A hatóságoknak nincs könnyű dolga, ha megbízható szemtanút keres. Összeszedtük, mi befolyásolja az emlékezetünket vészhelyzetben.
A november 13-án történt párizsi terrortámadást követően a hatóságok több száz embert hallgattak ki, hogy mielőbb rekonstruálhassák az eseményeket és megtalálják a tetteseket. A gyors és hatékony nyomozás egy ilyen helyzetben kritikus, minden segítség, minden részlet, minden információmorzsa fontos lehet. De vajon ebben a munkában mennyire tudnak segíteni a szemtanúk? Vajon mennyire megbízható az emlékezetünk? És vajon mennyire vagyunk megbízhatóak sokkolva, rettegve, stresszesen? A pszichológiai kutatások szerint nem igazán.
„Attól, mert valamiben teljes szívünkkel hiszünk, az még nem feltétlenül lesz igaz” – állítja Elizabeth Loftus, és ő már csak tudja. Az amerikai pszichológusnő ugyanis a hetvenes évek óta kutatja az emberi emlékezetet, pontosabban az emlékek felidézésének képességét. Nevéhez több tucat híres kísérlet kapcsolódik, számos gyilkossági, bántalmazási ügyben működött közre szakértőként. Loftus vizsgálatai során arra jutott, hogy hiába hiszünk emlékeinknek, hiába vagyunk meggyőződve arról, hogy azok a valóságról szólnak, az igazság az, hogy annyi külső és belső körülmény hat a memóriánk működésére, hogy emlékképeink gyakran csak a valóság torz másai. Már ha egyáltalán van bármi valóságalapjuk. De hogy az ördögbe lehet ez?
A memória nem kamera
Korábban is írtunk már arról, hogy az emlékezetünk nem egy minden részletet pontosan rögzítő, a felvételeket bármikor visszajátszani képes gép, ez egy dinamikusan változó rendszer, az emlékek képekből, érzékletekből, érzésekből álló plasztikus masszák, amiket az előzetes tudásunk, elvárásaink, sémáink formálnak, alakítanak. Annyira, hogy már az információ beszerzésekor, ott, a helyzetben ezek segítségével töltjük ki a lyukakat, amiket nem láttunk, hallottunk, érzékeltünk pontosan. A velünk történő dolgokat tehát a saját szemüvegünkön keresztül nézzük, és utána így is tároljuk el őket.
Az emlékek időben sem állandóak, a tárolás során sérülnek, újra konstruálódnak, idővel, az előhívások számával torzulnak. Gondoljon csak arra, amikor egy idősebb rokona időről időre újra elmeséli egy emlékét, a történet váza nagyjából azonos, de a részletek gyakran változnak benne. Nem mintha a rokona szeretne kamuzni, az ő fejében az az emlékkép mindig úgy igaz, ahogy éppen elmeséli. De nem is kell feltétlenül idősödő rokonokra mutogatni, elég, ha arra gondolunk, hogyan emlékszünk egy párkapcsolatra, amikor boldogok vagyunk benne, és hogyan a szakítás idején. Mintha két eltérő történetről beszélnénk.
Loftus munkája során rengeteget foglalkozott a hamis emlékképek keletkezésével, azzal a jelenséggel, hogy szuggesztiók hatására hogyan konstruálunk olyan új emlékeket, amiket aztán maximálisan a sajátunknak érzünk. Egyik vizsgálatában például elhitette a résztvevőkkel, hogy gyerekkorukban rosszul lettek egy bizonyos ételtől (például a répától), majd megfigyelte, hogyan hat ez az új, kitalált emlék az emberek viselkedésére. Mert bizony hatott. A kísérletben résztvevők ugyanis nemcsak elhitték Loftus sztoriját, de az viselkedésüket is befolyásolta, azaz később kevésbé voltak hajlandók enni a kipécézett kosztból. Egy másik vizsgálatban a pszichológusnő négy valós és egy kitalált gyerekkori emlékről kérdezte az embereket, akiknek negyede valóban magáévá tette, magáénak érezte a kamu történetet. Persze miután megmondták nekik, hogy a történetek közül csak három volt igaz, az emberek többsége ki tudta választani a meg nem történt eseményt, de a résztvevők 5 százaléka még így is ragaszkodott ahhoz, hogy a kitalált esemény a múltja része.
Az emlékeink tehát képlékenyek, készek vagyunk a sajátunknak hinni hamis történeteket, de képesek vagyunk arra is, hogy ha valami nehéz, ha nagyon fáj, ha képtelenek vagyunk vele szembenézni, feldolgozni, akkor az énünk védelmében elnyomjuk, elfojtjuk, elfelejtjük azt, és csak nagy nehézségek árán vagyunk képesek felidézni - ha egyáltalán képesek vagyunk. Ez a folyamat persze nem tudatos, nem direkt, akarattal csináljuk, egyszerűen így működik az elménk. A gyakorló pszichológusok, különösen a pszichoanalitikusan orientált terapeuták munkájuk során gyakran találkoznak ilyen elfojtott emlékképekkel, ezek felszínre kerülése, az ezekkel való szembenézés a terápiás munka kemény, rengeteg erőt és energiát igénylő része.
Az emlékezetünk tehát nem az a makulátlanul működő gép, amilyennek szeretjük elképzelni, és ez a szemtanúk megbízhatóságára is hatással van.
Mi befolyásolja a szemtanút?
A szemtanúk megbízhatósága az alkalmazott pszichológia egyik legfontosabb kérdése, hiszen életek múlhatnak rajta, bűntettek felderítését, gyilkosok, erőszaktevők, terroristák kézre kerítését döntheti el. Ráadásul nagyon szeretünk is hinni a szemtanúknak. Egy amerikai vizsgálat szerint egyetlen hitelesnek tűnő szemtanú vallomása az esküdtek meggyőződését húsz százalékról hetvenre képes módosítani, vagyis a bizonytalankodó esküdtszéket egy ember emlékei erősen a bizonyosság felé mozdítják. Nem véletlen, hogy számos pszichológiai kutatást végeztek azzal kapcsolatban, hogy milyen tényezőket kell figyelembe vennünk egy szemtanú megbízhatóságánál, vagyis mik azok a dolgok, amik befolyásolják egy ember beszámolóját egy bűncselekményről.
Maga a szemtanú
Már az, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mivel foglalkozunk, hatással van arra, mennyire vagyunk megbízható szemtanúk. A saját rasszunkból származó emberek arcára például jobban emlékszünk, a fiatalabbak pontosabb megfigyelőnek bizonyulnak, a magasabban iskolázott emberek általában jobban verbalizálnak, szemléletesebb leírást tudnak adni a történtekről, a nők és a férfiak általában eltérő részletekre emlékeznek, bár ettől egyik nem képviselői sem lesznek megbízhatóbb szemtanúk. A demográfiai jellemzőinken túl a személyiségünk, a múltunk is befolyásolja, hogy mire emlékszünk. Van, aki alapból kifelé fordul, érdeklődik és alaposan megfigyeli környezetét, simán fel tudja idézni a legutóbbi pénztárosnő arcát vagy azt, hogy milyen két autó közé parkolt, és akad olyan, aki erre egyáltalán nem figyel. Ő nyilván vészhelyzetben is kevesebb részletet lesz képes felidézni.
Aztán ott vannak a fent említett sémáink, a kulturális minták, az előítéleteink, a politikai irányultságunk. Ezek mind elvárások a fejünkben, és a hajlamosak vagyunk a velünk történő dolgokat az elvárásaink mentén értelmezni. Egy hetvenesévekbeli vizsgálatban például egy olyan rajzot mutattak az embereknek, ahol a buszon egy fehér férfi éppen kirabol egy feketét. Amikor az emberek visszaemlékeztek sokan a fekete férfit írták le támadóként, késsel a kezében. Az előítéleteik módosították a valóságot.
Ezek tehát azok a jellemzők, amikkel belekerülünk egy adott helyzetbe, ahol pedig erőteljes érzelmeket élhetünk meg, a dühön a félelmen át a stresszig. Az aktuális érzelmi állapotunk pedig meghatározza, hogy mennyire vagyunk képesek figyelni, mit jegyzünk meg, és aztán mit tudunk felidézni az egészből. Minél inkább elborítanak minket az érzések annál kevésbé vagyunk megbízhatóak.
A helyzet jellemzői
A szituáció időtartama, hogy mennyire voltunk közel az eseményekhez, hogy aktív vagy passzív szerepünk volt-e bennük, hogy kik voltak ott rajtunk kívül, és egyáltalán milyenek voltak a látási viszonyok mind meghatározóak abban, mennyire vagyunk képesek pontos leírást adni a történtekről. A pszichológusok megfigyelték, hogy az olyan bűneseteknél, ahol az elkövetőknél fegyver van, a szemtanúk arra fókuszálnak a leginkább, és jóval kevesebb egyéb részletre emlékeznek - így az elkövető arcára se nagyon. (Ezzel egyébként nem minden kutató ért egyet, de jelenleg az okosok többsége ezen a véleményen van). Az sem mindegy, hogy mikor kell beszámolnunk egy szituációról. Idővel ugyanis halványodnak az emlékképek, miközben mi egyre biztosabbak vagyunk abban, hogy tényleg úgy történt minden, ahogy emlékszünk rá. Nem valami jó kombináció.
A társas környezet hatása
Az emlékezetünket nemcsak a saját és a helyzet jellemzői befolyásolják, de az is, hogy kikkel éltük át a helyzetet és kinek igyekszünk felidézni a történetet. Más szemtanúk beszámolói, különösen a hozzánk közel állók nézőpontja alakíthatja emlékeinket, hajlamosak vagyunk ilyenkor a társak, a többség véleménye, megfigyelése irányába módosítani saját emlékeinket is. Ráadásul amikor egy történetet felidézünk, akkor mesélünk, ösztönösen olyan elemeket domborítunk ki, amikről feltételezzük, hogy a kérdezőt érdekelhetik, míg más – szerintünk – érdektelen részleteket kihagyunk a történetből. Nem véletlen, hogy a hatósági kihallgatásokon minden apró részletet át kell rágni, minden érdektelennek tűnő információról érdemes beszámolni. Persze az sem mindegy, hogyan kérdez minket a másik. Már Loftus korai vizsgálataiból is kiderült, hogy a kérdésben használt szavak is befolyásolhatják hogyan emlékszünk egy sztorira. Egyik vizsgálatában például egy felvételről látott autóbalesetet kellett felidézni az embereknek, akik attól függően, hogy a kísérletvezető koccanásról vagy karambolról beszélt emlékeztek a baleset súlyosságára. Karambol esetén sokkal többre becsülték az autók sebességét, törött üvegekről vagy kidőlt közlekedési táblákról számoltak be, szemben azzal ha a kérdésben a koccanás szó szerepelt.
A pszichológiai kutatások szerint tehát nem vagyunk különösebben megbízható szemtanúk, és ezt mind a rendőrségi munkában, mind a bírói gyakorlatban figyelembe kell venni. A párizsi hatóságoknak tehát nagyon nehéz dolguk lehetett a szemtanúkkal. Döbbent, sokkolt, rettegő emberek emlékezetére voltak hagyatkozva. Szerencsére nem csak arra.
