás növekedés sok esetben inkább egyfajta pozitív illúzió.

A számoktól függetlenül a jelenség létezik és mintául szolgálhat azok számára is, akik egy súlyos trauma vagy sorozatos megpróbáltatások miatt elvesztették az irányítást az életük felett.

A tudatos gyógyulás folyamata

A poszttraumás növekedés ugyan nem teljesen tudatos folyamat, de a pszichoterápia számos módszere hatékony segítséget nyújt a traumát átélt embereknek a traumák feldolgozásában. Tudtad, hogy agyi képalkotó eljárásokkal az is kimutatható, hogy melyik poszttraumás stressz szindrómában szenvedő beteg fog reagálni a traumaközpontú kezelésekre, és melyik nem? Ezzel nemcsak fölösleges kezelések spróolhatók meg, de hamar egyértelművé válik, hogy ha egy betegnél másfajta kezelési módszereket kell keresni. 

Pierre Janet, a traumák egyik első kutatója a traumafeldolgozásban három szakaszt különített el, amelyek megfeleltethetők a terápiás kezelés egyes lépéseinek is. Janet nyomán többek között Judith Herman pszichiáter (a Trauma és gyógyulás című könyv szerzője), aki ma a pszichotraumák elismert szakértőjeként klinikai munkájában is túlélőkkel dolgozik, szintén három részre osztja a gyógyulás folyamatát. Ezek a biztonság; az emlékezés és gyász; valamint a visszakapcsolódás.

1. A stabilizáció és a tünetcsökkentés szakasza lényegében a későbbi szövődmények (pl. PTSD) megelőzésére irányuló krízisintervenciót jelenti. Ilyenkor a fizikális biztonság megteremtése mellett nélkülözhetetlen a kontroll és az önrendelkezés érzésének visszaállítása, valamint a tünetekre való felkészítés és a pszichoedukáció. Természetesen mindez csak megfelelő kliens-terapeuta viszonyban valósulhat meg, olyan elfogadó légkörben, ahol elkerülhető a szégyen és a múltbeli megaláztatások újbóli átélése.
2. A második szakaszban a konfrontáció, vagyis az emlékezés és a gyász játszik főszerepet. Ebben a fázisban az események rekonstrukciója és átdolgozása történik, ami a traumatikus élményekhez tartozó károsodott memóriafolyamatok és az ezeken alapuló kognitív tartalmak átdolgozását jelenti. Ezáltal a traumás emlékek beilleszkednek a személyes élettörténetbe és a fájdalmas érzések kifejezhetővé válnak az itt és most biztonságában.
3. A harmadik szakasz az integráció folyamata, amikor a túlélő megbékél önmagával és megtörténik a másokhoz való visszakapcsolódás, valamint az elveszített célok újrafelfedezése. A gyógyulás egy hosszas folyamat, ami csak az emberi kapcsolatok kontextusán keresztül valósulhat meg, hiszen ezek által állíthatja helyre a trauma átélője azokat a pszichés készségeket (bizalom képessége, autonómia, kezdeményezőképesség, kompetenciaérzés, önbecsülés), amelyek a trauma átélése során sérültek vagy torzultak.