Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hogy jár, aki először megy ki az Ecserire? Nincs eligazító tábla, mert valahogy a parkolók között bújik meg egy nem éppen harsány felirat, ezért mi is jóval továbbmegyünk, egy útmenti parkolóba bekanyarodunk, ott pakolászik egy fazon, az autójában plüssfigurák halomban, tán eladó. A szimatom nem csal, tőle kell érdeklődni. A kérdésemen annyira meglepődik, hogy még a szeme is kikerekedik.
Itt a használcikk piac
– Hát itt van, ez az mondja – és széttárja a karját, mintha átölelné a használtcikk piacot.
Oké. Akkor letesszük a kocsit, és megyünk, jobbra tőlünk sok-sok autó, teher- és személygépkocsik, zsibárus sehol. Egy gyalogost is megszólítunk, ő mutatja, hogy itt a buszmegálló, szálljunk fel, és egyet menjünk.
Egy az semmi, akkor gyalog.
És nem is vétjük el az utat. Szinte mindjárt a bejáratnál háttal üldögél egy ősz hajú, afféle szeme sem rebben férfi. Csak akkor fordul meg, ha valaki kotorászni kezd a pultra kirakott tárgyak között. Egy nő sose hazudtolja meg magát, púdertartót nyitogatok. Ezüst, és nyolcezerre tartja. Mindjárt ajánl egy szalvétagyűrűt is.
Gyerekjáték gyűjtők
Ekkor veszem észre, hogy vannak itt miniatűr darabok is. Étkészlet apróságnak. Finom mozdulattal kezembe veszem a mélykék, arany szegélyes tálkákat, ő meg elkezd magyarázni.
– Ez gazdag gyereké lehetett – mondja. – Ez az üveg szinte szilárd, nehezen törik. Tiszta szilícium-dioxid. Nézze csak, egy darabja sem hibás, sehol egy kis csorbulás.
Nézem és arra gondolok, örülhetne ennek a kisunokám, bár a szülei kevésbé, plane, ha megtudnák az árát. Harmincezer.
Persze itt alkudni kötelező, de én a rám törő közlésvágyban elmesélem, most járok itt először, erre csodálkozik, folytatom, most körbenézek, ezt helyesli, de a lelkemre köti, vásárolni hozzá jöjjek vissza. Kiderül, hogy ő debreceni, csak szombatonként árul és van itt állandó raktára.
Elherdáljuk értékeinket
A tőle balra eső pulton is találok gyerekjátékot, ezek zománcozottak, kis felpattogzásokkal, van közöttük apró tepsi, tojássütő serpenyő, összesen öt darab ötezerért. Elmesélem, hogy nekem is volt, na nem ilyen, hanem egy csinos kombináltszekrényes bútorom, édesanyám könyörögte ki egy ügyes asztalosmestertől. Karácsonyra kaptam a babaszoba berendezést, a szekrényke ajtaját nyithattam, csukhattam, a vitrin miniablakát jobbra-balra húzogathattam, és járt hozzá enciánkékkel kárpitozott kanapé, két fotel és egy kis köralakú asztalka. A férfi érdeklődve figyel, felcsillan szeme, de kedvét szegem, amikor azt mondom, költöztünk, tán elhagytuk, tán elajándékoztuk. Sajnálat ül ki az arcára, meg egy ajakbiggyesztés: hiába, vannak akik képtelenek megőrizni az értékeiket.
– Nagy kár – teszi hozzá – , sokan vannak akik kifejezetten gyerekjátékok, -bútorok gyűjtésére specializálódnak – és még a fejét is ingatja hozzá. Ő is a lelkemre köti, hogy vásárolni ide jöjjek vissza.
Mondja, magának mennyit ér?
Megyünk tovább és mindenre rácsodálkozunk, érthető, mi szűzek vagyunk az Ecserin. Találok egy régi gyűrűt a harmincas évekből, gránit kövekkel kirakott, szép finom darab, az árus üvegszekrényben tartja. Mellette halomban jellegtelen darabok, karkötők, láncok. Amire még felhívja a figyelmem: egy szép, tűzzománcos kitűző. A szívem mélyén örömmel konstatálom, van egy ilyenem, az anyósomtól örököltem.
A gyűrű 13 ezerbe kerülne, de hiába kérdik, magának mennyit ér meg, továbbállunk. Van tonettszék, ruhafogas, egy bőrbevonású sarokszék, kipróbálom, beleülök. Találunk hengeralakú, sokfiókos szekrényt – tudnám kedvelni. Kinyitok egy apró alpaka tokot, benne töltényhüvely nagyságú Mária szobor.
– Ez útiimához való – mondja hozzáértően a csecsebecsék árusa. Ilyet vittek magukkal, ha elutaztak, hozzá imádkoztak. Látja a tokján, sokat használták - teszi még hozzá. Négyezer. Sajnálom, hogy otthagytam.
A kilóra és darabra árult terítők most nem vonzanak annyira, hagyatékból nekünk is van valamennyi, szépen bedobozolva, raktározva. A fonott karosszékben üldögélő babák csak azt juttatják az eszembe, hogy ilyenem is volt, kaucsukból. Ezek gumiból vagy műanyagból vannak, és kellően koszosak, kopottak is, valószínűleg ilyen állapotban kerültek ki a kukából. Az eladó 5-től 8 ezerig kínálja őket. Akárcsak az eredeti német macikat (jellegzetesen soványak, rövidszörűek, lószőrbéléssel, és van amelyik még bögő hangot is ad), de ettől az én lágy-és puha állatkákhoz szokott unokám idegenkedne. Nem úgy, mint a baráti körhöz tartozó Ebi, aki pont ezeket gyűjti.
Ajándékot zsibárustól!
Kezdem is összegezni, hogy kinek mit lehetne innen ajándékba vinni, még a férjuramnak is megakad a szeme egy állványos, harmonikaszerű fényképezőgépen. Az eladó ért a portékáihoz, egymásra találtak, dumálnak, kinyitják, becsukják a szerkezetet, de most éppen 200 ezerért mégsem hozzuk el ezt az egyébként kifogástalan állapotú, német gyártmányú masinát.
De van itt szépen kopácsoló táskaírógép, távcső, fekete-fehér képeslapok és a legszebb, amit az árus maga mutat a brifkójából: pici lányka, aki éppen kidugja a nyelvét.
– Ha ezt a képet én hamarabb látom – sóhajt nagyot. – Az anyósom, és ma sem fér el a nyelve a szájában.
Nem sokkal odébb egy szép, porcelán bilire lelünk, közben már találkoztunk eggyel, az kissé hibás és zománcozott volt. Kétezerért. Hogy minek? Ültessen bele virágot – hangzott a válasz. Ami procelán, drágább. Hát valóban.
– Van ötszázért és ötszázezerért is termékem – nyugtat meg. De ami igazán érdekes, az a beszédéből derül ki.
Helybe hozzák a hajléktalanok
Ő eredendően műszerész volt, de a nyugdíjából képtelen megélni. Ezért lett ecseris. Nem kajtat az áru után, helybe hozzák. Amit érdemes, itt veszi meg hajnalban, amikor a hajléktalanok meg a csóró romák kipakolják a legújabb szerzeményeiket, kacatjaikat.
Van egy, a Széchényi könyvtárból másolt anyaga, ami alapján pontosan be tudja azonosítani, melyik porcelán melyik időből való, és nincs olyan tárgya, amelyről ne tudna hosszan mesélni.
Tetszik, amilyen lelkesen elmondja, a bili ürügyén, hogy miért hívják az ágy melletti szekrényt éjjeliszekrénynek. Sorra mutatja a csak nála kapható komatálakat (pedig biztos tudja, hogy nem vagyok vevő), a 150 évvel ezelőtti, ahogy ő nevezi: “szüli”tálakat. Ilyen vastagfalú, szíjjal összefüzött, emeletes éthordóban vitték a finom étkekeket a gyermekágyas anyáknak. Ezek hőtartó porcelánból készültek, akár a kisasszonyok csokinyaldosó csészéi, és mutatja: mindegyiknek más a mintázata.
Igénytelen az egész világ
– Most menjen el bármelyik plázába, és meg fogja látni, hogy mennyire jellegtelen minden tárgy. Már eljutottunk addig, hogy fogadásokon is képesek műanyag pohárból pezsgőt inni.
– Nincs nívó, nincs igény – summázza. – Bezzeg 150 évvel ezelőtt még cseléd is szépen festett, egyedi bögrékből ivott, tálakból evett – és ma?
Fotó: Kölcsényi Zoltán
