A rendetlen otthon tényleg a belső zűrzavar kivetülése lenne? Van egyáltalán bármilyen közünk ahhoz, hogyan alakítja ki a másik ember a személyes környezetét? És miért gondolják sokan, hogy bírálhatják miatta?
Annyira jó nézegetni a magazinokban a stílusosan berendezett lakásokat! A színek harmonizálnak, a kanapén a díszpárnák katonás rendben sorakoznak, a szőnyeg szépen kisimítva, és a polcokon is csak jelzésértékkel áll egy könyv vagy cserép növény. Bizonyára rengeteg időt szánnak arra, hogy megkomponáljanak egy-egy beállítást, és valljuk be, meg is van az eredménye. Ilyenkor úgy érzem, üdítő lehet ilyen rendezett környezetbe hazaérni a hosszú fárasztó nap után, és itt tölteni a mindennapokat. Sehol egy halom gyerekjáték, egy elhagyott iskolatáska, a kabátok szépen felakasztva a helyükön, a cipők a szekrényben, és a konyhapulton sem sorakoznak bizonytalan eredetű poharak, bögrék. Aztán az első bódulat elmúltával rájövök, hogy ezt a steril minimalista stílust nem nekem találták ki.
A minimalizmus ellenségei
Először is növénymániás lévén nem elégszem meg egyetlen orchideával az ablakban, inkább a minél több annál jobb elven működöm, és amikor be kell telepíteni a kertben szépen megerősödött leandereket, nem mondanám, hogy kis helyet foglalnak. Aztán ott vannak a könyvek. Szeretem a könyveket, szeretek olvasni, és ugyan a szüleimtől örökölt könyvmennyiség még dobozokban pihen, és csak azok vannak kint a polcon, amik kedvencek, és amiket mostanában olvastunk, az igazat megvallva elég kaotikus látványt nyújtanak, nem olyanok, mint egy szép díszkötéses sorozat. Na és a nippek. A mindenféle teljesen funkció nélküli kacat, amik azért vannak a polcokon, vagy valahol fellógatva, mert mindegyik egy emlék, vagy mert nagyon tetszik. Egyszóval nem az a letisztult megjelenés uralkodik nálunk, mint a magazinok lapjain.
A rendetlen otthon kudarc
Ettől persze még lehetne akár rend is, de nálunk sajnos mostanában nincs rend. És már ettől, hogy ezt így leírom, ösztönösen elkezdem gyűjteni a mentségeket, miért is nem tudok rendet tartani a saját lakásomban. Mert hát a társadalmi elvárás szerint, nekem mint nőnek, kötelességem rendben tartani az otthonunkat, hogy megfelelő környezetet teremtsek a családnak, gyerekeknek, és ha ez nem sikerül, akkor az egyértelműen kudarc. Mert vagy nem osztottam be megfelelően az időmet, vagy nem tanítottam meg a gyerekeket elpakolni maguk után, vagy túl sokat dolgozom és elhanyagolom a családomat, és még sorolhatnám. Vagy ha nem kudarc, akkor elítélendő jellemhiba, hisz biztosan lusta vagyok. És ez természetesen nem csak a családanyákat érinti, egy egyedülállóról ugyanúgy ítélet születik.
Az ítélkezők
A minap láttam egy „rendrakós” videót, amiben a fiatal anyuka két 3 év körüli gyerkőccel bemutatta, hogyan varázsol rendet a káoszból. Összehajtogatta a halomnyi művészien széthajigált ruhát, majd betette a tiszta edényeket a mosogatógépbe, elhúzta a kanapét és kiseperte alóla a játékokat, amik persze mind egyben voltak és egy porcica sem szaladgált köztük, tehát egyértelműen látszott annak, aki szokott takarítani és rendet rakni, hogy ez egy szépen megrendezett bemutató. És így is ilyen hozzászólások születtek:
„Ez egyértelműen az ő hibája. Nem lett volna szabad hagynia, hogy ennyire káosz legyen.”
„Szegény gyerekek, hogy így kell felnőniük!”
„Ha mindennap csak egy kicsit foglalkoznál a lakással, nem lenne ekkora rumli.”
„Hogy lehet ilyen igénytelen valaki? Én három gyereket neveltem fel, és mindig rendet és tisztaságot tartottam.”
És ilyen megnyilvánulások tömkelege érkezett a videó alá.
Nem olyan ritka, mint gondolnánk
Gyermeknevelés témájú, és kismamás csoportokban rendszeresen olvasható bejegyzés, olyan anyukáktól, akik nem tudják utolérni magukat, nincs semmire idejük, természetesen rendrakásra sem, és segítséget kérnek, vagy csak kipanaszkodják magukat, hogy enyhüljön a bennük lévő feszültség. Ők is, ahogy sokan mások, meg vannak róla győződve, hogy mindenki másnak sikerül otthon rendet tartani, és csak ők ilyen szerencsétlenek. Ezen a fórumon általában az együttérzés dominál. Megnyugtatják őket, hogy nincsenek egyedül, más is így van ezzel, másnál is van „kupi”, és ez teljesen normális, nincs velük semmi baj.
Ez nem a másikról szól
De egyáltalán miért van erre szükség? Egyrészt miért éreznek egyesek kényszert arra, hogy bírálják a másikat valamiért, amihez igazából semmi közük? És itt nem a segítő szándékú javaslatokra gondolok. Ha az illetőt zavarja, hogy rendetlen a lakása, és emiatt eleve rosszul érzi magát, miért akarnak még egyet rúgni belé? Ha meg nem zavarja, akkor miért akarják mindenáron elrontani a hangulatát? Személyes véleményem szerint ilyenkor az embereket egyáltalán nem is érdekli a másik, vagy hogy mit okozhat neki az ő véleményük. Inkább saját nagyszerűségüket szeretnék a világba kiáltani, elmondva, hogy az életük ezen területén ők milyen jól teljesítettek, vagy egyszerűen nem érzik jól magukat a bőrükben, és a legegyszerűbben úgy tudják erről elterelni a figyelmüket, ha mással foglalkoznak. És bár a közösségi oldalak és az internet segítségével ezt már széles körben megtehetik, ez egyáltalán nem új keletű dolog. A szomszédságban, munkahelyi közösségekben terjedő pletykák egy része ugyanezt a célt szolgálja.
Mi az, ami tényleg számít?
Másrészt mi magunk miért hagyjuk, hogy mások véleménye ennyire fontossá váljon, hogy ez alapján határozzuk meg saját értékeinket, képességeinket? És itt nem a családról, hozzátartozókról, szűkebb környezetről beszélek, hisz az természetes, hogy az ő véleményük számít, de azt gondolom, hogy ők normál esetben nem ítélkeznek, inkább segítenek, ha látják, hogy rászorulunk.
Egy őszinte baráti kapcsolatban sem az alapján ítélem meg a másikat, hogy milyen rend fogad nála.
Ha hozzánk jönnek barátok, persze megteszem a tőlem telhetőt, hogy a lehető legkellemesebb környezetben fogadjam őket, de nem stresszelek rajta, ha nem sikerül teljes rendbe vágnom a lakást. Ha valakinek ez a legfontosabb, inkább ne is jöjjön.
Prioritások
Én szerencsés helyzetben vagyok, mert eljutottam oda, hogy nem nyomasztanak ezek a társadalmi elvárások, el tudtam engedni ezt a fajta nyomást. Felállítottam a saját prioritásaimat és ha választanom kell, hogy elmosogassak, vagy kivigyem a gyerekeket a napsütésben sétálni, akkor egyértelműen a gyerekeket választom, a mosogatás megvár. Ez az én döntésem, ha kevesebb a szabadidőm, arra fordítom, ami fontosabb a számomra. A vicces az, hogy igazából szeretek rendet rakni, takarítani, mert engem teljesen kikapcsol. Ha van rá időm, belelendülök, és akkor nemcsak kívül, de a fiókokban, szekrényekben is rend lesz, csak épp nem marad meg. Egyébként a pszichológusok szerint a rendetlen emberek kreatívabbak és szívesebben próbálnak ki új dolgokat, ami egyáltalán nem negatív jellemvonás.
Ezt jelentheti, ha rendetlen a lakás
A szakemberek szerint ha otthonunk rendetlen, az jelentheti egyszerűen azt, hogy így szoktuk meg és nem zavar minket, vagy csupán időhiányban szenvedünk. Viszont ha nem ez van a háttérben, és a rendetlenség újszerű jelenség nálad, akkor jelezhet valamilyen nehezebb élethelyzetet, vagy depresszió tünete is lehet. Szóval ha úgy érzed, szükséged van rá, kérj segítséget egy szakembertől! Mert segítséget kérni egyáltalán nem ciki, ahogy az sem, ha rendetlen a lakás.
